— A tudatlanság maga is bűn — szögezte le Vorbis.
— Tsonthaz VII, 4. vers — vágta rá gépiesen Tesveer.
Vorbis mosolygott és megveregette Tesveer vállát.
— Te valóságos két lábon járó könyv vagy, Tesveer. A Septateuch perambulatus.
Tesveer tekintetét a szandáljára szögezte.
Igaza van, gondolta. És én megfeledkeztem róla. Vagy legalábbis nem akartam emlékezni.
És aztán meghallotta a saját gondolatait vissza-visszhangozva magához: csak gyümölcs és hús és kenyér, ez minden. Nem több, nem kevesebb. Böjtnapok és ünnepnapok és a Próféta Napjai és kenyérevő napok… kit érdekel? Egy Istent, akit most csak az izgat az étellel kapcsolatban, hogy elég alacsonyan van-e, hogy elérje?
Bárcsak ne veregetné folyton a vállam!
Vorbis elfordult.
— Emlékeztessem a többieket? — kérdezte Tesveer.
— Ne. Fölszentelt testvéreinknek természetesen nincs szüksége emlékeztetésre. Ami a katonákat illeti… egy kis szabadosság, talán, megengedhető ily messzire otthontól…
Tesveer visszabaktatott a cellájába.
Om még mindig az asztalon tartózkodott, mereven bámulva a dinnyét.
— Csaknem elkövettem egy szörnyű bűnt — mondta Tesveer. — Csaknem ettem a gyümölcsből egy gyümölcstelen napon.
— Az bizony szörnyű dolog, szörnyű dolog — jelentette ki Om. — Most vágd föl a dinnyét!
— De az tilos! — tiltakozott Tesveer.
— Nem, nem az — helyesbített Om. — Vágd föl a dinnyét!
— De a gyümölcsevés okozta, hogy a szenvedély elárasztotta a világot — ütközött meg Tesveer.
— Mást se okozott, csak szélszorulást — vélte Om. — Vágd föl a dinnyét!
— Kísértésbe akarsz vinni!
— Nem, dehogy. Engedélyt adok neked. Különleges felmentést. Vágd föl az átkozott dinnyét!
— Csak egy püspök vagy annál magasabb rangú adhat — kezdte Tesveer. És aztán elhallgatott.
Om szúrósan meredt rá.
— Igen. Pontosan — mondta. — És most vágd föl a dinnyét! — A hangja kissé megenyhült. — Ha ettől jobban érzed magad, ki fogom jelenteni, hogy ez itt kenyér. Történetesen én vagyok az Isten a közvetlen közelben. Úgy hívhatom a nyomorultat, ahogy nekem tetszik. Ez kenyér. Rendben? Most vágd föl az átkozott dinnyét!
— Veknit — korrigálta Tesveer.
— Rendben. És adj egy szeletet magok nélkül!
Tesveer szót fogadott, egy kissé óvatosan.
— És edd meg gyorsan! — parancsolt rá Om.
— Arra az esetre, ha Vorbis rajtakap?
— Mert el kell menj, hogy keríts egy filozófust! — magyarázta Om. A tény, hogy tele volt a szája, semmit sem változtatott hangján Tesveer elméjében. — Tudod, dinnyék nőnek vadon is a vadonban. Nem ilyen nagyok. Kis, zöld példányok. A héjuk mint a bőr. Nem lehet átharapni. Az évek, amiket olyan száraz levelek evésével töltöttem, amiket kiköpött egy kecske, közvetlen a dinnyetermés mellett! A dinnyéknek vékonyabb kéne legyen a héja. Emlékezz erre!
— Kerítsek egy filozófust?
— Úgy van. Valakit, aki tudja, hogy kell gondolkozni. Valakit, aki segíthet nekem, hogy ne legyek tovább teknősbéka.
— De… Vorbisnak szüksége lehet rám.
— Csak elmész járni egyet. Semmi gond. És siess! Vannak más istenek is Ephebében. Nem szeretnék találkozni velünk épp most. Nem akkor, amikor így nézek ki.
Tesveer fejvesztettnek látszott.
— Hogyan kerítsek egy filozófust? — kérdezte.
— Errefelé? Azt hiszem, elég, ha elhajítasz egy téglát.
Ephebe labirintusa ősrégi és tele van százegy döbbenetes dologgal, amit csak megtehetsz rejtett rugókkal, borotvaéles késekkel és lezuhanó kövekkel. Nem csupán egyetlen vezető kell az átjutáshoz. Hatan vannak, és mindegyik ismeri az utat a labirintus egyhatodán át. Minden évben tartanak egy különleges versenyt, amikor egy kis újratervezést végeznek el. Versengenek egymással, hogy ki tudja a saját szakaszát még halálosabbá tenni az alkalmi csellengő számára, mint a többiek. Van bírói testület és egy kis jutalom is.
A legtöbb, amennyit valaki valaha meg tudott tenni a labirintusban vezető nélkül, tizenkilenc lépés. Hát, nagyjából. A feje további hét lépésnyire gurult, de az alighanem nem számít.
Mindegyik váltópontnál van egy kis terem, amiben egyáltalán nincs csapda. Ami viszont van benne, az egy kis bronzharang. Ezek azok a kis várószobák, ahol a látogatókat továbbadják a következő kalauznak. És itt-ott, magasan beágyazva az alagút tetejébe az ötletesebb csapdák fölött, vannak a megfigyelő ablakok, mert az őrök, éppúgy, mint bárki más, szeretnek egy jót nevetni.
Ez az egész azonban kárba veszett fáradság volt Tesveernek, aki szeretetre méltóan baktatott végig az alagutakon és folyosókon anélkül, hogy tényleg elgondolkozott volna az útról, és végül kilökte az ajtót a késő esti levegőbe.
Az virágok szagától illatozott. Éjjeli pillák suhantak a homályban.
— Hogy néznek ki a filozófusok? — tudakolta Tesveer. — Úgy értem, amikor nem fürdenek éppen.
— Rengeteget gondolkoznak — válaszolta Om. — Keress valakit feszült arckifejezéssel!
— Az esetleg csak székrekedést jelent.
— Hát, mindaddig, míg filozofikusan áll hozzá…
Körülvette őket Ephebe városa. Kutyák ugattak. Valahol egy macska nyávogott. Kis, megnyugtató hangok általános duruzsolása hallatszott, ami mutatta, hogy odakint számtalan ember éli az életét.
És aztán kivágódott egy ajtó arrébb az utcán és annak csörömpölése hallott, amikor egy meglehetősen nagy amforát törnek össze valaki fején.
Egy vézna vén tógában föltápászkodott a macskakövekről, ahol előzőleg földet ért, és rámeredt az ajtóra.
— Mondom nektek, figyeljetek, egy véges intellektus, úgy van, nem képes az összehasonlítás segítségével a dolgok abszolút igazságához eljutni, mert, lévén természeténél fogva oszthatatlan, az igazság kizárja a „több” vagy „kevesebb” fogalmát, s ezért semmi, csak maga az igazság lehet az igazság pontos mércéje. Ti szemetek — dohogta.
Valaki az épületből így szólt: — Ó, igen? Mondod te.
Az öregember figyelmen kívül hagyta Tesveert, de nagy nehézségek árán kicibált egy macskakövet és kezében méregette.
Aztán bevetődött az ajtón keresztül. A düh távoli üvöltése hangzott föl.
— Á! Filozófia — bólogatott Om.
Tesveer óvatosan bekukucskált az ajtón.
A teremben csaknem teljesen egyforma, tógás férfiak két csoportja próbált meg visszatartani kettőt kollégáik közül. Ez olyan jelenet, mely a bárokban milliószor ismétlődik naponta szerte a multiverzumban — mindkét verekedőjelölt dörmög és fintorokat vág a másik felé és küzd, hogy kiszabaduljon barátai markából, csak persze nem túl erősen, mert nincs annál rosszabb, mint ténylegesen kiszabadulni és hirtelen teljesen egyedül találni magad egy kör közepén egy őrülttel, aki azon van, hogy szemközt csapjon téged egy kővel.
— Aha — mondta Om —, ez filozófia, úgy bizony.
— De verekednek!
— A vélemények teljes és szabad cseréje, igen.
Most, hogy Tesveer akadálytalanabb kilátáshoz jutott, észlelte, hogy akad egy-két különbség a férfiak között. Az egyiknek rövidebb volt a szakálla, igencsak vöröslött a képe és vádlón csóválta ujját.
— A hitvány féreg rágalmazással vádolt engem! — ordította.
— Nem is! — üvöltötte a másik férfi.