— De igen! De igen! Mondd csak el nekik, hogy mit mondtál!
— Nézd, én csupán érzékeltettem, rámutatandó a paradoxon természetére, érted, hogy ha Ephebei Xenón azt mondta, „Minden ephebei hazug…”
— Látjátok? Látjátok? Megint megtette!
— …nem, nem, figyelj, figyelj ide… akkor, mivel Xenón maga is ephebei, ez azt jelentené, hogy ő maga is hazug, ennélfogva…
Xenón eltökélt kísérletet tett a szabadulásra, négy kétségbeesett filozófustársát vonszolva magával.
— Most behúzok egyet neked, cimbora!
Tesveer megszólalt: — Elnézést kérek szépen!
A filozófusok megdermedtek. Aztán megfordultak, hogy Tesveerre tekintsenek. Fokozatosan fölengedett a feszültség. Szégyenkező köhécseléskórus hallatszott.
— Ti mind filozófusok vagytok? — tudakolta Tesveer.
A Xenón nevezetű előlépett, tógája redőinek esését rendezgetve.
— Úgy van — válaszolta. — Filozófusok vagyunk. Gondolkozunk, tehát vagyok.
— Vagyunk — helyesbített automatikusan a peches paradoxongyáros.
Xenón megpördült. — Mostanra már nagyjából eddig vagyok veled, Ibidem! — harsogta. Visszafordult Tesveerhez. — Vagyunk, tehát vagyok — jelentette ki magabiztosan. — Ez az.
A filozófusok közül többen érdeklődve pillantottak egymásra.
— Ez tulajdonképpen egész érdekes — jegyezte meg az egyik. — Létezésünk bizonyítéka nem más, mint létezésünk ténye, ezt akartad mondani?
— Fogd be a szád! — ugatta Xenón anélkül, hogy körülnézett volna.
— Ti eddig verekedtetek? — érdeklődött Tesveer.
Az egybesereglett filozófusok a döbbenet és irtózás különféle arckifejezéseit öltötték föl.
— Verekedtünk? Mi? Mi filozófusok vagyunk — tiltakozott megbotránkozva Ibidem.
— Szavamra, igen — felelte Xenón.
— De ti… — kezdte Tesveer.
Xenón legyintett.
— A vita heve és vagdalkozása — közölte.
— Tézis plusz antitézis egyenlő hiszterézis — állította Ibidem. — A világegyetem szigorú tesztelése. Az intellektus pörölye az alapvető igazság üllőjén…
— Hallgass! — szólt rá Xenón. — És mit tehetünk érted, fiatalember?
— Kérdezd őket az istenekről — buzdította Om.
— Huh, szeretnék érdeklődni az istenekről — mondta Tesveer.
A filozófusok egymásra néztek.
— Istenekről? — kérdezett vissza Xenón. — Mi nem vesződünk az istenekkel. Huh. Idejétmúlt hiedelemrendszer relikviái, azok az istenek.
A tiszta, esti égbolt felől mennydörgés moraja érkezett.
— Kivéve Vak Iót, a Mennydörgés Istenét — folytatta Xenón, alig változó hangnemben.
Villám villant át az égbolton.
— És Cubalt, a Tűzistent — tette hozzá Xenón.
Szélroham zörgette meg az ablakokat.
— Flatulus, a Szélisten, ő is teljesen oké — fűzte hozzá Xenón.
Egy nyílvessző materializálódott a levegőből, és Xenón keze mellett csapódott az asztalba.
— Fedeksz, az Istenek Hírnöke, egyike minden idők legnagyobbjainak — egészítette ki a listát Xenón.
Az ajtóban megjelent egy madár. Legalábbis halványan egy madárra emlékeztetett. Nagyjából egy láb magas volt, fekete-fehér, görbe csőrrel és olyan kifejezéssel, mely azt sugallta, hogy akármi volt is, tényleg retteg attól, hogy megtörténik vele, ami már megtörtént.
— Ez mi? — kíváncsiskodott Tesveer.
— Egy pingvin — világosította föl Om hangja a fejében.
— Patina, a Bölcsesség Istennője? Az egyik legjobb — vélekedett Xenón.
A pingvin rákrákogott és eltotyogott a sötétbe.
A filozófusok nagyon feszélyezettnek látszottak. Aztán lbidem megszólalt: — Flotgal, a Lavinák istene? Hol van a hóhatár?
— Kétszáz mérföldre innen — felelte valaki.
Várakoztak. Nem történt semmi.
— Egy idejétmúlt hiedelemrendszer relikviája — jelentette ki Xenón.
A fagyos, fehér halál fala nem jelent meg sehol Ephebében.
— Egy természeti erő puszta meggondolatlan megszemélyesítése — állapította meg az egyik filozófus, immár hangosabban. Úgy tűnt, mindnyájan sokkal jobban érzik maguk ettől.
— Primitív természetimádás.
— Két garast sem adnék érte.
— Az ismeretlen sima racionalizálása.
— Hah! Okos koholmány, mumus a gyöngék és ostobák ijesztgetésére!
A szavak előtörtek Tesveerből. Nem tudta leállítani magát.
— Itt mindig ilyen hideg van? — firtatta. — Nagyon hűvösnek tűnt útban idefelé.
A filozófusok mind elhúzódtak Xenóntól.
— Bár, ha van olyasmi, amit el lehet mondani Flotgalról — fűzte a szót Xenón —, az az, hogy nagyon megértő isten. Éppúgy érti a tréfát, mint… bárki más.
Sebtében szétnézett. Egy idő múlva a filozófusok megnyugodtak, és úgy tűnt, tökéletesen megfeledkeznek Tesveerről.
És csak most lett valóban alkalma arra, hogy szemrevételezze a termet. Eddig még soha életében nem látott kocsmát, de ez bizony az volt. A bárpult végighúzódott a terem egyik oldalán. Mögötte egy ephebei bár tipikus kellékei sorakoztak — boroskorsók rakásai, amforák halmai és a sós mogyorós meg szárított kecskehúsos csomagokból a veszteg szüzek kedélyes képei kártyán, fölgombostűzve abban a reményben, hogy ténylegesen akad olyan ember a világon, aki tékozlóan újabb és újabb zacskó mogyorót fog venni és nem azért, mert mogyorót szeretne, hanem hogy kartonpapír mellbimbókat nézegethessen.
— Mi ez a sok minden? — suttogta Tesveer.
— Honnan tudjam? — hökkent meg Om. — Engedj ki, hogy láthassam!
Tesveer szétnyitotta a dobozt, és kiemelte a teknősbékát. Egy csipás szem körbenézett.
— Ó! Jellegzetes kocsma — jelentette ki Om. — Remek. Én egy tálkával kérek abból, akármi is, amit a többiek isznak.
— Egy kocsma? Egy hely, ahol alkoholt isznak?
— Nagyon is az a szándékom, hogy ez az eset álljon fönn, igen.
— De… de… a Septateuch, nem kevesebb, mint tizenhét helyen, a leghatározottabban megparancsolja Isten nevében, hogy tartózkodjunk…
— Hogy miért, az világos, mint a vakablak — közölte Om. — Látod azt az ipsét, aki a bögréket tisztítja? Mondd neki, Adj nekem egy…
— De az alkohol megcsúfolja az Ember elméjét, azt mondja Tsonthaz Próféta. És…
— Még egyszer mondom! Én ezt sose mondtam! Most beszélj az ürgével!
Ami azt illeti, a férfi szólította meg Tesveert. Varázslatosan megjelent a pult másik oldalán, még mindig egy bögrét törölgetve.
— 'Estét, uram — mondta. — Mi lesz?
— Egy ital vizet kérek szépen — felelte Tesveer teljes eltökéltséggel.
— És valamit a teknősbékának?
— Bort! — követelte Om hangja.
— Nem tudom — válaszolta Tesveer. — Általában mit isznak a teknősbékák?
— Azok, amik itt előfordulnak, rendszerint egy kevés tejet isznak, benne némi kenyérrel — tudatta a csapos.
— Sok teknősbéka fordul meg itt? — firtatta hangosan Tesveer, megpróbálva elfojtani Om fölháborodott sivítását.
— Ó, roppant hasznos filozófiai jószág a tipikus teknősbéka. Lekörözi a metaforikus nyilakat, legyőzi a nyulakat futásban… nagyon praktikus.
— Huh… nincs semmi pénzem — közölte Tesveer.
A csapos felé hajolt.
— Mondok neked valamit — súgta. — Degenerálódász épp most fizetett egy rundot. Nem fog kiakadni rajta.