— Kenyér és tej?!
— Ó! Köszönőm. Nagyon szépen köszönöm.
— Ó, mi mindenfélékkel összeakadunk itt — mesélte a csapos, visszahúzódva. — Sztoikusokkal. Cinikusokkal. Nagy ivók a cinikusok Epikureusokkal. Sztochasztikusokkal. Anamaxandritákkal. Episztemológusokkal. Peripatetikusokkal. Szinoptikusokkal. Mindenfélével. Ez az, amit mindég mondok. Én mindég aszondom… — fölvett egy újabb bögrét és törölgetni kezdte —, hogy így gömbölyű a világ.
— Kenyér és tej! — kiabálta Om. — Ezért érezni fogod a haragom, érted? Most pedig kérdezd az istenekről!
— Mondd csak — szólt Tesveer, és kortyolt egyet vizéből —, tud valamelyikük többet az istenekről?
— Az ilyesmihez egy pap kéne neked — vélekedett a csapos.
— Nem, úgy értem, arról… mik az istenek… hogyan jönnek létre az istenek… ilyesmi — magyarázta Tesveer, boldogulni próbálva a csapos egyéni társalgási stílusával.
— Az istenek nem szeretik az ilyesmit — szögezte le a csapos. — Ez előfordul itt is némelyik éjszaka, amikor valaki fölhajtott néhánnyal. Kozmikus elmefuttatás, vajon tényleg léteznek-e az istenek. Azt pedig követi egy villámcsapás a tetőn át, köré tekerve egy cetli, amin ez álclass="underline" „Igen, létezünk” és marad egy pár szandál, amiből füst gomolyog. Az ilyesmi aztán minden érdekességétől megfosztja a metafizikai spekulációt.
— Még csak nem is friss kenyér — morogta Om, orrát mélyen a tálkába dugva.
— Nem, én tudom, hogy az istenek százszázalékosan léteznek — vágta rá sietve Tesveer. — Csak szeretnék többet megtudni… róluk.
A csapos vállat vont.
— Ebben az esetben le lennék kötelezve, ha nem állnál közel semmi értékeshez — mondta. — Mégis, száz év múlva minden ugyanolyan lesz akkor is. — Fölvett egy újabb bögrét, és elkezdte fényesre dörgölni.
— Te filozófus vagy? — érdeklődött Tesveer.
— Bizonyos idő elteltével valahogy átragad az emberre — mesélte a csapos.
— Ez a tej romlott — állapította meg Om. — Azt mondják, Ephebében demokrácia van. Ennek a tejnek meg kellene engedni, hogy szavazhasson.
— Nem hiszem — jelentette ki Tesveer óvatosan —, hogy itt megtalálom, amit akarok. Hümm. Mr. Italárusító?
— Igen?
— Mi volt az a madár, ami besétált, amikor a Bölcsesség — ízlelgette a szokatlan szót — Istennője szóba került?
— Egy kis gond van ezzel kapcsolatban — világosította föl a csapos. — Némileg kínos.
— Hogy érti?
— Az — tudatta a csapos — egy pingvin volt.
— Az akkor egy bölcs madárfajta?
— Nem. Nem kifejezetten — felelte a csapos. — Nem a bölcsességéről ismert. A második legtanácstalanabb madár a világon. Azt mondják, csak víz alatt tud repülni.
— Akkor miért…
— Erről nem szeretünk beszélni — közölte a csapos. — Fölzaklatja a népeket. Átkozott szobrász — tette hozzá a bajsza alatt.
A bárpult másik végénél a filozófusok ismét verekedni kezdtek.
A csapos előre hajolt. — Ha nincs pénzed — mondta —, nem hiszem, hogy sok segítséget fogsz kapni. Errefelé nem olcsó a sok beszéd.
— De ők csak… — kezdte Tesveer.
— Először is, ott vannak a kiadások szappanra és vízre. Törülközőkre. Mosdókesztyűkre. Spongyákra. Habkövekre. Fürdősóra. Ezek mind összeadódnak.
A tálka felől bugyborékolás hallatszott. Om tejes feje Tesveer irányába fordult.
— Egyáltalán nincs pénzed? — kérdezte.
— Nincs — felelte Tesveer.
— Hát, muszáj kerítenünk egy filozófust — jelentette ki kereken a teknősbéka. — Én nem tudok gondolkozni és te azt se tudod, hogy kell. Muszáj találjunk valakit, aki egyfolytában megteszi.
— Na persze, megpróbálkozhatsz a jó öreg Didaktülosszal — vetette közbe a csapos. — Ő annyira olcsó, amennyire ez lehetséges.
— Nem használ drága szappant? — érdeklődött Tesveer.
— Azt hiszem, el lehet mondani az ellentmondás félelme nélkül — jelentette ki a csapos ünnepélyesen —, hogy egyáltalán semmilyen szappant se használ semmilyen módon.
— Ó! Hát, köszönöm — válaszolta Tesveer.
— Kérdezd meg tőle, hol lakik ez az ember — utasította Om.
— Hol találom Mr. Didaktüloszt? — tudakolta Tesveer.
— A palota udvarán. A Könyvtár melletti ajtó. Nem tévesztheted el őt. Csak kövesd az orrod!
— Épp most jöttünk… — mondta Tesveer, de belső hangja arra sarkallta, hogy ne fejezze be a mondatot. — Akkor már megyünk is.
— Ne felejtsd el a teknősbékád — figyelmeztette a csapos. — Jót lehet enni egy ilyenből.
— Váljék minden borod vízzé! — rikoltotta Om.
— Át fog? — firtatta Tesveer, amint kiléptek az éjszakába.
— Nem.
— Mondd el még egyszer! Pontosan miért keresünk egy filozófust? — kérdezte Tesveer.
— Vissza akarom kapni a hatalmam — válaszolta Om.
— De mindenki hisz benned!
— Ha hinnének bennem, akkor tudnának beszélni velem. Én is tudnék szólni hozzájuk. Nem tudom, mi romlott el. Senki sem imád másik istent Omniában, ugye?
— Nem engednék meg nekik — felelte Tesveer. — A Kvizíció gondoskodna erről.
— Aha. Nehéz letérdepelni, ha nincs térded.
Tesveer megállt az üres utcán.
— Nem értelek!
— Nem is szabad neked. Az istenek útjai elvileg nem érthetőek az emberek számára.
— A Kvizíció tart minket az igazság ösvényén! A Kvizíció az Egyház nagyobb dicsőségére munkálkodik!
— És te ezt elhiszed? — kérdezte a teknősbéka.
Tesveer szétnézett lelkében, és rájött, hogy a bizonyosság régebben elillant. Szólásra nyitotta, majd becsukta a száját, de nem volt mit mondania.
— Gyere — hívta Om olyan kedvesen, ahogy csak telt tőle. — Menjünk vissza!
Az éjszaka közepén Om fölébredt. Neszek hallatszottak Tesveer ágya felől.
Tesveer már megint imádkozott.
Om kíváncsian hallgatta. Föl tudta idézni az imákat. Valaha rengeteg volt belőlük. Olyan sok, hogy nem volt képes kivenni az egyes fohászokat, még olyankor sem, amikor hajlandóságot érzett erre, de nem számított, mert ami a lényeg, az az imádkozó, hívő elmék ezreinek eget verő, kozmikus susogása. A szavakra amúgy se volt érdemes odafigyelni.
Emberek! Olyan világon élnek, ahol a fű folytatólagosan zöld és a nap fölkel minden nap és a virágok rendszeresen gyümölccsé érnek és mi imponál nekik? Könnyező szobrok. És a víz átváltoztatása borrá! Egy puszta kvantummechanisztikus alagútjelenség, ami egyébként is megtörténik, ha kész vagy várni évzilliókat. Mintha a napfény átváltozása borrá, venyigék és szőlőszemek és idő és enzimek útján, nem lenne ezerszer imponálóbb és nem zajlana le állandóan…
Hát, most még a legelemibb isteni trükkök végrehajtására se képes. Villámcsapások nagyjából olyan hatással, mint a macskaszőrről lepattanó szikra, és egy ilyennel nemigen tudsz agyonvágni senkit. Alaposan és keményen lesújtott a maga idejében. Most épp csak tud vízen át járni és jóllakatni az Egyet.
Tesveer imája pikolódallam volt egy néma világban.
Om várt, míg a novícius újfent elhallgatott, és aztán kinyújtotta lábait, és kisétált, egyik oldalról a másikra ringatózva, a hajnalba.