Az ephebeiek keresztülmentek a palotaudvarokon, körbevéve az omniaiakat csaknem, de nem egészen a foglyokat kísérő őrség modorában.
Tesveer látta, hogy Vorbisban forr a méreg. Az exkvizítor egyik kopasz halántékán egy kis ér folyamatosan lüktetett.
Mintha megérezte volna Tesveer tekintetét, Vorbis felé fordította a fejét.
— Nyugtalannak tűnsz ma reggel, Tesveer — jegyezte meg.
— Sajnálom, uram.
— Úgy néz ki, mintha minden sarokba benéznél. Mire számítasz, mit találsz?
— Huh. Csak érdeklődöm, uram. Minden új.
— Ephebe minden úgynevezett bölcsessége sem ér föl egyetlen sorral sem a Septateuch legjelentéktelenebb bekezdésében — szögezte le Vorbis.
— Nem tanulmányozhatjuk a hitetlenek műveit azért, hogy éberebbek legyünk az eretnekség módszereire? — kérdezte Tesveer, meglepődve önmagán.
— Á! Csábító érv, Tesveer, és olyan, amit az inkvizítorok sokszor hallottak már, még ha számos esetben kissé kivehetetlenül is.
Vorbis fenyegetően fixírozta Arisztokratész tarkóját, aki a társaságot vezette. — Mindössze egy kicsiny lépés választja el az eretnekségre hallgatást az elfogadott igazság kétségbevonásától, Tesveer. Az eretnekség gyakran lebilincselő. Ebben rejlik a veszélye.
— Igen, uram.
— Hah! És nem csupán tiltott szobrokat faragnak, hanem még csak nem is képesek erre tisztességesen!
Tesveer nem volt szakértő, de még neki is el kellett ismernie, hogy ez igaz. Most, hogy az újdonságuk elmúlt, a szobroknak, melyek a palota minden zugát díszítették, valóban volt egy bizonyos elfuserált kinézete. Tesveer egész biztos volt abban, hogy épp most haladt el egy olyan mellett, amelynek két bal karja volt. Egy másiknak egyik füle nagyobb volt a másiknál. Nem arról volt szó, hogy valaki nekilátott csúf isteneket kifaragni. Világosan látszott, hogy ezeket meglehetősen tetszetős szobroknak szánták. Ám a szobrász nem volt elég szakavatott.
— Az a nő ott úgy tűnik, mintha egy pingvint tartana — szólalt meg Vorbis.
— Patina, a Bölcsesség Istennője — vágta rá Tesveer gépiesen, aztán ráébredt, hogy mit mondott.
— Én, ööö, hallottam, amikor valaki ezt mondta — fűzte hozzá.
— Nahát. És milyen figyelemre méltóan jó hallásodnak kell lennie — jegyezte meg Vorbis.
Arisztokratész megtorpant egy lenyűgöző kapu előtt, és odabiccentett a társulatnak.
— Uraim — közölte —, a Tirannus most fogad titeket.
— Mindenre emlékezni fogsz, ami elhangzik — suttogta Vorbis.
Tesveer bólintott.
Az ajtószárnyak kitárultak.
Szerte a világon az uralkodóknak ilyen címei vannak, mint Magasságos, Legfelségesebb, és Királyi Főakármi vagy Valami. Csupán egyetlen, kicsiny országban választotta a lakosság a vezetőt, akit bármikor elmozdíthattak hivatalából — és a nép Tirannusnak nevezte őt.
Az ephebeiek hittek abban, hogy minden embernek meg kell adni a szavazati jogot[6]. Ötévente megválasztottak valakit Tirannussá, feltéve, hogy az illető bizonyítani tudta, hogy becsületes, értelmes, józan eszű és megbízható. Természetesen, közvetlenül megválasztása után nyilvánvaló lett mindenki számára, hogy őrült bűnöző és még csak köszönőviszonyban sincs az utcán épp törülközőt kereső átlagfilozófus nézeteivel. És aztán öt évvel később megválasztottak valaki mást, pont olyat, mint ő; tényleg elképesztő, ahogy intelligens emberek folyton elkövetik ugyanazt a hibát.
A Tirannusság jelöltjeit úgy választották, hogy fekete vagy fehér golyókat helyeztek különféle urnákba, imigyen adva alkalmat a politikusokról szóló, közismert meghatározás[7] létrejöttére.
A Tirannus kövér, alacsony férfiú volt, ösztövér lábbal, egy tótágast kiköltött tojás benyomását keltve az emberekben. Egyedül ült a márványpadló kellős közepén egy pergamentekercsekkel és papírdarabkákkal körbevett széken. Lába nem érintette a márványt és orcája rózsállott.
Arisztokratész súgott valamit a fülébe. A Tirannus föltekintett az aktagyártásból.
— Á, az omniai delegáció — mondta, és a mosoly úgy villant át az arcán, ahogy valami apró cikázik át a sziklakövön. — Kérlek, foglaljatok helyet, mindnyájan.
Újra lenézett.
— Vorbis Esperes vagyok a Citadella Kvizíciótól — közölte Vorbis fagyosan.
A Tirannus fölnézett s egy újabb gyíkszerű mosolyt vetett rá.
— Igen, tudom — felelte. — Embereket kínozol foglalkozásként. Kérlek, foglalj helyet, Vorbis Esperes. És pufók ifjú barátod is, aki úgy tűnik, keres valamit. És mindenki más is közületek. Néhány fiatal hölgy egy szempillantáson belül itt terem szőlővel meg mindennel. Általában ez történik. Ami azt illeti, nagyon nehéz az ilyesmit megszüntetni.
A Tirannus széke előtt lócák álltak. Az omniaiak leültek. Vorbis állva maradt.
A Tirannus biccentett. — Ahogy tetszik — mondta.
— Ez tűrhetetlen! — csattant föl Vorbis. — Úgy bántok velünk…
— Sokkal jobban, mint ahogy ti bántatok volna velünk — szögezte le nyájasan a Tirannus. — Ülsz vagy állsz, uram, mert ez Ephebe, és valóban akár a fejed tetején is állhatsz, bánom is én, de ne várd tőlem, hogy elhiggyem, hogy ha én lennék az, aki békét kér a te Citadelládban, bátorítanátok bármi másra, mint hogy csússzak azon, ami még megmaradt a hasamból. Foglalj helyet vagy szobrozz, uram, de csöndben! Már csaknem befejeztem.
— Mit fejeztél be? — tudakolta Vorbis.
— A békeszerződést — válaszolta a Tirannus.
— De hát azért vagyunk itt, hogy megvitassuk — állította Vorbis.
— Nem — jelentette ki a Tirannus. A gyík ismét iramlott egyet: — Azért vagytok itt, hogy aláírjátok.
Om nagy levegőt vett, és aztán előrelökte magát.
Meglehetősen meredek volt a lépcső. Minden egyes fokot érzett, ahogy lezötyögött, de legalább talpra esett az alján.
Jó, eltévedt, de jobb Ephebében eltévedni, mint a Citadellában. Itt legalább nincsenek szembeötlő pincék.
Könyvtár, könyvtár, könyvtár…
A Citadellában volt egy könyvtár, Tesveer azt mondta. Le is írta, így Omnak volt valami elképzelése, hogy mit is keres.
Lesz benne egy könyv.
A béketárgyalások nem alakultak jól.
— Megtámadtatok minket! — jelentette ki Vorbis.
— Megelőző védekezésnek mondanám — válaszolta a Tirannus. — Láttuk, mi történt Istanziával és Betrekkel és Usisztánnal.
— Megértették Om igazságát!
— Igen — felelte a Tirannus. — Szerintünk is fölfogták, a végén.
— És most a Birodalom büszke tagjai.
— Igen — értett egyet a Tirannus. — Szerintünk is azok. Ám mi szeretünk úgy emlékezni rájuk, amilyenek voltak. Mielőtt elküldted nekik a leveleid, amelyek láncra verték az emberek elméjét.
— Azok vezérelték az emberek lábát a helyes útra — állította Vorbis.
— Lánclevelek — mondta a Tirannus. — Lánclevél az Ephebeiekhez. Felejtsétek el az Isteneiteket! Legyetek Leigázottak! Tanuljatok meg Félni! Ne szakítsátok meg a láncolatot — az utolsó, aki ezt megtette, egy nap arra ébredt, hogy ötvenezer fegyveres tipor a pázsitján!
Vorbis hátradőlt.
— Mitől félsz? — kérdezte. — Itt, a sivatagodban a te… isteneiddel? Nem arról van szó, hogy a szíved mélyén tudod, hogy isteneid éppoly állhatatlanok, mint a homokod?
— Ó, igen — válaszolta a Tirannus. — Ezt tudjuk. Ez a vonásuk mindig is a javukra szólt. Mindent tudunk a homokról. És a ti Istenetek kőszikla — és a sziklákkal is tisztában vagyunk.
6
Föltéve, hogy az illető nem szegény, nem is külföldi és nem jogképtelen annak okán, hogy elmebeteg, léha avagy nő.