Om egy kövezett átjárón bicegett végig, amennyire csak lehet, az árnyékokban maradva.
Úgy tűnt, rengeteg van palotaudvarból. Megállt azon a ponton, ahol az átjáró egy újabb udvarra nyílt.
Hangok hallatszottak. Legfőképp egy hang, ingerült és éles. Ez volt a filozófus Didaktülosz.
Jóllehet minden idők egyik legtöbbet idézett és legnépszerűbb filozófusa volt, Ephebei Didaktülosz sosem részesült filozófustársai megbecsülésében. Azok ugyanis úgy érezték, Didaktüloszt nem filozófusmatériából gyúrták. Nem fürdött elég gyakran, vagy, hogy másként fogalmazzunk, egyáltalán. És nem a helyénvaló dolgokról filozofált. És nem a helyes dolgok érdekelték. Veszélyes dolgok. Más filozófusok kérdéseket tettek föl, mint: Szép-e az Igaz és Igaz-e a Szép? meg: Vajon a Valóságot a Megfigyelő Hozza-e Létre? Ám Didaktülosz a híres filozófiai rébuszt vetette föclass="underline" Igen, De Akkor Valójában Miről Szól Ez Az Egész, Ha a Mélyére Hatolunk, és Komolyan Mondom, Hogy Valójában!
Filozófiája három hírneves iskola keveréke volt — a cinikusoké, a sztoikusoké és az epikureusoké —, és mindhármat összegezte nevezetes szólásában: „Annál tovább, mint ameddig lódíthatod, nem bízhatsz egyetlen rohadékban sem, és ez ellen nem tehetsz semmit, szóval igyunk egyet. Ha te fizetsz, duplát kérek. Köszönöm. És egy csomag mogyorót. A csaj bal melle jóformán pucér, eh? Akkor még két zacskóval!”
Számosan idéztek híres-neves Elmélkedéseibőclass="underline"
„Ez bizony muris egy világ. De röhögnöd kell, nem igaz? Nil Illegitimo Carborundum, én már csak azt mondom. A szakértők nem tudnak mindent. Viszont, hova jutnánk, ha mindnyájan ugyanolyanok lennénk?”
Om közelebb kúszott a hanghoz, megkerülve a fal sarkát, hogy beláthasson egy kicsiny udvarba.
A szemközti fal mellett egy nagyon nagy hordó állt. A körülötte lévő változatos szemét — törött borosamforák, lerágott csontok és két, durva deszkából készült toldaléksufni — azt sugallta, hogy a hordó valakinek otthonul szolgál. És ennek a benyomásnak súlyt adott a hordó fölött a falra tapasztott deszkára fölkrétázott cégér.
Így szólt:
DIDAKTÜLOSZ és Unokaöccse
Gyakorlatias Filozófusok
Egy Tézis Se Túl Egyetemes
„Mi Elvégezzük Helyetted a Gondolkozásod”
Kedvezményes tarifa du. 6 után
Friss Axiómák Mindennap
A hordó előtt, egy alacsony férfi olyan tógában, amely minden bizonnyal fehér volt valaha, ugyanúgy, ahogy a kontinensek is minden bizonnyal valaha egyetlen szárazföldet képeztek, rugdosott egy másikat, aki a földön feküdt.
— Te lusta disznó!
A fiatalabb fölült.
— Becsszó, bácsikám…
— Félórára hátat fordítok, és te elalszol munka közben!
— Miféle munka? Nem akadt semmi múlt hét óta, amikor Mr. Piloxi, a földműves…
— Honnan tudod? Honnan tudod? Amíg horkoltál, emberek tucatjai mehettek el melletted, és mindegyikük életéből hiányozhatott a személyre szabott filozófia!
— …és ő is csak olajbogyóval fizetett.
— Alighanem jó árat kapok majd azokér' az olajbogyókér'!
— Rohadtak, bácsikám.
— Hülyeség! Azt mondtad, zöldek.
— Igen, de elvileg feketék kéne legyenek.
Az árnyékokban a teknősbéka feje ide-oda járt, mint egy nézőé a teniszmeccsen.
A fiatalember fölállt.
— Mrs. Bülaxisz volt itt ma reggel — mesélte. — Azt mondta, a közmondás, amit múlt héten fogalmaztál meg neki, már nem működik.
Didaktülosz megvakarta a fejét.
— Melyik is volt az? — firtatta.
— Azt adtad neki, hogy „Mindig virradat előtt a legsötétebb”.
— Nincs ezzel semmi baj. Piszok jó filozófia.
— Azt mondta a jóasszony, hogy nem érzi magát jobban. Egyébként, azt mondta, hogy egész éjszaka fönn volt a rossz lába miatt és voltaképp egész világos volt épp virradat előtt, szóval nem is igaz. És a lába is elhalt. Szóval beszámítottam neki a „Mégis, jót tesz neked, ha nevetsz”-be.
Didaktülosz kissé földerült.
— Becserélte arra, mi?
— Azt mondta, tesz vele egy próbát. Egy egész szárított tintahalat adott érte. Azt mondta, úgy nézek ki, mint akinek szüksége van a jóllakásra.
— Látod? Már okulsz. Mindenesetre az ebéd ezzel megvan. Látod, Urna? Megmondtam, menni fog, ha nem hátrálunk meg.
— Nem neveznék egy szárított tintahalat meg egy doboz olajbogyót valami hű de nagy megtérülésnek, mester. Nem az két hét megfeszített gondolkodásért.
— Kaptunk három obulust azért a közmondásért, amit az öreg Grillosznak, a vargának csináltunk.
— Nem, dehogy. Visszahozta. A feleségének nem tetszett a színe.
— És te visszaadtad neki a pénzét?
— Igen.
— Mi, az egészet?
— Igen.
— Ilyesmit nem szabad. Azok után nem, hogy koptatta a szavakat. Melyik is volt az?
— „A bölcs varjú tudja, merre mutat a teve.”
— Rengeteg munkát fektettem ebbe.
— Azt mondta, nem képes fölfogni.
— Én se értek a cipészséghez, de fölismerek egy pár jó minőségű szandált, amikor viselem.
Om pislogott fél szemével. Aztán megnézte az előtte lévő elmék alakját.
Az Urnának nevezett volt föltehetőleg az unokaöcs és egy eléggé normális fajta elmével rendelkezett, még akkor is, ha úgy tűnt, túl sok benne a kör meg a háromszög. De Didaktülosz elméje bugyborékolt és villózott, mint egy fazéknyi villamos angolna főzés közben. Om még sohasem látott hasonlót. Tesveer gondolatai eónok alatt siklottak helyükre, olyan volt, mint nézni, ahogy hegyek ütköznek össze; Didaktülosz gondolatai sustorogva űzték egymást. Nem csoda, hogy kopasz. A haja leéghetett belülről.
Om talált egy gondolkodót.
A hangzás alapján ráadásul olcsót.
Fölnézett a hordó mögötti falra. Távolabb imponáló márványlépcsők vezettek valami bronzajtóhoz, és az ajtó fölött, a kőbe ágyazott fémbetűkkel, állt a szó LIBRVM.
Túl sok időt töltött nézelődéssel. Urna keze rázárult Om teknőjére és hallotta, hogy Didaktülosz hangja így szóclass="underline" — Hé… jót lehet enni egy ilyenből.
Tesveer meglapult.
— Megköveztétek a követünket! — üvöltötte Vorbis. — Egy fegyvertelen embert!
— Magának köszönhette — válaszolta a Tirannus. — Arisztokratész ott volt. Ő majd elmeséli neked.
A magas férfi bólintott, és fölállt.
— A szokásoknak megfelelően, bárki beszélhet a piactéren — kezdte.
— Hogy megkövezzék? — akarta tudni Vorbis.
Arisztokratész föltartotta a kezét.
— Á — mondta —, bárki bármit mondhat a téren. Ami csak tetszik. Ellenben van egy másik hagyomány is nálunk, amit szabad hallgatásnak nevezünk. Sajnos, amikor az embereknek nem tetszik, amit hallanak, egy kissé… ingerültté válhatnak.
— Én is ott voltam — jegyezte meg egy másik tanácsadó. — A papotok fölment beszélni, és eleinte minden jól ment, mert az emberek nevettek. És aztán azt mondta, hogy Om az egyetlen valóságos Isten, és mindenki elnémult. És aztán földöntötte Tuvelpitnek, a Bor Istenének szobrát. Ekkor kezdődött a baj.