— Azt akarod mondani nekem, hogy villám csapott belé? — érdeklődött Vorbis.
Vorbis immár nem üvöltött. A hangja kiegyensúlyozott volt, szenvedélymentes. Tesveer elméjében megfogalmazódott a gondolat: ez az, ahogy az exkvizítorok beszélnek. Amikor az inkvizítorok végeztek, megszólalnak az exkvizítorok…
— Nem. Egy amfora. Tudod, Tuvelpit ott volt a tömegben.
— És becsületes emberek megütése rendes, istenes viselkedésnek számít, mi?
— A misszionáriusod azt mondta, hogy azok az emberek, akik nem hisznek Omban, örökös büntetést fognak elszenvedni. Meg kell mondjam, hogy a sokadalom ezt gorombának találta.
— És ezért kövekkel dobálták meg…
— Nem sokkal. Csak az önérzete kapott sebet. És csak azután történt, amikor a nép kifogyott a zöldségekből.
— Zöldségeket hajigáltak?
— Amikor már nem találtak több tojást.
— És amikor mi eljövünk panaszt emelni…
— Biztos vagyok benne, hogy a hatvan hajó panaszkodásnál többet is szándékozott — vélte a Tirannus. — És mi figyelmeztettünk, Vorbis nagyuram. Az emberek megtalálják Ephebében, amit keresnek. Újabb rajtaütések lesznek a partvidéketeken. Zaklatni fogjuk a hajóitokat. Hacsak alá nem írod.
— És az átjárás joga Ephebén keresztül? — tudakolta Vorbis.
A Tirannus mosolygott.
— Át a sivatagon? Uram, ha képes vagy átkelni a sivatagon, biztos vagyok benne, hogy bárhová el tudsz menni. — A Tirannus elfordította tekintetét Vorbisról az oszlopok között jól látható égbolt felé.
— És most látom, hogy közel a dél — mondta. — És a nap melegszik. Kétségkívül meg szeretnéd vitatni a mi… huh… javaslataink a kollégáiddal. Javasolhatom, hogy találkozzunk újra alkonyatkor?
Úgy tűnt, hogy Vorbis ezt röviden fontolóra veszi.
— Azt hiszem — szólalt meg végül —, hogy tanácskozásunk esetleg tovább tart. Hát akkor legyen… holnap reggel?
A Tirannus biccentett.
— Ahogy akarod. Ezalatt a palota rendelkezésetekre áll. Van itt számos templom és műalkotás, ha szeretnétek ilyesmit megtekinteni. Amikor enni kívántok, említsétek meg ezt a legközelebbi rabszolgának.
— A rabszolga ephebei szó. Nekünk Omban nincs szavunk a rabszolgára — jegyezte meg Vorbis.
— Így tudom én is — bólintott a Tirannus. — Gondolom, a halaknak sincs szavuk a vízre. — Újra elmosolyodta tünékeny mosolyát. — És persze vannak fürdők és itt a Könyvtár is. Számtalan szépséges látnivaló. A vendégeink vagytok.
Vorbis fejet hajtott.
— Imádkozom — mondta —, hogy egy nap te is a vendégem legyél.
— És mi mindent fogok majd akkor én látni — felelte a Tirannus.
Tesveer fölállt, föllökve a lócáját, és még jobban elvörösödött zavarában.
Azt gondolta: hazudtak Dorgal Testvérről. Félig agyonverték, Vorbis azt mondta, és egészen megkorbácsolták. És Nhemrot Testvér mondta, hogy látta a tetemet és ez tényleg igaz. Csak mert beszélt! Az olyan emberek, akik ilyet tesznek, megérdemlik a… büntetést. És rabszolgákat tartanak Embereket kényszerítenek, hogy akaratuk ellenére dolgozzanak. Úgy bánnak velük, mint az állatokkal. És még az uralkodójukat is Tirannusnak nevezik!
És ebből miért nem egészen az semmi, aminek látszik?
Miért nem hiszek el ebből semmit?
Honnan tudom, hogy ez nem igaz?
És hogy értette, hogy a halaknak nincs szavuk a vízre?
Az omniaiakat félig visszakísérték, félig visszavezették fogolytáborukba. Újabb gyümölcsöstál várt az asztalon Tesveer cellájában, további hallal meg egy vekni kenyérrel.
Valamint volt ott egy férfi is, aki a padlót söpörte.
— Ümm — motyogta Tesveer. — Te rabszolga vagy?
— Igen, gazda.
— Biztos rémes.
A férfi söprűjére támaszkodott. — Igazad van. Rémes. Tényleg rémes. Tudod, hogy hetente csak egy szabadnapot kapok?
Tesveer, aki korábban sosem hallotta a „szabadnap” szót, és aki számára egyébként is teljesen ismeretlen volt a fogalom, tétován bólintott.
— Miért nem szöksz meg? — tudakolta.
— Ó, már megtettem — válaszolta a rabszolga. — Egyszer elszöktem Tsortba. Nem tetszett ott valami nagyon. Visszajöttem. Viszont minden télen elszököm Dzselébéjbibe két hétre.
— És olyankor visszahoznak? — érdeklődött Tesveer.
— Huh! — morrant a rabszolga. — Nem, dehogy. Nyomorult fösvény az az Arisztokratész. Magamnak kell visszajönnöm. Stoppolnom kell hajókat, ilyesmik.
— Visszajössz?
— Aha. A külföldet egész jó meglátogatni, de azért nem szeretnél ott lakni. Különben is, már csak négy évem van hátra rabszolgaként, és aztán szabad leszek. Szavazati jogot kapsz, ha szabad vagy. És tarthatsz rabszolgákat. — Az arca megkövült a visszaemlékezés erőfeszítésétől, ahogy sorra vette a pontokat az ujjain. — A rabszolgák naponta háromszor kapnak enni, legalább egyszer húst is. És hetente egy szabadnapot. És minden évben két hét engedélyezett szökést. És én nem csinálok tűzhelyet vagy nehéz súlyt és nagy élettapasztalaton nyugvó visszavágásokat csak megegyezés szerint.
— Igen, de nem vagy szabad — vágta rá Tesveer, akarata ellenére kíváncsian.
— Mi a különbség?
— Ööö… egyáltalán nem kapsz szabadnapot. — Tesveer megvakarta a fejét. — És eggyel kevesebb az étkezés.
— Tényleg? Akkor azt hiszem, kihagyom a szabadságot, köszi.
— Ööö… láttál valahol errefelé egy teknősbékát? — kérdezte Tesveer.
— Nem. És kitakarítottam az ágy alatt is.
— Láttál egyet valahol máshol ma?
— Szeretnél egyet? Jót lehet enni egy oly…
— Nem. Nem. Teljesen rendben van…
— Tesveer!
Vorbis hangja volt az. Tesveer kisietett az udvarra és be Vorbis cellájába.
— Á, Tesveer.
— Igen, uram?
Vorbis törökülésben ült a padlón, és a falat bámulta.
— Te fiatalember vagy, aki új helyen jár — jelentette ki Vorbis. — Nincs kétségem, hogy sok mindent szeretnél látni.
— Szeretnék? — kérdezett vissza Tesveer. Vorbis már megint az exkvizítor hangot használta — kiegyensúlyozott egyhangúságot, olyan hangot, mint egy tompa fényű acélcsík.
— Odamehetsz, ahova akarsz. Nézz meg új dolgokat, Tesveer! Tanulj meg mindent, amit csak tudsz! Te vagy a szemem és a fülem. És az emlékezetem. Tudj meg mindent erről a helyről!
— Ööö… Igazán, uram?
— Olyan benyomást tettem rád, Tesveer, mint aki meggondolatlanul használja a beszédet?
— Nem, uram.
— Menj! Töltekezz! És gyere vissza alkonyatra!
— Ööö… Még a Könyvtárba is? — firtatta Tesveer.
— Á? Igen, a Könyvtár. A Könyvtár, amijük itt van. Persze. Haszontalan és veszélyes és gonosz tudással tömve. Látom magam előtt a fejemben, Tesveer. El tudod ezt képzelni?
— Nem, Vorbis nagyuram.
— Ártatlanságod a pajzsod, Tesveer. Nem. Feltétlenül menj el a Könyvtárba! Nem félek attól, hogy hatással lesz rád.
— Vorbis nagyuram?
— Igen?
— A Tirannus azt mondta, hogy alig tettek valamit Dorgal Testvérrel…
Némaság göngyölítette ki nyugtalan hosszát.
Vorbis azt válaszolta: — Hazudott.
— Igen. — Tesveer várt. Vorbis folytatta a fal bámulását. Tesveer elmerengett, vajon mit láthat ott. Amikor úgy tűnt, a közeljövőben semmi más nem fog történni, megszólalt: — Köszönöm.