Egy kissé hátralépett, mielőtt kiment, hogy be tudjon kandikálni az esperes ágya alá.
Valószínűleg bajban van, gondolta Tesveer, miközben átsietett a palotán. Mindenki meg akarja enni a teknősbékákat.
Megpróbált mindenhova nézni, s ugyanakkor elkerülni a mezítelen nimfák frízeit.
Tesveer formailag tudatában volt, hogy a nők alakja különbözik a férfiakétól; nem hagyta ott a falut, míg tizenkét éves nem lett, s arra az időre némelyik kortársa már megházasodott. És az omnianizmus bátorította a korai házasságot, mint a Bűnbeesés prevencióját, jóllehet bármilyen tevékenység, amely érintette az emberi anatómia nyak és térd közé eső részét, mindenképpen többé-kevésbé Bűnös dolognak számított.
Tesveer azt kívánta, bárcsak nagyobb tudós lenne, hogy megkérdezhesse Istenét, miért van ez így.
Aztán azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak Istene intelligensebb Isten lenne, hogy képes legyen választ adni.
Nem sikoltott értem, gondolta. Biztos, hogy meghallottam volna. Szóval talán senki sem főzi.
Az egyik szobrot tisztogató rabszolga útba igazította a Könyvtárba. Tesveer végigdöcögött egy oszlopok szegélyezte folyosón.
Amikor odaért a Könyvtár előtti udvarra, az tele volt zsúfolva filozófusokkal, mindegyik a nyakát nyújtogatta, hogy lásson valamit. Tesveer ki tudta venni a szokásos zsémbes perpatvart, mely mutatta, hogy filozófiai diskurzus zajlik.
Ebben az esetben:
— Van tíz obulusom itt, ami azt mondja, hogy nem képes még egyszer megcsinálni!
— Beszélő pénz? Ez olyasmi, amit nem hallasz mindennap, Xenón.
— Aha. És hamarosan istenekhozzádot mond.
— Nézd, ne légy hülye! Ez egy teknősbéka. Csak násztáncot jár…
Lélegzet-visszafojtott csönd támadt. Aztán afféle kollektív sóhaj hallatszott.
— Nesze!
— Az egyáltalán nem rendes szög!
— Ugyan már! Szeretném látni, ahogy te jobbat művelsz az adott körülmények közt!
— Most mit csinál?
— Azt hiszem, az átfogót.
— Ezt te átfogónak nevezed? Tiszta cikcakk.
— Nem cikcakkos. Igenis, egyenesen rajzolja, és te nézel rá cikcakkos módon!
— Fogadok harminc obulusba, hogy nem tud négyzetet rajzolni!
— Itt van negyven obulus, ami azt mondja, hogy tud.
Újabb csönd kővetkezett, majd éljenzés.
— Aha!
— Ez inkább paralelogramma, ha engem kérdezel — jelentette ki egy ingerült hang.
— Figyelj, fölismerek egy négyzetet, ha látom! És ez egy négyzet.
— Rendben. Akkor dupla vagy semmi. Fogadjunk, hogy nem tud egy tizenkétszöget!
— Hah! Épp most fogadtál arra, hogy nem tud szeptagont.
— Dupla vagy semmi. Tizenkétszög. Aggódsz, mi! Kissé elfogott az Oryctolagus lepustulus érzés? Mak-mak?
— Szemétség lenne elvenni a pénzed…
Megint csönd támadt.
— Tíz oldal? Tíz oldal? Hah!
— Mondtam neked, hogy semmire se jó! Ki hallott már egy geometriát ismerő teknősbékáról?
— Újabb őrült ötlet, Didaktülosz?
— Megmondtam előre. Ez csak egy teknősbéka.
— Jót lehet enni az ilyenekből.
A filozófusok tömege föloszlott, elcsörtetve Tesveer mellett anélkül, hogy különösebb figyelmet fordítottak volna rá. Ő pedig megpillantott egy nedves homokkört, amit elborítottak a geometriai alakzatok. Om csücsült az egész közepén. Mögötte egy pár nagyon szutykos filozófus, egy pénzérmehalmot számolva.
— Hogy állunk, Urna? — kérdezte Didaktülosz.
— Ötvenkét obulussal jobban, mester.
— Látod? A dolgok egyre jobbak lesznek minden nap. Bár az kár, hogy nem tudta a különbséget tíz és tizenkettő között. Vágd le az egyik lábát, és pörköltet fogunk ebédelni!
— Vágjak le egy lábat?
— Hát, egy ilyen teknősbékát, mint ez, az ember nem eszik meg egyszerre.
Didaktülosz arcát egy pufók, X lábú és vörösképű fiatalember felé fordította, aki a teknősbékát bámulta.
— Igen? — szólalt meg.
— A teknősbéka igenis tudja, mi a különbség tíz és tizenkettő közt — mondta a kövér fiú.
— A nyavalyás épp most veszített nekem nyolcvan obulust — felelte Didaktülosz.
— Igen. De holnap… — kezdte a fiú olyan üveges tekintettel, mintha gondosan megismételne valamit, amit épp most hallott, — …holnap… képes kéne legyél, hogy kicsikard a legalább három az egyhez esélyt.
Didaktülosznak leesett az álla.
— Add ide a teknősbékát, Urna — kérte.
A filozófusnövendék lenyúlt, és nagyon elővigyázatosan fölkapta Omot.
— Tudod, gondoltam már rögtön az elején, hogy van valami fura ebben a jószágban — mondta Didaktülosz. — Mondtam Urnának, itt a holnapi vacsora, és akkor ő azt mondja nem, ez húzza a farkát a homokban és geometriát követ el. Ez nem természetes dolog egy teknősbékánál, mármint a geometria.
Om szeme Tesveer felé fordult.
— Muszáj voltam — közölte. — Ez volt az egyetlen módszer, hogy fölkeltsem a figyelmét. Most a kíváncsiságánál fogva elkaptam. Amikor elkapod őket a kíváncsiságuknál fogva, a szívük és az eszük is követni fogja.
— Ő egy Isten — magyarázta Tesveer.
— Tényleg? Hogy hívják? — tudakolta a filozófus.
— Ne mondd meg neki! Ne mondd meg neki! Meg fogják hallani a helyi istenek!
— Nem tudom — válaszolta Tesveer.
Didaktülosz megfordította Omot.
— A Teknőc Mozog — jegyezte meg elgondolkodón Urna.
— Mi? — kérdezte Tesveer.
— A mester írt egy könyvet — válaszolta Urna.
— Nem igazán könyv — szerénykedett Didaktülosz. — Inkább csak tekercs. Csak egy apróság, amit összeütöttem.
— Azt mondja, hogy a világ lapos és egy óriási teknőc hátán halad az űrben? — tudakolta Tesveer.
— Olvastad? — Didaktülosz tekintete nem moccant. — Rabszolga vagy?
— Nem — felelte Tesveer. — Én egy…
— Ne említsd a nevem! Nevezd magad írnoknak vagy valaminek!
— …írnok vagyok — fejezte be Tesveer elhalóan.
— Aha — bólintott Urna. — Azt látom. Az árulkodó bőrkeményedésből a hüvelykujjon, ahol a tollat tartod. A tintafoltokból végig az ingujjadon.
Tesveer rápillantott a bal hüvelykujjára. — Nekem nincs…
— Aha — vigyorgott Urna. — A bal kezed használod, igaz?
— Ööö, mindkettőt — felelte Tesveer. — De nem nagyon jól, mindenki azt mondja.
— Á! — csodálkozott el Didaktülosz. — Ambi-sinister?
— Mi?
— Úgy érti, inkompetens mindkét kézzel — világosította föl Om.
— Ó. Igen. Az vagyok én — köhécselt udvariasan Tesveer. — Nézd… egy filozófust keresek. Hümm. Olyat, aki mindent tud az istenekről.
Várt.
Aztán megkérdezte: — Nem fogod azt mondani, hogy ők egy idejétmúlt hiedelemrendszer relikviái?
Didaktülosz, még mindig Om teknőjén futtatva végig ujjait, a fejét rázta.
— Kizárt. Szeretem, ha jó messze vannak innen az égiháborúk.
— Ó! Abba tudnád hagyni a folytonos körbeforgatását? Épp most mondta nekem, hogy nincs ínyére.
— Meg lehet mondani, mennyi idősek, ha kettévágod őket és megszámolod a gyűrűket — állította Didaktülosz.