— Rendben — mondta Om. — Na már most… figyelj ide! Tudod, hogy honnan szerzik erejük az istenek?
— A bennük hívő emberekből — felelte Tesveer. — Emberek milliói hisznek benned.
Om tétovázott.
Jól van, na, jól van, na. Mi itt vagyunk és most most van. Előbb-utóbb rá fog jönni magától is…
— Nem hisznek — közölte Om.
— De…
— Megesett ez máskor is — mesélte a teknősbéka. — Több tucatszor. Tudtad, hogy Abraxas megtalálta Ee elveszett városát? Nagyon különös faragványok, azt mondja. Hit, azt mondja. A hit eltolódik. Az emberek kezdetben az istenben hisznek és a végén a szervezetben.
— Nem értem — mondta Tesveer.
— Hadd fogalmazzam meg másként — próbálkozott a teknősbéka. — Az Istened vagyok, igaz?
— Igen.
— És engedelmeskedsz nekem.
— Igen.
— Pompás. Akkor fogj egy követ és eredj, öld meg Vorbist!
Tesveer nem moccant.
— Biztos vagyok benne, hogy hallottál — jegyezte meg Om.
— De Kvizíció meg fog…
— Akkor most tudod, hogy mire gondoltam — állapította meg a teknősbéka. — Jobban félsz tőle, mint tőlem, most már. Abraxas itt azt írja: „Az Issten körül kialakul az imák és Szertartássok és Épületek és Papok és Tekintély formasságai, míg Végül az Issten meg nem Hall. Éss ezt essetleg észre ssem veszik”.
— Ez nem lehet igaz!
— Azt hiszem, igaz. Abraxas azt mondja, van valamiféle kagyló, ami ugyanilyen módon él. Egyre nagyobb és nagyobb héjat készít, míg végül többé nem tud megmozdulni, így aztán elpusztul.
— De… de… ez azt jelenti… a teljes Egyház…
— Igen.
Tesveer próbálta megragadni ezt a gondolatot, de annak puszta iszonyúsága kitépte mentális markolásából.
— De te nem vagy halott — sikerült kinyögnie.
— Kis híja — vélte Om. — És tudod, mi a fura? Egyetlen kisisten sem próbál a helyemre férkőzni. Meséltem neked az öreg Ur-Gilasról? Nem? Régen, még előttem ő volt az isten ott, ami most Omnia. Nem valami nagy szám. Alapjában véve egy időisten. Vagy kígyóisten. Mindenesetre valami. Viszont évekbe telt megszabadulni tőle. Háborúk meg minden. Szóval gondolkoztam…
Tesveer nem szólt semmit.
— Om még létezik — mondta a teknősbéka. — Úgy értem, a külsőségek. Csak meg kell értetned az emberekkel.
Tesveer még mindig nem szólt semmit.
— Te lehetsz a következő próféta — unszolta Om.
— Nem lehetek! Mindenki tudja, hogy Vorbis lesz a következő próféta!
— Á, de te leszel a hivatalos.
— Nem.
— Nem? Az Istened vagyok!
— És én az én énem vagyok. Nem vagyok próféta. Még csak írni se tudok. Nem tudok olvasni. Senki se fog meghallgatni.
Om végigmérte.
— Be kell ismernem, hogy nem te vagy az a választott, akit választottam volna — értett egyet.
— A nagy próféták látnokok voltak — szögezte le Tesveer. — Még akkor is, ha ők… még ha te nem is beszéltél hozzájuk, nekik volt mondanivalójuk. Mit mondhatnék én? Nekem nincs mondandóm senkinek. Mit mondhatnék?
— Higgyetek a Nagy Isten Omban — javasolta a teknősbéka.
— És aztán mi lesz?
— Hogy érted, hogy aztán mi lesz?
Tesveer lehangoltan kinézett az elsötétedő udvarra.
— Higgyetek a Nagy Isten Omban, vagy le lesztek sújtva villámokkal — mormolta.
— Szerintem jól hangzik.
— Ez az, ahogy ennek mindig lennie kell?
A nap utolsó sugarai megcsillantak az udvar közepén álló szobron. Volt benne valami bizonytalanul nőies. Egy pingvin gubbasztott az egyik vállán.
— Patina, a Bölcsesség Istennője — szólalt meg Tesveer. — Amelyiknek pingvinje van. Miért pingvinje?
— El se tudom képzelni — vágta rá Om.
— Nincs semmi bölcs a pingvinekben, ugye?
— Nem hinném. Hacsak be nem számítod a tényt, hogy nem fordulnak elő Omniában. Az elég bölcs tőlük.
— Tesveer!
— Ez Vorbis — közölte Tesveer, és fölállt. — Itt hagyhatlak téged?
— Igen. Még akad egy kis dinnye. Úgy értem, vekni.
Tesveer kiballagott a homályba.
Vorbis egy padon ült egy fa alatt, olyan mozdulatlanul, mint egy szobor az árnyékban.
Bizonyosság, gondolta Tesveer. Azelőtt mindig biztos voltam. Most nem vagyok olyan biztos.
— Á, Tesveer! Elkísérsz engem egy kis sétára! Veszünk egy kis esti levegőt!
— Igen, uram.
— Élvezted a látogatást Ephebében.
Vorbis ritkán tett föl kérdést, ha egy állítás is megfelelt.
— A vizit… érdekes volt.
Vorbis fél kezét Tesveer vállára tette, és a másikat arra használta, hogy fölhúzza magát a botja segítségével.
— És mit gondolsz róla? — tudakolta.
— Sok istenük van és nem nagyon törődnek velük — válaszolta Tesveer. — És keresik a nemtudást.
— És bőven találnak, ebben biztos lehetsz — vélte Vorbis.
Botjával az éjszakába mutatott. — Sétáljunk! — indítványozta.
Valahol a sötétben nevetés és fazekak csörömpölése hallatszott. Az este nyíló virágok illata töményen terjengett a levegőben. A kövekből visszasugárzó, nappalról elraktározott hőségtől úgy rémlett, mintha az éjjel illatozó leveshez hasonlítana.
— Ephebe a tengerre néz — szólalt meg egy kis idő múlva Vorbis. — Látod, hogy milyen módon építették? Minden a tengerre néző domb lejtőjén van. De a tenger változékony. Semmi maradandó nem származik a tengerből. Míg ellenben a mi szeretett Citadellánk a mélysivatag felé néz. És ott mit látunk?
Tesveer ösztönösen megfordult, és átnézett a háztetők fölött a sivatag fekete terjedelmére az égbolt háttere előtt.
— Egy fényvillanást látok — jelentette. — És megint. A lejtőn.
— Á! Az igazság fénye — szögezte le Vorbis. — Akkor hát induljunk találkozni vele. Vigyél a labirintus bejáratához, Tesveer! Tudod az utat.
— Uram? — szólította meg Tesveer.
— Igen, Tesveer?
— Szeretnék föltenni egy kérdést.
— Tedd azt!
— Mi történt Dorgal Testvérrel?
Vorbis botjának ritmusában a macskaköveken a habozás legcsekélyebb nüansza érződött. Aztán az exkvizítor azt mondta: — Az igazság, derék Tesveer, olyan, mint a fény. Mit tudsz a fényről?
— Az… a napból jön. Meg a holdból és a csillagokból. Meg gyertyákból. Meg lámpákból.
— És így tovább — bólogatott Vorbis. — Természetesen. De van másféle fény is. Olyan fény, amely még a legsötétebb helyeket is megtölti. Ilyennek lennie kell. Mert ha ez a metafény nem létezik, hogyan lehetne látni a sötétséget?
Tesveer nem szólt semmit. Ez túlságosan is úgy hangzott, mint a filozófia.
— És ugyanígy van az igazsággal — folytatta Vorbis. — Vannak dolgok, amelyek igazságnak tűnnek, melyek az igazság minden fémjelét viselik, ám mégsem valódi igazságok. A valódi igazságot néha a hazugságok labirintusával kell védelmezni.
Odafordult Tesveerhez. — Értesz engem?
— Nem, Vorbis nagyuram.
— Úgy értem, hogy amit érzékszerveink fölfognak, nem az alapvető igazság. A látott és hallott és a test által megtett dolgok puszta árnyai egy mélyebb valóságnak. Ez az, amit meg kell értened egyházi előmeneteled során.
— De e pillanatban, uram, csak a triviális igazságot ismerem, a kívülről hozzáférhető igazságot — mondta Tesveer. Úgy érezte, mintha egy verem szélén állna.