— Mindnyájan így kezdjük — felelte kedvesen Vorbis.
— Szóval megölték az ephebeiek Dorgal Testvért? — Tesveer nem tágított. Immár kiaraszolt a sötétség fölé.
— Mondom neked, hogy az igazság legmélyebb értelmében ők tették. Azzal, hogy elmulasztották magukévá tenni a szavait, hajhatatlanságukkal kétségtelenül megölték őt.
— De az igazság triviális értelmében — kezdte Tesveer oly gondossággal válogatva meg szavait, amilyenben egy inkvizítor részesítheti páciensét a Citadella mélyén —, triviális értelemben, Dorgal Testvér Omniában halt meg, ugye, mert nem halt meg Ephebében, csak kigúnyolták, ám félő volt, hogy mások az Egyházban nem értik meg a, a mélyebb igazságot és ezért közhírré tétetett, hogy az ephebeiek ölték meg őt a, a triviális értelemben, ily módon juttatva téged és azokat, akik látják Ephebe gonoszságának igazságát, megfelelő indítékhoz egy… egy igazságos megtorlás indítására.
Elballagtak egy szökőkút mellett. Az esperes acélvégű botja kopogott az éjszakában.
— Nagy jövőt látok számodra az Egyházban — szólalt meg végül Vorbis. — A nyolcadik Próféta ideje közeleg. A terjeszkedés és nagy lehetőségek ideje azoknak, akik igazak Om szolgálatában.
Tesveer a verem fenekére nézett.
Ha Vorbisnak igaza van és van egy olyanfajta fény, mely láthatóvá teszi a sötétséget, akkor odalenn van az ellenkezője, a sötétség, ahová soha nem érhet el fény: a sötétség, amely befeketíti a fényt. A vak Didaktülosz és az ő üres lámpása jutott eszébe.
Hallotta magát így szólni: — És olyan emberekkel, mint az ephebeiek, nincs béke. Egyetlen szerződést sem lehet kötelező érvényűnek tekinteni, ha olyanok kötötték, akik közül az egyik az ephebeiekhez hasonló és a másik egy mélyebb igazságot követ?
Vorbis bólintott. — Amikor velünk a Nagy Isten — mondta —, ki állhat meg ellenünk? Te imponálsz nekem, Tesveer.
Még több kacagás hallatszott a sötétben és húros hangszerek pengetése.
— Egy lakoma — gúnyolódott Vorbis. — A Tirannus meghívott minket egy lakomára! Természetesen odaküldtem a társaság néhány tagját. Még a tábornokaik is odabent vannak! Biztonságban hiszik magukat a labirintusuk mögött, ahogy egy teknősbéka is biztonságban hiszi magát a páncéljában, nem fogva föl, hogy börtön. Előre!
A labirintus belső fala előtornyosult a sötétségből. Tesveer nekitámaszkodott. Magasan föntről érkezett a fémen csikorduló fém zaja, ahogy egy őrszem folytatta őrjáratát.
A labirintusba vezető kaput szélesre tárták. Az ephebeiek sosem látták értelmét, hogy gátat vessenek az emberek belépésének. Fönt egy rövid oldalalagútban az út első hatodának kalauza szunyókált egy padon, mellette egy csöpögő gyertya. Fülkéje fölött lógott a bronzharang, amellyel a keresztülhaladásra aspirálók szokták hívni. Tesveer elsurrant mellette.
— Tesveer?
— Igen, uram?
— Mutasd az utat a labirintuson keresztül! Tudom, hogy képes vagy rá.
— Uram…
— Ez parancs, Tesveer — közölte nyájasan Vorbis.
Akkor nincs remény, gondolta Tesveer. Ez parancs.
— Akkor lépj oda, ahova én, uram — suttogta. — Egy lépésnél nem többel mögöttem.
— Igen, Tesveer.
— Ha körbemegyek egy helyet a padlón ok nélkül, te is járd körbe.
— Igen, Tesveer.
Tesveer azt gondolta: talán képes vagyok rosszul csinálni. Nem. Esküket meg mindent tettem. Olyan nincs, hogy csak úgy nem engedelmeskedsz. Vége az egész világnak, ha nekiállsz így gondolkozni…
Hagyta, hogy alvó emlékezete vegye át az irányítást. A labirintuson keresztülvezető út kitekeredett fejében, akár egy izzó drót.
…ferdén előre és jobbra három-és-fél lépés, balra hatvanhárom lépés, megállás két másodperc — ahol egy acélos szisszenés a sötétben azt sugallta, hogy az egyik felügyelő valami olyat tervezett, amivel díjat nyert — és föl három lépés…
Előreszaladhatnék, gondolta. Elbújhatnék, és ő belesétálna az egyik verembe vagy egy kelepcébe vagy valamibe és akkor én visszalopakodhatnék a szobámba és ugyan, ki tudná meg?
Én tudnám…
…előre kilenc lépés, és jobbra egy, és előre tizenkilenc lépés, és balra kettő…
Előttük fény világolt. Nem a holdfény fehér szikrázása hébe-hóba a tető nyílásain át, hanem sárgás lámpafény, elhalványulva és fölragyogva, ahogy tulajdonosa közeledett.
— Jön valaki — suttogta. — Biztos az egyik kalauz!
Vorbis azonban nem volt sehol.
Tesveer tétován lézengett az átjáróban, miközben a fény egyre közelebb bukdácsolt.
Egy idős hang szólalt meg: — Te vagy az, Négyes?
A fény megkerült egy sarkot. Félig megvilágított egy öregembert, aki odament Tesveerhez és az arcához emelte a gyertyát.
— Hol van a Négyes? — kérdezte, átkukucskálva Tesveer mögé.
Egy alak bukkant föl az öreg mögött egy oldalátjáróból. Tesveer egy villanásnyi időre megpillantotta Vorbist, akinek arca különösen békés volt, ahogy megragadta botja fejét, megcsavarta és meghúzta. Éles fém csillant egy pillanatra a gyertyafényben.
Aztán a fény kialudt.
Vorbis hangja így szólt: — Állj az élre megint!
Tesveer reszketve engedelmeskedett. Egy pillanatig érezte egy kitárt kar puha húsát szandálja alatt.
A verem, gondolta. Nézz Vorbis szemébe és ott a verem. És én benne vagyok vele együtt.
Nem szabad megfeledkeznem az alapvető igazságról.
Több kalauz nem őrjáratozott a labirintusban. Mindössze egymillió évvel később, az éjszakai levegő hűs fuvallatával arcán, Tesveer kilépett a csillagok alá.
— Jól csináltad. Emlékszel a kapuhoz vezető útra?
— Igen, Vorbis nagyuram.
Az esperes fejére húzta a csuklyáját.
— Tovább!
Néhány fáklya világította meg az utcákat, ám Ephebe nem az a város volt, amely fönnmarad a sötétben. A pár járókelő figyelemre se méltatta őket.
— Őrzik a kikötőjük — csevegett Vorbis. — De a sivatagi utat… mindenki tudja, hogy senki sem képes átkelni a sivatagon. Biztos vagyok benne, hogy te is tudod, Tesveer.
— De most gyanítom, hogy amit tudok, az nem igaz — válaszolta Tesveer.
— Bizony. Á. A kapu. Azt hiszem, tegnap két őr állt itt?
— Én is kettőt láttam.
— És most éjjel van és a kapu zárva. De lesz egy éjjeliőr. Várj itt!
Vorbis eltűnt a homályban. Egy idő múlva fojtott társalgás hallatszott. Tesveer egyenesen maga elé meredt.
A társalgást elfojtott csönd követte. Egy idő múlva Tesveer elkezdett számolni magában.
Tíz után visszamegyek.
Legyen még egyszer tíz.
Na jó. Legyen harminc. És aztán én…
— Á, Tesveer! Menjünk!
Tesveer ismét visszanyelte a szívét, és lassan megfordult.
— Nem hallottalak, uram — sikerült kinyögnie.
— Halkan járok.
— Van itt éjjeliőr?
— Már nincs. Gyere, segíts a reteszekkel!
Egy kicsiny ajtót vágtak a nagy kapuba. Tesveer, gyűlölettől dermedt aggyal, keze élével lökte félre a reteszeket. Az ajtó alig csikordulva kinyílt.
Odakint egy-egy elszórt, távoli gazdaság fénye látszott és a tolongó sötétség.
Aztán a sötétség betódult.