Hierarchia, mondta később Vorbis. Az ephebeiek nem a hierarchiák szempontjai alapján gondolkoznak.
Egyetlen hadsereg sem tud átkelni a sivatagon. De talán egy kis csapat el tud jutni az út negyedéig, és otthagy valamennyi vizet elrejtve. És ezt többször megteszi. És egy másik kis sereg felhasználhatja a titkos vízkészlet egy részét, hogy továbbmenjen, talán félútig eljusson, és vizet hagyjon ott. És egy újabb kicsiny had…
Hónapokba telt. Az emberek egyharmada meghalt, a hőségtől és kiszáradástól és vadállatoktól és rosszabbaktól, a rosszabb dolgoktól, amiket a sivatag tartogat…
Ahhoz, hogy ezt kiterveld, olyan elme kell, amilyen Vorbisé.
És korán kell kitervelni. Már réges-rég emberek haltak meg a sivatagban, mielőtt Dorgal testvér elindult prédikálni, már létezett a kitaposott ösvény, amikor az omniai flotta leégett az Ephebei-öbőlben.
Ahhoz, hogy mielőtt támadsz, már kiterveld a megtorlást, olyan elme kell, amilyen Vorbisé.
Nem egész egy óra alatt véget ért. Az alapvető igazság az, hogy a maroknyi ephebei őrnek a palotában egyáltalán nem volt esélye.
Vorbis feszes derékkal ült a Tirannus székén. Közelgett az éjfél.
Az ephebei polgárok gyülekezetét, köztük a Tirannust, terelték az esperes elébe.
Ő valami aktákkal foglalatoskodott, aztán az enyhe meglepődés kifejezésével fölnézett, mintha egyáltalán nem lett volna tudatában annak, hogy ötven ember várakozik az orra előtt íjpuskavégen.
— Á — mondta és megvillantott egy halvány mosolyt.
— Nos — folytatta —, örömmel mondhatom, hogy immár elállhatunk a békeszerződéstől. Meglehetősen szükségtelen. Minek locsogjunk békéről, amikor nincs többé háború? Ephebe immár Omnia egyházmegyéje. Nem lesznek viták.
Ledobott egy papírt a padlóra.
— Néhány napon belül megérkezik egy hajóhad. Nem lesz ellenállás, amíg mi birtokoljuk a palotát. Pokoli tükrötök éppen most törik pozdorjává.
Összefűzte ujjait, és az egybeterelt ephebeiekre nézett.
— Ki építette?
A Tirannus fölnézett.
— Ephebei alkotás volt — válaszolta.
— Á — mondta Vorbis —, a demokrácia. Kiment a fejemből. Akkor ki — odaintett az egyik őrnek, aki átadott neki egy zsákot — írta ezt?
A De Chelonian Mobile egy példánya repült a márványpadlóra.
Tesveer a trón mellett állt. Azt mondták neki, hogy álljon ott.
Belenézett a verembe, és most ő maga vált azzá. Körülötte minden valami távoli fénykörben zajlott, amit sötétség ölelt körül. Gondolatok űzték egymást körbe-körbe a fejében.
A Cenobiarcha tud erről? Tud bárki más a kétféle igazságról? Ki más tudja még, hogy Vorbis harcol a háború mindkét oldalán, mint az ólomkatonákkal játszadozó gyerek? Tényleg helytelen mindez, ha nagyobb dicsőségére történik a…
…egy istennek, aki most teknősbéka. Egy istennek, akiben csupán Tesveer hisz?
Kihez beszél Vorbis, amikor imádkozik?
A mentális viharon túl Tesveer hallotta Vorbis kiegyensúlyozott hangszínét: — Ha a filozófus, aki ezt írta, nem jelentkezik, mindnyájatokat teljes egészében máglyára vettetlek. Ne legyenek kétségeitek, hogy meg is teszem.
Mozgás támadt a tömegben, s Didaktülosz hangja hangzott föl.
— Eressz el! Hallottad az ipsét! Egyébként… mindig is szerettem volna egy lehetőséget, hogy ezt megtegyem…
Félrelökött két szolgát, és a filozófus nehézkes léptekkel kivált a sokadalomból, hiábavaló lámpását dacosan a feje fölött tartva.
Tesveer figyelte, ahogy a filozófus egy pillanatra megtorpan az üres térben, aztán nagyon lassan megfordul, hogy közvetlen szemben álljon Vorbisszal. Akkor néhányat előre lépett, és kitartotta a lámpást, miközben úgy tűnt, kritikusan vizsgálja az esperest.
— Hmm — mondta.
— Te vagy az… elkövető? — kérdezte Vorbis.
— Úgy bizony. Didaktülosz a nevem.
— Vak vagy?
— Csak ami a szemem világát illeti, uram.
— Mégis egy lámpást hordozol — folytatta Vorbis. — Kétségtelenül valami szlogenes okból. Alighanem azt fogod mondani nekem, hogy egy becsületes embert keresel?
— Nem tudom, uram. Talán meg tudod mondani nekem, hogy hogy néz ki?
— Most le kellene sújtsak rád — jelentette ki Vorbis.
— Ó, minden bizonnyal.
Vorbis a könyvre bökött.
— Ezek hazugságok. Ez botrány. Ez… ez csalétek, hogy eltántorítsa az emberek elméjét az igaz tudás ösvényéről. Te merészelsz megállni előttem és kijelenteni — egy lábujjával arrébb lökte a könyvet —, hogy a világ lapos és egy óriási teknőc hátán utazik az űrben?
Tesveer visszafojtotta a lélegzetét.
Ahogy a történelem is.
Tégy hitet a hited mellett, gondolta Tesveer. Csak egyszer, valaki, kérem szépen, szálljon szembe Vorbisszal! Én nem tudok. De valaki…
Azon kapta magát, hogy tekintete Szimóniára ugrik, aki Vorbis székének másik oldalán állt. Az őrmester kővé meredni látszott, lenyűgözötten.
Didaktülosz teljes magasságában kihúzta magát. Félig megfordult, és egy pillanatra üres tekintete átsuhant Tesveeren. A lámpást kinyújtott karral tartotta.
— Nem — felelte.
— Amikor minden becsületes férfiú tudja, hogy a világ gömbölyű, egy tökéletes forma, mely a Nap gömbje körül keringeni köteles ugyanúgy, ahogy az Ember is körbejárja Om központi igazságát — szavalta Vorbis — és a csillagok…
Tesveer dobogó szívvel előrehajolt.
— Uram? — suttogta.
— Mi az? — acsarogta Vorbis.
— Nemet válaszolt — tudatta Tesveer.
— Úgy van — erősítette meg Didaktülosz.
Vorbis egy pillanatig abszolúte nem moccant.
Aztán az álla iciri-picirit mozdult, mintha elpróbálna néhány szót a bajsza alatt.
— Te tagadod? — tudakolta.
— Legyen gömb — jelentette ki Didaktülosz. — Nincs semmi probléma egy gömbbel. Semmi kétség, különleges intézkedések történtek, hogy minden rajta maradjon. És a Nap lehet egy másik, nagyobb gömb, jó messzire. Szeretnéd, hogy a Hold a világ körül forogjon, vagy inkább a Nap körül? Én a világot javaslom. Hierarchikusabb és remek példa mindnyájunknak.
Tesveer olyasmit látott, amit eddig még soha. Vorbis tanácstalannak tűnt.
— De te azt írtad… azt mondtad, hogy a világ egy óriási teknőc hátán van! Még nevet is adtál a teknőcnek!
Didaktülosz vállat vont. — Mostanra megjött az eszem — mondta. — Ki a csoda hallott egy tízezer mérföld hosszú teknőcről? Átúszva az űr ürességén? Hah. Micsoda marhaság! Most már gondolnom is kínos erre.
Vorbis becsukta a száját. Aztán újra kinyitotta.
— Ez az, ahogy egy ephebei filozófus viselkedik? — firtatta.
Didaktülosz újra vállat vont. — Ez az, ahogy minden igazi filozófus viselkedik — válaszolta. — Az ember mindig készen kell álljon új ideák befogadására, új bizonyítékok tekintetbe vételére. Nem értesz egyet? És te teljesen új megközelítést hoztál nekünk — a gesztusa, úgy rémlett, egészen véletlenül magában foglalja az omniai íjászokat körben a teremben —, amin eltöprenghetek. Engem mindig meg lehet győzni erőteljes érveléssel.
— A hazugságaid már megmérgezték a világot!
— Akkor majd írok egy másik könyvet — felelte nyugodtan Didaktülosz. — Gondold csak el, hogy fog kinézni… a büszke Didaktüloszt megingatták az omniaiak érvei. Egy teljes visszavonás. Hmm? Ami azt illeti, engedelmeddel, uram — tudom, hogy rengeteg a teendőd, fosztogatás és elégetés és így tovább — most azonnal visszavonulok a hordómba és elkezdek dolgozni rajta. A gömbök univerzuma. Az űrön átkeringő labdák. Hmm. Igen. Engedelmeddel, uram, több golyót fogok neked megírni, mint amennyit el tudsz képzelni…