Az öreg filozófus megfordult, és nagyon lassan a kijárat felé mendegélt.
Vorbis figyelte, ahogy megy.
Tesveer látta, hogy már félig fölemelte a kezét, hogy jelt adjon az őröknek, aztán leeresztette újra.
Vorbis a Tirannushoz fordult.
— Ennyit a ti… — kezdte.
— Ha-hó!
A lámpás átrepült az ajtón, és Vorbis koponyáján tört darabokra.
— Mindamellett… a Teknőc Mozog!
Vorbis talpra ugrott.
— Én… — sikította, aztán visszanyerte önuralmát. Ingerülten odaintett két őrnek. — Azt akarom, hogy nyakon csípjétek. Most. És… Tesveer?
Tesveer alig tudta meghallani a vértolulástól fülében. Didaktülosz nagyobb gondolkodó volt, mint gondolta volna.
— Igen, uram?
— Fogsz egy csapatnyi embert, és elviszed őket a Könyvtárba… s aztán, Tesveer, fölgyújtod a Könyvtárt!
Didaktülosz ugyan vak volt, de ennek nincs jelentősége sötétben. Az üldöző őrök látóképessége rendben volt, csak nem volt semmi, ami által láttak volna. És ők nem töltötték az életük Ephebe városának kanyargós, egyenetlen és, mindenek fölött, sok lépcsős utcáin.
— …nyolc, kilenc, tíz, tizenegy — mormolta a filozófus, fölszökellve egy koromsötét lépcsősoron és virgoncan bekanyarodva egy sarkon.
— Argh, aú, ez a térdem volt — motyogta az őrök többsége egy rakáson félúton fölfelé.
Egy azonban följutott a lépcső tetejére. A csillagfényben épp csak ki tudta venni a vézna alakot, vadul cikázva végig az utcán. Fölemelte az íjpuskáját. A vén bolond még csak nem is cselezget ide-oda…
Tökéletes célpont.
Pendülés.
Az őr egy pillanatra zavarodottnak látszott. Az íj kihullott a kezéből, kilőve magát a macskakövekre esve, a nyílvessző pedig gellert kapott egy szobron. Az őr lenézett a melléből kiálló tollas nyílra, és aztán az árnyékokból kiváló alakra tekintett.
— Szimónia őrmester? — suttogta.
— Sajnálom — mondta Szimónia. — Tényleg. De az Igazság fontos.
A katona nyitotta száját, hogy véleményt nyilvánítson az igazságról, aztán előrezuhant.
Kinyitotta szemét.
Szimónia épp elsétált. Minden világosabbnak tűnt. Még mindig sötét volt. De most képes volt látni a sötétségben. Ugyan különféle árnyalatokban, de minden szürkéllett. És keze alatt a macskakövek valamiképpen durva, fekete homokká váltak.
Fölnézett.
TALPRA, ICHLOS KÖZLEGÉNY!
Szégyenlősen fölállt. Immár több volt pusztán egy katonánál, egy névtelen alaknál, aki üldöz és megölik és nem több mint homályos epizodista más emberek életében. Immár Dervi Ichlos volt, harmincnyolc éves, viszonylag ártatlan a dolgok egyetemes rendjében, és halott.
Habozva ajkához emelte kezét.
— Te vagy a bírám? — kérdezte.
NEM ÉN.
Ichlos a távolba nyúló homoksivatagra pillantott. Ösztönösen tudta, mit kell tennie. Fri'it tábornoknál jóval kevésbé volt pallérozott és sokkal több figyelmet szentelt a daloknak, amiket gyerekkorában tanult. Ráadásul, előnyben is volt. Még kevesebb vallás ragadt rá, mint a generálisra.
AZ ÍTÉLET A SIVATAG VÉGÉN LESZ.
Ichlos mosolyogni próbált.
— Anyukám mesélt nekem erről. — mondta. — Amikor halott vagy, át kell kelned egy sivatagon. És mindent valósághűen fogsz látni, azt mondta. És mindenre pontosan fogsz emlékezni.
A Halál szándékosan nem tett semmit, ami így vagy úgy sejtetni engedte volna érzéseit.
— Néhány baráttal is összeakadhatok útközben, he? — kérdezte a katona.
LEHETSÉGES.
Ichlos nekivágott. Mindent összevetve, gondolta, lehetett volna rosszabb is.
Urna, mint egy majom, kúszott a polcokon, kihúzgálva a könyveket rekeszükből és lehajítva őket a padlóra.
— Úgy húszat tudok cipelni — vélte. — De melyik húszat?
— Mindig szerettem volna ezt tenni — mormolta boldogan Didaktülosz. — Megvédeni az igazságot a tirannizmussal szemben és így tovább. Hah! Egyetlen férfi, nem félve a…
— Melyiket vigyük? Melyiket vigyük? — kiáltotta Urna.
— Nincs szükségünk Gridón Mechanikájára — válaszolta Didaktülosz. — Hej, bárcsak láthattam volna, hogy milyen képet vágott! Átkozottul jó dobás, a körülményekhez képest. Csak azt remélem, hogy valaki leírta, amit én…
— A fogaskerék-áttétel elvei! A víztágulás elmélete! — kiáltozta Urna. — De az biztos, hogy nem kell nekünk Ibidem Állampolgári Ismeretek-je vagy Gnomón Ektópiá-ja…
— Mi? Azok az egész emberiség tulajdonát képezik! — csattant föl Didaktülosz.
— Akkor, ha az egész emberiség jön és segít cipelni őket, nem lesz semmi gond — felelte Urna. — De ha csak mi ketten vagyunk, akkor inkább cipelek valami hasznosat.
— Hasznos? A mechanikáról szóló könyvek?
— Igen! Meg tudják mutatni az embereknek, hogyan éljenek jobban!
— És ezek meg azt mutatják meg az embereknek, hogyan legyenek emberek — világosította föl Didaktülosz — Erről jut eszembe. Keress nekem egy másik lámpást! Egész vaknak érzem magam nélküle…
A könyvtárajtó rázkódott a viharos kopogástól. Nem olyan emberek kopogása volt, akik számítanak az ajtó kinyitására.
— Bedobhatnánk néhányat a többiből a…
A zsanérok kiszakadtak a falból. Az ajtó bedőlt.
Katonák másztak át rajta, kivont karddal.
— Á, uraim! — szólalt meg Didaktülosz. — Kérlek, ne zavarjátok köreimet!
A szolgálatos káplár értetlenül nézett rá, aztán le a padlóra.
— Miféle köröket? — tudakolta.
— Hé, mit szólnál ahhoz, hogy adsz nekem egy körzőt és visszajössz, mondjuk, félóra múlva?
— Ne bántsd, káplár! — utasította Tesveer.
Aztán átlépett az ajtó fölött.
— Azt mondtam, hagyd békén!
— De parancsom van, hogy…
— Süket vagy? Ha igen, a Kvizíció meg tudja gyógyítani — jelentette ki Tesveer, elképedten saját hangjának szilárdságától.
— Te nem tartozol a Kvizícióhoz — mutatott rá a káplár.
— Nem bizony. De ismerek valakit, aki igen — felelte Tesveer. — Neked az a dolgod, hogy könyvek után kutass a palotában. Hagyd őt itt velem! Hiszen csak egy öregember. Mi rosszat tehetne?
A káplár habozva tekintett Tesveerről a foglyaira.
— Derék dolog, káplár. Átveszem a parancsnokságot.
Mind megfordultak.
— Hallottad? — kérdezte Szimónia őrmester, előrenyomulva.
— De az esperes azt mondta nekünk…
— Káplár?
— Igen?
— Az esperes messze van. Én meg itt.
— Igen, őrmester.
— Menj!
— Igen, őrmester.
Szimónia fülét hegyezte, miközben a katonák elmasíroztak.
Aztán kardját az ajtóba döfte, és Didaktüloszhoz fordult. Bal kezét ökölbe szorította és jobb kezét, kinyújtott ujjakkal, rátette.
— A Teknőc Mozog! — mondta.