— Az attól függ — felelte elővigyázatosan a filozófus.
— Úgy értem, én… barát vagyok — állította.
— Miért kellene bízzunk benned? — firtatta Urna.
— Mert nincs más választásotok — vágta rá szaporán Szimónia őrmester.
— Ki tudsz minket innen vinni? — tudakolta Tesveer.
Szimónia szúrósan nézett rá. — Téged? — kérdezte. — Miért kellene téged kivigyelek innen? Te inkvizítor vagy! — Megmarkolta a kardját.
Tesveer elhátrált.
— Nem is!
— A hajón, amikor a kapitány tesztelt, nem mondtál semmit — folytatta Szimónia. — Te nem tartozol közénk.
— De azt se hiszem, hogy közéjük tartoznék — tiltakozott Tesveer. — Én a magamé vagyok.
Könyörgő pillantást vetett Didaktüloszra, ami kárbaveszett fáradság volt, s így aztán inkább Urna felé fordította.
— Nem tudom, mit akar ez a katona — jelentette ki. — Csak azt tudom, hogy Vorbis meg akar öletni benneteket, és föl fogja gyújtani a Könyvtáratok. De én segíthetek. Kiterveltem útközben ide.
— És ne hallgassatok rá! — intett Szimónia. Fél térdre hullott Didaktülosz előtt, akár egy kérelmező. — Uram, vannak… néhányan köztünk… akik tudják, hogy könyved micsoda érték… nézd, van egy példányom…
A mellvértjében kotorászott.
— Lemásoltuk — magyarázta Szimónia. — Egyetlen példány! Mindössze ennyink volt! De körbejárt. Néhányunk, akik tudnak olvasni, fölolvasták a többieknek! Olyan sok értelme van!
— Ööö… — nyögte Didaktülosz. — Minek?
Szimónia izgatottan gesztikulált a kezével. — Mert mi tudjuk… jártam olyan helyeken, ahol… hogy ez igaz! Igenis, létezik egy Nagy Teknőc. A teknőc tényleg mozog! Nincs szükségünk istenekre!
— Urna? Senki se kaparta le a rezet a tetőről, ugye? — érdeklődött Didaktülosz.
— Nem hinném.
— Akkor majd emlékeztess, hogy ne álljak szóba ezzel a fickóval odakint.
— Nem érted! — mondta Szimónia. — Meg tudlak menteni. Vannak barátaim váratlan helyeken. Gyere! Csak megölöm ezt a papot…
Megmarkolta a kardját Tesveer elhátrált.
— Ne! Én is tudok segíteni! Ezért jöttem. Amikor láttalak Vorbis előtt, rájöttem, hogy mit tehetek!
— Mit tehetsz? — gúnyolódott Urna.
— Megmenthetem a Könyvtárat.
— Mi? A hátadra veszed és elszaladsz vele? — csúfolódott Szimónia.
— Nem. Nem arra gondoltam. Hány tekercs van itt?
— Nagyjából hétszáz — válaszolta Didaktülosz.
— Hány köztük a fontos?
— Az összes! — vélekedett Unva.
— Talán kétszáz — felelte szelíden Didaktülosz.
— Bácsikám!
— Az összes többi csak levegőbe beszélés és magánkiadás hiúságból — ítélt Didaktülosz.
— De hát könyvek!
— Lehet, hogy képes vagyok annál többre is — szólalt meg vontatottan Tesveer. — Van innen kijárat?
— Talán… akad — válaszolta Didaktülosz.
— Ne áruld el neki! — kérte Szimónia.
— Akkor minden könyvetek el fog égni — jegyezte meg Tesveer. Szimóniára mutatott. — Ő azt mondta, nincs választásotok. Szóval akkor nincs vesztenivalótok, nem?
— Ő egy… — kezdte Szimónia.
— Mindenki hallgasson! — kiáltotta Didaktülosz. Elbámult Tesveer füle mellett.
— Talán van egy kijárat — mondta. — Mit szándékozol tenni?
— Ezt nem hiszem el! — hitetlenkedett Urna. — Itt vannak az omniaiak és te elmondod nekik, hogy van másik kijárat!
— Ez a szikla tele van alagúttal — szögezte le Didaktülosz.
— Az lehet, de mi ezt nem áruljuk el másoknak!
— Hajlok arra, hogy megbízzak ebben az egyénben — közölte Didaktülosz. — Becsületes képe van. Filozofikusan szólva.
— Miért kéne megbízzunk benne?
— Aki elég hülye ahhoz, hogy arra számítson, ilyen körülmények között megbízunk benne, az minden bizonnyal megbízható — replikázott Didaktülosz. — Abban az esetben túl ostoba ahhoz, hogy rászedhessen.
— Most rögtön kimehetek innét — jegyezte meg Tesveer. — És akkor mi lesz a Könyvtáratokkal?
— Látjátok? — kérdezte Szimónia.
— Pont amikor a dolgok látszólag elsötétülnek, hirtelen mindenütt nem várt barátokra lelünk — morfondírozott Didaktülosz. — Mi a terved, fiatalember?
— Olyanom nincs — közölte Tesveer. — Én csak elvégzem a dolgokat, egyiket a másik után.
— És mennyi időbe fog telni, hogy elvégezd a dolgod, egyiket a másik után?
— Azt hiszem, úgy tíz percbe.
Szimónia metsző pillantást vetett Tesveerre.
— Most hozzátok a könyveket! — javasolta Tesveer. — És valami fényre is szükségem lesz.
— De hát nem is tudsz olvasni!
— Nem is fogom elolvasni őket. — Tesveer üveges tekintettel meredt az első tekercsre, ami történetesen a De Chelonian Mobile volt.
— Ó! Istenem — mondta.
— Valami baj van? — kérdezte Didaktülosz.
— El tudna menni valaki a teknősbékámért?
Szimónia átügetett a palotán. Senki sem szentelt neki különösebb figyelmet. Az ephebei őrség nagyobb része a labirintuson kívül tartózkodott, és Vorbis világossá tette bárkinek, aki befelé kalandozásra gondolt, hogy pontosan mi is történik akkor a palota lakóival. Omniai katonák csoportjai fosztogattak katonásan fegyelmezett módon.
Ráadásul a saját szállására tért vissza.
Tényleg akadt egy teknősbéka Tesveer szobájában. Az asztalon ült egy föltekert tekercs és egy megrágcsált dinnyehéj között és — már amennyire ez megállapítható teknősbékák esetében — aludt Szimónia minden ceremónia nélkül fölmarkolta, begyűrte a málhájába és visszasietett a Könyvtár felé.
Utálta magát ezért a cselekedetért. Az a hülye pap elrontott mindent! De Didaktülosz megígértette vele, és Didaktülosz az az ember, aki tudja az Igazságot.
Egész visszaúton az volt az érzése, hogy valaki megpróbálja magára irányítani a figyelmét.
— Képes vagy visszaemlékezni rájuk puszta rápillantás után? — ámult Urna.
— Igen.
— Az egész tekercsre?
— Igen.
— Nem hiszek neked.
— A LIBRVM szóban ennek az épületnek a külsején van egy csorba az első betű tetején — mondta Tesveer. — Xenón írta az Elmélkedéseket és a jó öreg Arisztokratész írta a Frázisokat és Didaktülosz úgy véli, Ibidem Értekezései átkozottul ostobák. Hatszáz lépés az út a Tirannus trónterméből a Könyvtárig. Van egy…
— Jó emlékezőtehetsége van, ezt el kell ismerned — szólt közbe Didaktülosz. — Mutass neki még néhány tekercset!
— Honnan fogjuk tudni, hogy emlékszik rájuk? — követelt választ Urna, kigöngyölítve geometriai tételek egy tekercsét. — Nem is tud olvasni! És még ha tudna is olvasni, írni nem tud!
— Majd meg kell tanítsuk rá.
Tesveer ránézett egy térképekkel teli tekercsre. Behunyta a szemét. Egy pillanatig a cakkos körvonal fölizzott a szemhéja belsején, aztán érezte, ahogy a térképek betelepszenek az elméjébe. Még mindig ott voltak valahol — akármikor képes lenne föleleveníteni őket. Urna újabb tekercset bontott ki. Képek állatokról. Ez meg növények rajzai és rengeteg írás. Ez csak írás. Ez meg háromszögek és izék. Mind gyökeret vert az emlékezetében. Egy idő múlva már nem is volt tudatában a kigöngyölődő tekercseknek. Csak folytatnia kellett az odanézést.