— Teljesen érthetetlen számomra, hogyan sikerült neki — közölte Urna. — Soha senki nem jutott át a labirintuson kalauz nélkül. Hogyan csinálta?
Didaktülosz vak tekintete meglelte Tesveert.
— El se tudom képzelni — felelte. Tesveer lehorgasztotta a fejét.
— Tényleg megtette mindezt? — tudakolta Szimónia.
— Igen.
— Te idióta! Neked tiszta homok az agyad! — visította Om.
— És ezt el fogod mondani másoknak? — firtatta állhatatosan Szimónia.
— Gondolom.
— Te fölemeled a szavad a Kvizíció ellen?
Tesveer boldogtalanul meredt az éjszakába. Mögöttük Ephebe lángolása egyetlen narancssárga szikrává olvadt.
— Nem mondhatok mást, csak amire emlékszem — válaszolta.
— Halottak vagyunk — állította Om. — Dobj be a vízbe, miért is ne? Ez a keményfejű majd vissza akar vinni minket Omniába!
Szimónia elgondolkozva dörzsölte az állát.
— Vorbisnak sok ellensége van — jelentette ki — bizonyos körülmények között. Jobb lenne, ha megölnénk, de azt néhányan gyilkosságnak tartanák. Sőt talán mártíromságnak. De egy per… ha lenne bizonyíték… ha elhihetnék az emberek, hogy egyáltalán lehet bizonyíték…
— Látom, miként kattog az agya! — sikította Om. — Mind biztonságban lennénk, ha te hallgattál volna!
— Vorbis perbe fogva — merengett Szimónia.
Tesveer elsápadt a gondolattól. Az a fajta gondolat volt, amit csaknem lehetetlen észben tartani. Az a fajta gondolat volt, aminek nincs értelme. Vorbis perbe fogva? A perbefogás olyasmi, ami csak másokkal esik meg.
Fölidézte magában Dorgal Testvért. És a katonákat, akiket elvesztettek a sivatagban. És mindazt, amit az emberekkel tettek, még Tesveerrel is.
— Mondd azt neki, hogy nem emlékszel! — üvöltötte Om. — Mondd azt neki, hogy nem tudod fölidézni!
— És ha perbe fogják — vélekedett Szimónia —, akkor bűnösnek fogják találni. Senki se merészelne mást tenni.
A gondolatok mindig lassan haladtak át Tesveer elméjén, akár a jéghegyek. Lassan érkeztek és lassan távoztak, és amikor ott voltak, rengeteg helyet foglaltak el, jórészt a felszín alatt.
Azt gondolta: nem az a legrosszabb Vorbisban, hogy gonosz, hanem, hogy rávesz jó embereket, hogy rosszat tegyenek. Az embereket magához hasonlóvá változtatja. Nem tehetsz róla. Egyszerűen elkapod tőle.
Nem hallatszott más hang, csak ahogy a víz csapkodja a Névtelen Bárka testét meg a filozofikus motor pörgése.
— Ha visszatérünk Omniába, elfognak minket — jegyezte meg vontatottan Tesveer.
— Kiköthetünk a kikötőktől távol — türelmetlenkedett Szimónia.
— Ankh-Morpork! — kiabálta Om.
— Először el kellene vigyük Mr. Didaktüloszt Ankh-Morporkba — mondta Tesveer. — Aztán… visszamegyek Omniába.
— Engem is állati nyugodtan otthagyhatsz! — rikácsolta Om. — Hamar fogok pár hívőt találni Ankh-Morporkban, ne aggódj, ők ott bármit elhisznek!
— Sosem láttam Ankh-Morporkot — mondta Didaktülosz. — Viszont amíg élünk, tanulunk. Mindig is ezt mondtam. — Megfordult, hogy szembenézzen a katonával. — Rúgkapálva és jajveszékelve.
— Van néhány száműzött Ankh-ban — közölte Szimónia. — Ne aggódj! Ott biztonságban leszel.
— Döbbenetes! — jegyezte meg Didaktülosz. — Még elgondolni is, hogy ma reggel még azt se tudtam, veszélyben vagyok!
Hátradőlt a bárkában.
— Az élet ezen a világon — állapította meg — olyan, mondhatni, mint átmenetileg egy barlangban tartózkodni. Mit tudhatunk a valóságról? Mert minden, amit a létezés valóságos természetéből látunk, az, mondjuk, nem több, mint zavarba hozó és mulatságos árnyék, amit a teljes igazság nem látott, vakító fénye vet a barlang belső falára, amiből vagy következtethetünk vagy sem az igazságnak megfelelés valami csillanására, és mi, a bölcsesség troglodita keresőiként csak fölemelhetjük hangunk a nem látotthoz és alázatosan kérhetjük, „Gyerünk, add elő a Nyomorék Nyúl árnyjátékot… az a kedvencem”.
Vorbis a lábával piszkálta a hamut.
— Nincsenek csontok — szögezte le.
A katonák némán álltak. A könnyű, szürke hamvak összeroskadtak és kicsivel arrébb szálltak a hajnali szellőben.
— És nem is megfelelő fajta hamu — jelentette ki Vorbis.
Az őrmester nyitotta a száját, hogy mondjon valamit.
— Biztos lehetsz, hogy tudom, miről beszélek — közölte Vorbis.
Odaballagott a megpörkölődött csapóajtóhoz, és megböködte a nagylábujjával.
— Végigmentünk az alagúton — jelentett az őrmester, olyasvalaki hangján, aki minden tapasztalat ellenére reméli, hogy ha segítőkésznek hangzik, az elhárítja az eljövendő haragot. — A dokkok közelében bukkan elő.
— De ha a dokkoknál lépsz be az alagútba, akkor nem jössz elő itt — töprengett Vorbis. A füstölgő üszök, úgy tűnt, végeérhetetlenül lenyűgözi őt.
Az őrmester homloka összeráncolódott.
— Érted? — kérdezte Vorbis. — Az ephebeiek nem építenének olyan kiutat, ami egyben bejárat is. Azok az elmék, amelyek megtervezték a labirintust, nem úgy működnek. Lesznek benne… billentyűk. Kioldókövek sorozata, esetleg. Kikapcsoló szerkezetek, amelyek csak egy irányba kapcsolnak. Szélsebesen forgó pengék, amelyek váratlan falakból szökkennek elő.
— Á!
— A lehető legkomplikáltabb és -körmönfontabb, semmi kétségem.
Az őrmester száraz nyelvével megnyalta ajkát. Nem tudta úgy olvasni Vorbist, mint egy könyvet, mert még sosem született olyan könyv, mint Vorbis. Ám Vorbisnak voltak bizonyos megszokott gondolatmenetei, amiket megtanultál némi idő elteltével.
— Azt akarja, hogy fogjam a szakaszt, és járjuk végig a dokkoktól — mondta élettelen hangon.
— Épp ezt akartam javasolni — felelte Vorbis.
— Igen, uram.
Vorbis megveregette az őrmester vállát.
— De ne aggódj! — jegyezte meg vidáman. — Om meg fogja védelmezni a hitükben erőseket.
— Igen, uram.
— És az utolsó ember elhozhat nekem egy teljes jelentést. De először is… ők nincsenek a városban?
— Teljesen átkutattuk, uram.
— És senki sem távozott a kapun? Akkor a tengeren mentek el.
— Minden ephebei harci járművel el tudunk számolni, Vorbis nagyúr.
— Ez az öböl hemzseg a kis csónakoktól.
— De nincs hova menniük a nyílt tengeren kívül, uram.
Vorbis kinézett a Körkörös-tengerre. Az láthatártól láthatárig betöltötte a világot. Rajta túl terült el a Sto-síkság foltja és a Kostető csipkés körvonala, végigvonulva egész az égig érő csúcsig, amit az eretnekek Tengelynek neveznek, de amiről tudta, hogy valójában a Sark, s csakis attól a módtól látható a világ görbületén, ahogy a fény megtörik a légkörben, ugyanúgy, ahogy a vízben is… és fehér, sűrű füstöt pillantott meg kígyózva a távoli óceán fölött.
Vorbisnak nagyon jó volt a látása, magaslatról.
Fölvett egy marék szürke hamut, ami valaha A Navigáció Alapjai volt Dykeri tollából, és hagyta, hogy átcsordogáljon az ujjai közt.
— Om kedvező szelet küldött nekünk — jelentette ki. — Menjünk le a dokkokhoz!
Remény hullámzott derűlátóan az őrmester kétségbeesésének vizein.
— Akkor hát nem akarja, hogy átkutassuk az alagutat, uram? — kérdezte.
— Ó, dehogynem. Majd megteheted, miután visszatértünk.