— Nem tudtam, hogy a teknősbékák tudnak beszélni — jegyezte meg.
— Nem tudnak — válaszolta a teknősbéka. — Olvass az ajkamról!
Tesveer alaposabban megnézte.
— Nincs is ajkad — vetette a teknősbéka szemére.
— Nincs bizony, sőt rendes hangszalagjaim sincsenek — értett egyet a teknősbéka. — Közvetlenül a fejedben szólalok meg, érted?
— Hű!
— Tényleg fölfogtad, ugye?
— Nem.
A teknősbéka a szemét forgatta.
— Sejthettem volna. Nos, nem érdekes. Nem kell kertészekkel vesztegessem az időm. Menj és hozd ide a górét, most azonnal!
— Górét? — értetlenkedett Tesveer. Szájához kapta a kezét — Te ugye nem… Nhemrot Testvérre gondoltál?
— Az meg ki? — tudakolta a teknősbéka.
— A novíciusok mestere!
— Ó, jaj! — mondta a teknősbéka. — Nem — folytatta Tesveer hangját kántálóan utánozva —, nem a novíciusok mesterére gondoltam. A Főpapra gondoltam, bárhogy is hívatja magát. Föltételezem, van ilyen?
Tesveer bambán bólintott.
— Főpap, érted? — unszolta a teknősbéka. — Fő. Pap. Főpap.
Tesveer megint bólintott. Tisztában volt vele, hogy létezik egy Főpap. Csak hát, jóllehet üggyel-bajjal képes volt ésszel fölérni a hierarchikus szervezetet saját maga és Nhemrot Testvér között, képtelen volt komoly megfontolás tárgyává tenni bármiféle kapcsolatot Tesveer, a novícius és a Cenobiarcha között. Elméletileg tudatában volt annak, hogy van egy Cenobiarcha, hogy létezik egy hatalmas kánonikus szervezet a tetején a Főpappal és Tesveerrel egész határozottan az alján, de eléggé úgy tekintett erre, ahogy egy amőba szemlélheti az evolúció láncolatát véges-végig önmaga és, mondjuk, egy okleveles könyvvizsgáló között. Hiányoztak a láncszemek egész föl a csúcsig.
— Nem mehetek megkérni a… — Tesveer habozott. Már a Cenobiarchával való beszélgetés gondolatától megnémult ijedtében. — Nem kérhetek meg senkit, hogy kérje meg a Nagyságos Cenobiarchát, hogy jöjjön és beszéljen egy teknősbékával!
— Változz iszappiócává és senyvedj el az ítélet tüzében! — visította a teknősbéka.
— Semmi szükség átkozódni — hördült föl Tesveer.
A teknősbéka őrjöngve föl-le ugrándozott.
— Ez nem átok volt! Hanem parancs! Én vagyok a Nagy Isten Om!
Tesveer pislogott.
Aztán megszólalt: — Nem, nem vagy ő. Már láttam a Nagy Isten Omot — lelkiismeretesen a levegőbe rajzolta kezével a szent szarvak alakját —, és ő nem teknősbéka alakú. Ő sasként vagy oroszlánként vagy hatalmas bikaként jő el. Van egy szobor a Nagytemplomban. Hét könyök magas. Van rajta bronz meg minden. Pogányokat tipor el. Nem tiporhatsz el pogányokat, ha teknősbéka vagy. Úgy értem, nem tudnál mást tenni, mint vetni rájuk egy jelentőségteljes pillantást. A szobornak igazi aranyból vannak a szarvai. Ahol régebben laktam, állt egy könyöknyi magas szobor a szomszédos faluban és az is bika volt. Szóval ebből tudom, hogy nem te vagy a Nagy Isten — szent szarvak — Om.
A teknősbéka lecsillapodott.
— Hány beszélő teknősbékával találkoztál már? — firtatta gúnyosan.
— Nem tudom — válaszolta Tesveer.
— Hogy érted azt, hogy nem tudod?
— Hát, lehet, hogy mindegyik tud beszélni — felelte lelkiismeretesen Tesveer, szemléltetve azt a nagyon egyéni fajta logikát, aminek az Extra Dinnyéket köszönhette. — Talán csak akkor nem mondanak semmit, amikor ott vagyok.
— Én vagyok a Nagy Isten Om — szögezte le a teknősbéka fenyegető és óhatatlanul halk hangon —, és te nemsokára roppant szerencsétlen pap leszel. Menj és hozd őt ide!
— Novícius — helyesbített Tesveer.
— Mi?
— Novícius, nem pap. Nem engedik, hogy én…
— Hozd őt ide!
— De nem hiszem, hogy a Cenobiarcha bármikor idejönne a konyhakertbe — jelentette ki Tesveer. — Nem hiszem, hogy egyáltalán tudja, mi is az a dinnye.
— Ez engem nem érdekel — közölte a teknősbéka. — Most nyomban hozd őt ide vagy különben rengeni fog a föld, a hold olyan lesz, mint a vér, mocsárláz és kelések fogják kínozni az emberiséget és különféle csapások fognak bekövetkezni. Komolyan mondom — tette hozzá.
— Meglátom, mit tehetek — mondta Tesveer elhátrálva.
— És a körülményekhez képest nagyon is méltányos vagyok! — kiáltotta utána a teknősbéka.
— Jelzem, nem énekelsz rosszul! — fűzte hozzá utógondolatként.
— Hallottam már rosszabbat! — miközben Tesveer piszkos csuhája eltűnt a kapuban.
— Azt az időt juttatja eszembe, amikor az a járvány tombolt Pszeudopoliszban — folytatta halkan, ahogy a léptek nesze elenyészett. — Micsoda jajveszékelés és fogak csikorgatása volt ott, igen. — Sóhajtott. — Nagyszerű idők! Nagyszerű idők!
Sokan éreznek elhivatottságot a papi pályára, de amit valójában hallanak, az egy belső hang szólongatása: „Fedél alatt végezhető munka nehéz emelgetések nélkül, földműves akarsz lenni, mint apád?”
Míg ellenben Tesveer nem csupán hitt. Ő tényleg Hitt. Az ilyesmi általában zavarba ejtő, amikor megesik egy istenfélő családban, de Tesveernek nem volt mása egy nagyanyán kívül és ő is Hitt. A nagymama úgy hitt, ahogy a vas hisz a fémben. Olyan asszony volt, akinek jelenlétét egy egyházközségben minden pap rettegi, aki ismeri az összes éneket, az összes prédikációt. Az Omniai Egyházban épp csak eltűrték a nőket a templomban, ahol aztán teljesen némák kellett maradjanak meg jól bebugyoláltak a pulpitus mögötti saját részükön arra az esetre, ha az emberi faj felének látványa a gyülekezet férfitagjait arra késztetné, hogy hangokat halljanak, nem igazán eltérőeket azoktól, amelyek Nhemrot Testvért zaklatták, álmában és ébren egyaránt. A gondot az okozta, hogy Tesveer nagyanyja olyan egyéniséggel rendelkezett, ami képes magát átvetíteni egy ólomlemezen, és zord vallásossága egy gyémántvégű fúró erejével bírt.
Ha férfinak született volna, az omnianizmus a vártnál jóval hamarabb megtalálta volna 8. Prófétáját. Így azonban ő szervezte a templomtakarítás, a szoborfényesítés és a házasságtöréssel gyanúsított nők megkövezésének beosztását, rettentő eredményességgel.
Ennélfogva Tesveer a Nagy Isten Om egészen biztos tudomásában nőtt föl. Tesveer annak biztos tudatában cseperedett föl, hogy Om szeme mindig rajta van, különösen az olyan helyeken, mint az árnyékszék, és hogy démonok támadnak rá minden oldalról és csakis hitének ereje és nagyanyja botjának súlya tartja sakkban őket, mely utóbbit az ajtó mögött tartották azon ritka alkalmakkor, amikor épp nem volt használatban.
Tesveer föl tudott mondani minden verset a Próféták mind a Hét Könyvéből valamint minden egyes Hittételt. Ismerte az összes Törvényt és Éneket. Különösen a Törvényeket.
Az omniaiak Isten-félő népség.
Bőven volt mitől félniük.
Vorbis szobája a fölső Citadellában volt, ami szokatlan egy puszta esperes esetén. Nem kérte. Ritkán kellett kérnie bármit is. A Sorsnak szokása, hogy megjelölje a saját embereit.
Vorbist továbbá rendszeresen látogatták néhányan az egyházi hierarchia leghatalmasabbjai közül.