— Á!
— Látom, hogy még mindig sikerül létezned, kis teknősbéka.
— Tartom magam — felelte Om. — Semmi gond.
Szünet következett, amit, ha az emberi világban történik két ember közt, köhécseléssel és feszengő kinézettel töltöttek volna el. De az istenek sosem feszengenek.
— Gondolom — szólalt meg Om tartózkodóan —, a fizetségért jöttél.
— Ez a hajó és rajta mindenki — válaszolta a Királynő. — De a hívőd megmenekülhet, ahogy szokás.
— Mi hasznod lenne belőlük? Az egyikük ateista.
— Hah! A végén mind hisznek.
— Ez nem tűnik… — Om tétovázott. — Méltányosnak?
Most a Tengeri Királynő habozott.
— Mi az, hogy méltányos?
— Olyasmi, mint… alapvető igazságosság? — vetette föl Om. Eltűnődött, hogy miért mondta ezt.
— Szerintem ez emberi gondolatnak hangzik.
— Találékonyak, elismerem. De amire én gondoltam, az… úgy értem… nem tettek semmi olyat, amivel ezt kiérdemelnék.
— Kiérdemelnék? Ők emberek. Mi köze a kiérdemlésnek ehhez?
Om kénytelen volt ezt elfogadni. Nem istenként gondolkozott. Ez zavarta őt.
— Csak hát…
— Túl sokáig támaszkodtál egyetlen halandóra, kicsi isten.
— Tudom. Tudom. — Om sóhajtott. Az elmék átszivárognak egymásba. Túl sokat lát az emberi nézőpontból. — Akkor hát vidd a bárkát! Ha muszáj neked. Csak azt kívánom, bárcsak…
— Méltányos lenne? — kérdezte a Tengeri Királynő. Előremozdult. Om mindenfelé őt érezte maga körül.
— Nem létezik ilyesmi — közölte az istennő. — Az élet olyan, mint egy tengerpart. És aztán meghalsz.
Azzal már ott se volt.
Om hagyta magát visszahúzódni teknője mentsvárába.
— Tesveer?
— Igen?
— Tudsz úszni?
A gömb elkezdett forogni.
Tesveer hallotta, hogy Urna így szóclass="underline" — Tessék! Hamarosan úton leszünk.
— Jobb is. — Ez Szimónia volt. — Kifutott egy hajó a kikötőből.
— Ez az izé gyorsabban halad, mint bármi vitorlákkal vagy evezőkkel.
Tesveer átnézett az öblön. Egy karcsú omniai hajó haladt el a világítótorony mellett. Még jó messze volt tőlük, ám Tesveer azzal a rémülettel és előérzettel meredt rá, ami jobban nagyít, mint a messzelátók.
— Gyorsan mozog — jegyezte meg Szimónia. — Nem értem… szélcsönd van.
Urna körbenézett a sima tengeren.
— Nem lehetséges, hogy ott fújjon a szél és itt ne — szögezte le.
— Azt kérdeztem, tudsz úszni? — A teknősbéka hangja állhatatosan nógatott Tesveer fejében.
— Nem tudom — válaszolta Tesveer.
— Gondolod, hogy gyorsan ki tudnád deríteni?
Urna fölfelé bámult.
— Ó! — mondta.
Felhők tornyosultak a Névtelen Bárka fölött. És szemmel láthatóan sebesen forogtak.
— Muszáj tudnod! — kiabálta Om. — Azt hittem, hogy neked tökéletes memóriád van!
— Szoktunk lubickolni annak idején a falu nagy víztárolójában — suttogta Tesveer. — Nem tudom, hogy az annak számít-e!
Köd csapott föl a tenger felszínéről. Tesveer füle pattogott. És az omniai hajó még mindig közeledett, száguldva a habokon.
— Hogy hívják azt, amikor teljes szélcsönded van körülötte széllel… — kezdte Urna.
— Hurrikán? — sugalmazta Didaktülosz.
Villám sistergett az ég és a tenger között. Urna megrántotta a fogantyút, ami leereszti a csavart a vízbe. A szeme csaknem olyan fényesen ragyogott, mint a villám.
— Na, ebben van az erő! — mondta. — Hasznosítani a villámlást! Az emberiség álma!
A Névtelen Bárka nekilódult előre.
— Az lenne? Nekem nem ez az álmom — közölte Didaktülosz. — Én mindig egy óriás répáról álmodom, ami egy homármezőn kerget engem.
— Metaforikus álomra gondoltam, mester — pontosított Urna.
— Mi az, hogy metafora? — tudakolta Szimónia.
— Mi az, hogy álom? — érdeklődött Tesveer.
Villámoszlop hasított át a ködön. Másodlagos villámlások szikráztak szét a forgó gömbről.
— Macskákról is megszerezheted — jelentette ki Urna, elmerülve egy filozofikus világban, miközben a Bárka fehér nyomdokvizet hagyott maga után. — Borostyánrúddal simogatod őket, és apró villámokhoz jutsz… ha milliószorosra föl tudnám nagyítani azokat, egyetlen ember sem lenne többé rabszolga és eltehetnénk őket üvegekben és megszüntethetnénk az éjszakát…
Villám sújtott le néhány lépésnyire.
— Egy hajón vagyunk egy nagy rézgömbbel sós víztömeg közepén — szólalt meg Didaktülosz. — Köszi, Urna.
— És az istenek templomai természetesen fényűzően ki lesznek világítva — sietett hozzátenni Urna.
Didaktülosz megkoppintotta a hajótestet botjával. — Egész jó ötlet, de sose szereznél elég macskát — vélekedett.
A tenger földagadt.
— Ugorj a vízbe! — kiáltotta Om.
— Miért? — kérdezte Tesveer.
Egy hullám csaknem fölfordította a bárkát. Eső sziszegett a gömb felszínén, amiről leforrázó permet csapott föl.
— Nincs időm elmagyarázni! Ugorj vízbe! Az vezet jóra! Bízz bennem!
Tesveer fölállt, megkapaszkodva a gömb állványában, hogy egyensúlyba hozza magát.
— Ülj le! — szólt rá Urna.
— Csak elugrom kicsit — mondta Tesveer. — Lehet, hogy egy ideig elmaradok.
A bárka ingott alatta, amikor félig beleugrott, félig beleesett a bugyborékoló tengerbe.
Villám csapott a gömbbe.
Amikor Tesveer a felszínre bukkant, látta egy pillanatra, hogy a gömb fehéren izzik és a Névtelen Bárka, csavarja szinte kint a vízből, tovasiklik a ködön át, mint egy üstökös. Aztán el is tűnt a fellegekben és az esőben. Egy pillanattal később, még a vihar lármájában is, fojtott „bumm” hallatszott.
Tesveer fölemelte a kezét. Om vetődött a felszínre, tengervizet fújva orrából.
— Azt mondtad, ez vezet majd jóra! — sikoltotta Tesveer.
— És? Mi még mindig életben vagyunk! És tarts a víz fölé! A teknősbékák nem tudnak úszni!
— De ők lehet, hogy halottak!
— Csatlakozni akarsz hozzájuk?
Egy hullám elsüllyesztette Tesveert. Egy pillanatig a világ sötétzöld függöny volt, csengve a fülében.
— Nem tudok fél kézzel úszni! — kiáltotta, amikor megint felszínre dobta a víz.
— Meg leszünk mentve! Az istennő nem merészelheti!
— Miről beszélsz?
Újabb hullám ütötte meg Tesveert, és a szívóhatás húzgálta a köntösét.
— Om?
— Igen?
— Nem hiszem, hogy tudok úszni…
Az istenek nem nagyon elemzik önmaguk. Ez sosem volt az életbenmaradáshoz szükséges vonás. A képesség a behízelgésre, fenyegetésre és megfélemlítésre mindig épp elég jól bevált. Amikor egész városokra sújthatsz le szeszélyed szerint, a nézzük-meg-a-dolgot-a-másik-szemszögéből-is és a csöndes elmélkedésre való hajlam aligha nélkülözhetetlen.
Ami odavezetett multiverzumszerte, hogy rendkívül értelmes meg empatikus férfiak és nők teljes életüket olyan istenségek szolgálatának szentelték, akik nem tudták volna legyőzni őket egy békés dominójátszmában. Például, a chirmi Sestina Nővér szembeszállt a helyi király haragjával és sértetlenül átsétált egy parázságyon és józan erkölcsfilozófiát javasolt egy olyan istennő nevében, akit kizárólag a frizurák érdekelnek, és a klaccsi Zephilit Testvér elhagyta óriási birtokait és családját és életét a betegek meg a szegények istápolásával töltötte a láthatatlan F'rum isten kedvéért, akiről az az általános vélemény, hogy, még ha lenne keze, akkor se lenne képes két kézzel megtalálni a hátsó felét, mármint ha lenne neki. Az isteneknek sosem kellett különösebben okosnak lenniük, amikor itt vannak az emberek, hogy helyettük azok legyenek.