A Tengeri Királynőt még a többi isten is meglehetősen butának találta. De azért volt bizonyos logika a gondolkozásában, miközben mélyen a vihar korbácsolta hullámok alatt haladt. A kis bárka csábító célpont volt… de van itt egy nagyobb, tele emberrel, egyenesen belevitorlázva a viharba.
És ez szabad préda.
A Tengeri Királynő egy hagymás bahji figyelemterjedelmével bírt.
És, egészében véve, ő teremtette elő saját áldozatait. És hitt a mennyiségben.
Az Isten Uszonya hullámtaréjról hullámvölgybe bukott, a szélvihar vitorláiba tépett. A kapitány átküzdötte magát a derékig érő vízen a hajóorrba, ahol Vorbis állt a korlátba kapaszkodva, szemlátomást észre sem véve a tényt, hogy a hajó félig elsüllyedve hánykolódik.
— Uram! Muszáj kurtítanunk a vitorlákat! Ezt nem tudjuk magunk mögött hagyni!
Zöld tűz sistergett az árbocok csúcsán. Vorbis megfordult. A fény visszatükröződött tekintete síri mélyéről.
— Az egész Om dicsőségére történik — szögezte le. — Vitorlánk a bizodalom és célállomásunk az üdvösség.
A kapitánynak elege lett. Bizonytalan volt a vallás tárgyában, de meglehetős bizonyossággal érezte, hogy harminc év után tud valamit a tengerről.
— Az óceán feneke a célállomásunk! — üvöltötte.
Vorbis vállat vont. — Azt nem állítottam, hogy nem lesznek megállók út közben — közölte.
A kapitány rámeredt, és aztán visszaküszködte magát a hullámzó fedélzeten. Amit tudott a tengerről, az az volt, hogy ilyen viharok nem történnek csak úgy. Az ember nem vitorlázik sima vízről tomboló hurrikán közepébe. Ezt nem a tenger okozza. Ez valami személyes.
Villám csapott a főárbocba. A sötétből sikoltás hallatszott, amikor az elszakadt vitorla és csarnakzat tömege a fedélzetre zuhant.
A kapitány félig úszott, félig mászott a létrán föl a kormánykerékhez, ahol a kormányos csak árnyék volt a permetben és a vészjósló vihar ragyogásában.
— Ezt tuti nem fogjuk túlélni!
ÚGY VAN.
— El kell hagyjuk a hajót!
NEM. MAGUNKKAL FOGJUK VINNI. REMEK HAJÓ.
A kapitány megpróbált átkémlelni a homályon.
— Te vagy az, Coplei fedélzetmester?
SZERETNÉL MÉG EGYET TALÁLGATNI?
A hajótest nekiütközött egy vízalatti sziklának, és széthasadt. Villám csapott a még megmaradt árbocba és, akár egy papírhajó, mely túl sokáig volt vízben, az Isten Uszonya összecsuklott. Hatalmas fagerendák törtek szilánkokra és spricceltek föl az örvénylő égbe…
És hirtelen bársonyos csönd támadt.
A kapitány rádöbbent, hogy valahonnan szerzett egy friss emléket. Szerepelt benne víz és fülzúgás és fagyos tűz érzéklete tüdejében. Ám az emlékkép halványulóban volt. Odaballagott a korláthoz, léptei hangosak a csöndben, és lenézett a hajó oldalára. Annak ellenére, hogy a friss emlékben rémlett valami a hajó totális pozdorjává zúzódásáról, a vitorlás most megint épnek látszott. Bizonyos értelemben.
— Huh — szólalt meg —, úgy tűnik, kifogytunk a tengerből.
IGEN.
— Meg a szárazföldből is.
A kapitány megkoppintotta a korlátot. Ami szürkés volt és kissé áttetsző.
— Khm. Ez fa?
MORFIKUS EMLÉK.
— Tessék?
TENGERÉSZ VOLTÁL. HALLOTTAD, HOGY ÚGY BESZÉLTEK EGY HAJÓRÓL, MINT ÉLŐLÉNYRŐL?
— Ó, igen. Nem tölthetsz úgy egy éjszakát a fedélzeten, hogy ne érezd, van lelk…
IGEN.
Az Isten Uszonya emléke továbbvitorlázott a némaságban. A szél, vagy a szél emlékének távoli sóhaja hallatszott. A kifújt szélvészek magukat kitombolt tetemei.
— Huh — nyögött a kapitány kísértete —, azt mondtad, „voltál”?
IGEN.
— Gondoltam.
A kapitány lefelé meredt. A legénység tagjai a fedélzeten gyülekeztek, s aggódó szemmel néztek föl rá.
Még jobban szemügyre vette az odalentet. A legénység előtt a hajó patkányai sorakoztak. Egy pöttöm, csuklyás alak állt előttük.
CIN — cincogta.
A kapitány azt gondolta: még a patkányoknak is van Halála…
A Halál félreállt, és odaintette a kapitányt.
TIÉD A KORMÁNYKERÉK.
— De… de hová megyünk?
KI TUDJA?
A kapitány tanácstalanul megmarkolta a kormánykerék fogantyúit — De… itt nincsenek olyan csillagok, amiket fölismernék! Nincsenek tengerészeti térképek! Milyenek itt a szelek? Hol vannak az áramlatok?
A Halál vállat vont.
A kapitány céltalanul elforgatta a kereket. A hajó siklott tovább egy tenger szellemén.
Aztán a néhai tengerész fölvidult. A legrosszabb már megtörtént. Hihetetlen, milyen jó érzés ezt tudni. És ha legrosszabb már megtörtént…
— Hol van Vorbis? — morrant föl.
Ő TÚLÉLTE.
— Túlélte? Nincs igazság!
NINCS MÁS, CSAK ÉN.
A Halál eltűnt.
A kapitány a látszat kedvéért egy kicsit elforgatta a kormánykereket. Elvégre, ő még mindig kapitány és ez még mindig, bizonyos értelemben, egy hajó.
— Mr. Első Tiszt?
Az első tiszt tisztelgett. — Uram!
— Khm. Most hová megyünk?
Az első tiszt megvakarta a fejét.
— Hát, kapitány, hallottam, hogy azoknak a pogány klaccsiaknak van az a paradicsom helye, ahol van ivás meg danolás meg fiatal nők, teljes készültségben és… tudja… tekintet nélkül.
Az első tiszt reménykedve tekintett kapitányára.
— Tekintet nélkül, he? — ismételte meg merengve a kapitány.
— Úgy hallottam.
A kapitány úgy érezte, talán kijár neki némi tekintet nélkül.
— Valami ötlet, hogy jutunk oda?
— Azt hiszem, az ember akkor kap útmutatást, amikor él — válaszolta az első tiszt.
— Ó!
— Van néhány barbár fönt a Tengely felé — folytatta az első tiszt, élvezettel ejtve a szót —, akik azt hiszik, hogy egy nagy csarnokba mennek, ahol mindenféle enni- meg innivaló lesz.
— Meg nők?
— Tuti.
A kapitány homlokát ráncolta. — Fura dolog — mondta —, de miért látszik úgy, hogy a pogányoknak meg a barbároknak jut a legjobb hely, ahova mehetnek, amikor meghalnak?
— Kissé fogas kérdés, ez bizony az — értett egyet az első tiszt. — Gondolom, ez kárpótolja őket… hogy egyfolytában jól érzik magukat, amíg élnek is? — Meghökkentnek tűnt. Most, hogy halott volt, az egész nagyon gyanúsan hangzott.
— Gondolom, nincs elképzelésed az útról abba a paradicsomba se? — kérdezte a kapitány.
— Sajnálom, kapitány.
— Viszont nincs semmi rossz a keresésben.
A kapitány kinézett oldalra. Ha elég hosszan vitorlázol, biztos, hogy partot érsz. És nincs semmi rossz a keresésben.