Mozgáson akadt meg a szeme. Elmosolyodott. Remek. Egy előjel. Talán végül is így a legjobb…
A delfinek kísérteteinek kíséretében, a szellemhajó továbbvitorlázott…
A sirályok sohasem merészkedtek ilyen messzire a sivatagi part mentén. Helyüket a rühke foglalta el, a varjúnemzetség egyik tagja, melynek kiközösítésében a varjúnemzetség lett volna az első és jó társaságban sosem kerül szóba. Ritkán repül, de mindenhová eljut egy afféle dülöngélő szökdécseléssel. Jellegzetes füttye hallgatóit selejtes működésű emésztőrendszerre emlékezteti. Úgy néz ki, ahogy más madarak, miután olaj ömlött rájuk. Semmi sem eszi meg a rühkét, csak más rühkék. A rühkék megesznek olyasmit is, amitől egy keselyű elhányná magát. A rühkék megeszik a keselyű okádékát. A rühkék mindent megesznek.
Egyikük ezen a ragyogó, kora reggelen a bolhaugrasztó homokon somfordált, céltalanul csipdesve mindent, hátha a kavicsok meg fadarabok az éjszaka folyamán ehetővé váltak. A rühke úgy tapasztalta, gyakorlatilag minden ehetővé válik, ha elég hosszan hagyják állni. A dagályszint vonalán fekvő kupacra bukkant, és tétován megbökte a csőrével.
A kupac fölnyögött.
A rühke sietősen elhátrált és figyelmét egy kis, kupolás kőre fordította a kupac mellett. Eléggé biztos volt benne, hogy tegnap még az sem volt itt. Megpróbálkozott egy puhatolózó csípéssel.
A kő kidugott egy fejet és így szólt: — Húzz a búsba, te szemét gazember!
A rühke hátraszökkent, aztán afféle szaladó ugrálásba kezdett, ami talán a legközelebb áll ahhoz, hogy egy rühke valaha is vegye a fáradságot a tényleges meneküléshez, egy halom napszítta uszadékfán. A dolgok biztatóak. Ha ez a kő eleven, akkor végül lesz majd halott is.
A Nagy Isten Om odatámolygott Tesveerhez, és teknőjével addig öklelte a fejét, míg a novícius fölnyögött.
— Ébredj föl, fiú! Kelj föl és ragyogj! Hophophop! Mindenki a parton, aki partra száll.
Tesveer kinyitotta fél szemét.
— Mi történt? — kérdezte.
— Élsz, ez történt — válaszolta Om. Az élet olyan, mint egy tengerpart, idézte föl. És aztán meghalsz.
Tesveer térdeplő helyzetbe húzta föl magát.
Vannak olyan tengerpartok, amelyek tarkabarka napernyőkért kiáltanak.
Vannak olyan tengerpartok, amelyek a tenger fenségéről regélnek.
Ám ez a part nem volt olyan. Ez csupán egy puszta szegély ott, ahol a szárazföld az óceánnal találkozik. A dagályszint vonalán uszadékfa halmozódott föl, amit a szél simára koptatott. A levegőben kellemetlen, kis rovarok zümmögtek. Olyan szag érződött, ami azt sugallta, valami réges-rég megrohadt olyan helyen, ahol a rühkék nem tudtak rálelni. Nem volt valami remek tengerpart.
— Ó! Istenem.
— Jobb, mint megfulladni — bátorította Om.
— Nem tudhatom. — Tesveer végigpillantott a tengerparton. — Van valahol iható víz?
— Nem hinném — válaszolta Om.
— Tsonthaz V. könyvében a 3. vers azt mondja, hogy te eleven vizet fakasztottál a száraz sivatagból — citálta Tesveer.
— Az költői szabadság gyanánt került oda — nyilatkozta Om.
— Még erre sem vagy képes?
— Nem.
Tesveer ismét a sivatagot szemlélte. Az uszadékfa vonalak meg a néhány, már növekedés közben haldokolni látszó fűcsomó mögött a dűnék messzire húzódtak.
— Melyik út visz Omniába? — kérdezte.
— Mi nem akarunk Omniába menni — jelentette ki Om.
Tesveer a teknősbékára meredt. Aztán fölkapta.
— Azt hiszem, ez az út lesz az — mondta.
Om lábai vadul rángatóztak.
— Minek akarsz Omniába menni? — firtatta.
— Nem akarok — válaszolta Tesveer. — De mindenképp megyek.
A nap magasan a tengerpart fölött állt.
Vagy talán nem is.
Tesveer immár tudott egyes dolgokat a napról. Azok beszivárogtak a fejébe. Az ephebeieket roppantul érdekelte az asztronómia. Káromkodász bebizonyította, hogy a Korong tízezer mérföld keresztben. Lázasz, aki egy hajnalon jó reflexű és érces hangú rabszolgákat helyezett el végig az országban, bebizonyította, hogy a fény nagyjából ugyanolyan sebességgel térjed, mint a hang. És Didaktülosz arra következtetett, hogy, amennyiben így áll a helyzet, azért, hogy elhaladjon az elefántok között, a napnak legalább harmincötezer mérföldet kell megtennie pályáján mindennap, vagyis, másként megfogalmazva, kétszer olyan gyorsan kell mozogjon, mint saját fénye. Ami azt jelenti, hogy többnyire csak azt láthatod, hol volt a nap, kivéve kétszer egy nap, amikor utoléri önmagát, és ez azt jelenti, hogy az egész nap a fénysebességnél gyorsabb részecske, egy tachion, vagy, ahogy Didaktülosz fogalmazta meg, egy szemét.
Még mindig hőség volt. Az élettelen tenger gőzölögni látszott.
Tesveer vonszolta magát, közvetlenül a sok száz mérföldes körzetben egyetlen árnyékfolt fölött. Még Om is abbahagyta a panaszkodást. Túl nagy volt a forróság.
Itt-ott faszilánkok görögtek a hullámok kihordta szemétben a tenger szélén.
Tesveer előtt a levegő vibrálni látszott a homok fölött. A vibrálás közepén sötét folt tűnt föl.
Szenvtelenül nézegette, ahogy közeledett hozzá, képtelenül akár egyetlen értelmes gondolatra. Nem volt több mint egy tájékozódási pont a narancssárga hőség világában, megnövekedve és összezsugorodva a vibráló párafátyolban.
Közelebbről kiderült, hogy Vorbis az.
Hosszú időbe telt, míg a gondolat beivódott Tesveer agyába.
Vorbis.
Nem csuhában. Az egész leszakadt róla. Csak egy atlétában. A szögek fölvarrva. Csupa vér. Végig a fél láb. Fölszakították. Sziklák. Vorbis.
Vorbis.
Tesveer térdre rogyott Az árapályvonalon egy rühke károgott.
— Ő még… él — sikerült kinyögnie Tesveernek.
— Kár — jegyezte meg Om.
— Tennünk kéne valamit… érte.
— Igen? Esetleg kereshetsz egy sziklát és betörheted a fejét — tanácsolta Om.
— Nem hagyhatjuk őt csak úgy itt.
— Nézz csak meg minket!
— Nem.
Tesveer bedugta kezét az esperes alá, és megpróbálta megemelni őt. Tompa meglepetésére Vorbis szinte semmit sem nyomott. Az esperes csuhája olyan testet rejtett, amely csupán csontra feszített bőr volt. Tesveer puszta kézzel össze tudta volna törni őt.
— És velem mi lesz? — nyafogott Om.
Tesveer a vállára vetette Vorbist.
— Van négy lábad — mondta.
— Én vagyok az Istened!
— Igen. Tudom. — Tesveer vánszorgott tovább a part mentén.
— Mit fogsz vele csinálni?
— Elviszem Omniába — felelte Tesveer rekedten. — Az emberek meg kell tudják. Amit tett.
— Te megőrültél! Megőrültél! Azt hiszed, el fogod tudni cipelni Omniába?
— Nem tudom. De megpróbálom.
— Te! Te! — Om egy karommal ütötte a homokot. — Emberek milliói léteznek a világon és pont te kellett legyél az! Hülye! Hülye!
Tesveer kezdett hullámzó alakká válni a hőfátyolban.
— Na, most már elég! — kiáltotta Om. — Nincs rád szükségem! Azt hiszed, szükségem van rád? Nincs rád szükségem! Hamar tudok találni egy másik hívőt! Nincs abban semmi nehézség!
Tesveer eltűnt.
— És én nem fogok utánad futkosni! — sivította Om.
Tesveer nézte, ahogy egyik lába a másik előtt vonszolódik.