Már túl volt azon a ponton, hogy gondolkodjék. Amik átlibbentek sülőfélben lévő agyán, csak összefüggéstelen képek és emléktöredékek voltak.
Álmok. Azok képek a fejedben. Hizelgész egy egész tekercset írt róluk. A babonások azt hitték, hogy az álmok üzenetek Istentől, de valójában maga az agy teremti őket, felszínre vetve, miközben az éjszaka elrendezi és iktatja a nappal élményeit. Tesveer sohasem álmodott. Ezért néha az… eszméletvesztés, amíg a tudat elvégzi a raktározást. Elméje iktatta az összes könyvet. Most tehát tud tanulás nélkül…
Ez tehát az álmok.
Isten. Az Istennek szüksége van emberekre. A hit az istenek eledele. De alakra is szükségük van. Az istenek azzá válnak, amilyennek lenniük kell az emberek hite szerint. Így a Bölcsesség Istennője egy pingvint hordoz. Ilyesmi megeshetett volna bármelyik istennel. Bagolynak kellett volna lennie. Ezt mindenki tudja. De egy kétbalkezes szobrász, aki csupán leírásból ismerte a baglyot, elfuserált egy szobrot, a hit közbelépett, és a következő, amit látsz, hogy a Bölcsesség Istennőjére rásóztak egy madarat, ami állandóan frakkot hord és halszagú.
Te adod az istennek az alakját, éppúgy, ahogy a zselé megtölti a formát.
Az istenek gyakran válnak az apáddá, mondja Abraxasz, az agnosztikus. Az istenek nagy szakálla válnak az égen, mert amikor hároméves voltál, ez volt az apád.
Na persze, Abraxasz túlélte… Ez a gondolat élesen és fagyosan érkezett saját elméjének abból a részéből, amit Tesveer még mindig a sajátjának mondhatott. Az istenek nem bánják az ateistákat, ha azok alapos, tüzes, szenvedélyes ateisták, mint Szimónia, akik egész életük azzal töltik, hogy nem hisznek, akik egész életük azzal töltik, hogy gyűlölik az isteneket, amiért nem léteznek Az effajta ateizmus szikla. Csaknem hit…
Homok. Ez az, amit a sivatagokban találsz. Kőzetkristályok, dűnékbe formázva. Tsorti Gordo azt mondja, hogy a homok nem más, mint lekopott hegy, ám Irexész rájött, hogy a homokkő homokból préselt kő, ami azt sugallja, hogy a homokszemcsék a hegyek ősatyjai…
Mindegyik egy apró kristály. És mindegyikük egyre nagyobb lesz.
Sokkal nagyobb…
Némán, anélkül, hogy fölfogta volna, Tesveer abbahagyta az előrezuhanást, és mozdulatlanul feküdt.
— Menj a francba!
A rühke oda se fütyült. Ez érdekes volt. Kezdett egész új homoksávokat látni, amiket még eddig sohasem látott, és persze ott volt a kilátása, sőt a bizonyossága, egy jó étkezésnek az egész végén.
Ugyanis Om teknőjén gubbasztott.
Om nehézkesen lépdelt a homokon, hébe-hóba megállva, hogy kiabáljon utasával.
Tesveer ezen az úton ment.
De itt az egyik sziklanyúlvány, azok közül, amelyekkel tele van szórva a sivatag, mint a tenger szigetekkel, elhúzódott egészen a víz pereméig. A fiú sosem lett volna képes megmászni. A lábnyomok a homokban a szárazföld belseje, a mélysivatag felé fordultak.
— Idióta!
Om fölküzdötte magát egy dűne oldalán, beásva lábát, hogy megakadályozza visszaszlalomozását.
A dűne túloldalán a nyomok hosszú barázdává váltak, ahol Tesveer minden bizonnyal elesett. Om behúzta a lábát, és leszánkázott a dombról.
A nyomok itt irányt változtattak. Biztos azt hitte, hogy ha megkerüli a következő dűnét, rá tud találni a sziklára újra a túloldalon. Om ismerte a sivatagokat, és az egyik dolog, amit tudott, az volt, hogy ezt a fajta logikus gondolkozást már korábban alkalmazta ezernyi napszítta, eltévedt csontváz.
Mindazonáltal a nyomok után baktatott, hálásan a dűne röpke árnyékáért, most, hogy a nap már leáldozóban volt.
A dűne körül és igen, itt kínosan fölcikcakkoztak egy meredeken nagyjából kilencven fokra attól, amerre tartaniuk kellene. Az ilyesmi garantált. Ez a lényeg a sivatagokkal kapcsolatosan. Megvan a maguk gravitációja. Beszippantanak téged a középpontba.
Tesveer kúszott előre, Vorbist csak erőtlen fél karja tartotta bizonytalanul. Nem mert megállni. A nagyanyja akkor újra megütné. És itt van Nhemrot Mester is, lebbenve hol előtűnve, hol el.
— Igazán nagyot csalódtam benned, Tesveer. Mmm?
— Kérek… vizet…
— …vizet — mondta Nhemrot. — Bízz a Nagy Istenben!
Tesveer összpontosított. Nhemrot szertefoszlott.
— Nagy Isten? — nyögte.
Valahol lennie kell valami árnyéknak. A sivatag nem folytatódhat örökké.
A nap gyorsan áldozott le. Egy ideig, Om jól tudta, a hő majd visszasugárzik a homokból és saját teknője el fogja raktározni, de a meleg hamar el fog fogyni, és aztán elkövetkezik a zord sivatagi éjszaka.
A csillagok már kezdtek előbújni, amikor rábukkant Tesveerre. A fiú Vorbist kicsivel arrébb hullajtotta el.
Om Tesveer fülével egy magasságba húzta magát.
— Hé!
Se hang, se mozgás. Om gyöngéden fejen öklelte Tesveert, aztán a repedezett ajakra tekintett.
Csipkedő nesz hallatszott mögüle.
A rühke Tesveer lábujjait vizslatta, ám kutatásai félbeszakadtak, amikor egy teknősbékaszáj rázárult a lábára.
— Ondtam eked, ogy úzz a úsba!
A rühke böfögött egyet páni félelmében, és megpróbált elröppenni, de ebben meggátolta a fél lábán lógó, eltökélt teknősbéka. Om néhány láb hosszan többször megpattant a homokon, mielőtt elengedte.
Megpróbált köpni, de a teknősbékák száját nem ilyen tevékenységre tervezték.
— Utálok minden madarat — közölte az esti levegővel.
A rühke egy dűne tetejéről nézte szemrehányóan. Annak modorában borzolta föl maroknyi, zsíros tollát, aki, ha kell, kész egész éjjel várni. Akármennyi időbe kerül.
Om visszamászott Tesveerhez. Nos, legalább még mindig lélegzik.
Víz…
Az isten fontolóra vette a kérdést. Odacsapni a puszta sziklára. Ez az egyik módja. Elérni, hogy a víz folyjék… nem gond. Csak molekulák és vektorok kérdése. A víznek természetes hajlama van arra, hogy folyjon. Neked csak arról kell gondoskodnod, hogy itt folyjon, ne ott. Egyáltalán semmi gondot nem okoz egy csúcsformában lévő istennek.
De hogyan birkózol meg vele teknősbéka-perspektívából?
A teknősbéka levonszolta magát a dűne aljára, s aztán néhány percig föl-le járkált. Végül kiválasztott egy helyet, és ásni kezdett.
Ez nincs rendben. Az előbb még perzselő hőség volt. Most meg majd' megfagy.
Tesveer kinyitotta a szemét. Sivatagi csillagok, gyémántfehérek, néztek vissza rá. Úgy érezte, a nyelve teljesen kitölti a száját. Na most, mi is volt az…
Víz.
A hátára gördült. Előzőleg hangok hallatszottak a fejében, most meg hangok érkeztek a fején kívülről. Halkan szóltak, de határozottan ott voltak, fojtottan visszhangozva a hold sütötte homokon.
Tesveer nagy keservesen a dűne lába felé kúszott. Volt ott egy bucka. Mi több, több bucka. A tompa hang az egyikből jött. Közelebb vonszolta magát.
A buckában volt egy lyuk. Valahol mélyen a föld alatt valaki káromkodott. A szavakat nem lehetett kivenni, ahogy az alagútban előre-hátra visszhangoztak, ám az általános benyomás eltéveszthetetlen volt.
Tesveer leroskadt, és figyelt.
Néhány perccel később mozgolódás látszott a lyuk szájánál, és Om bukkant elő, beborítva azzal, amit, ha ez nem lett volna sivatag, Tesveer sárnak nevezett volna.