— Ó, hát te vagy az — szólalt meg a teknősbéka. — Tépj le egy darabot a köntösödből, és add ide!
Mintegy álomban, Tesveer engedelmeskedett.
— Odalent körbefordulni — közölte Om —, nem kéjmámor, erről biztosíthatlak.
Szájába vette a rongyot, elővigyázatosan körbehátrált, és eltűnt, le a lyukba. Néhány perc múlva visszatért, még mindig vonszolva a rongyot.
Az át volt ázva. Tesveer hagyta, hogy a folyadék a szájába csorogjon. Sár és homok és olcsó barna festék zamata volt, valamint kissé teknősbéka íze is, de megivott volna belőle akár egy gallonnyit is. Ha lett volna belőle egy medencényi, boldogan úszott volna benne.
Újabb csíkot szakított, hogy Om levihesse.
Amikor Om ismét előbukkant, Tesveer Vorbis mellett térdelt.
— Tizenhat láb lefelé! Tizenhat átkozott láb! — kiáltotta Om. — Ne pazarold rá! Még mindig nem halott?
— Láza van.
— Vess véget neki és a szenvedéseinknek!
— Továbbra is vissza fogjuk vinni Omniába.
— Azt hiszed, mi el fogunk jutni oda? Étel nélkül? Víz híján?
— De hát találtál vizet. Vizet a sivatagban.
— Nincs ebben semmi csodálatos — felelte Om. — Most van az esős évszak a part közelében. Vízáradatok. Vádik. Kiszáradt folyómedrek. Az ember így víztartó kőzetet kap — tette hozzá.
— Nekem ez elég csodálatosnak hangzik — krákogta Tesveer. — Csak mert meg tudod magyarázni, még nem jelenti azt, hogy attól nem csoda.
— Hát, ennivaló az nincs odalent, nekem elhiheted — jelentette ki Om. — Nincs semmi ehető. A tengerben sem, föltéve, hogy megint meg tudjuk találni. Én ismerem a sivatagot. Sziklás hegygerincek, amiket meg kell kerülni. Minden eltérít téged az utadból. A dűnék, amelyek éjjel megváltoztatják a helyük… oroszlánok… más dolgok…
…istenek.
— Akkor te mit akarsz csinálni? — kérdezte Tesveer. — Azt mondtad, jobb elevenen, mint holtan. Vissza akarsz menni Ephebébe? Gondolod, hogy ott népszerűek lennénk?
Om hallgatott.
Tesveer bólintott.
— Akkor hozz még vizet!
Jobb volt éjszaka utazni, Vorbist átvetve vállán, Omot karja alá szorítva.
Az év ezen szakában…
…a ragyogás ott fönt az égen az Aurora Corealis, a tengelyfények, ahol a Korongvilág varázserőtere folyamatosan kisül a Mennyek Orma, a központi hegység csúcsai között. És az év ezen szakában a nap az ephebei sivatag fölött és az omniai tenger fölött kel, szóval tartsd bal oldalon a tengelyfényeket és az alkonyati izzást magad mögött…
— Voltál valaha a Mennyek Ormán? — kérdezte Tesveer.
Om, aki elbóbiskolt a hidegben, fölriadt álmából.
— Huh?
— Az az, ahol az istenek élnek.
— Hah! Mesélhetnék neked — jegyezte meg Om sötéten.
— Mi?
— Asziszik, hogy ők olyan átkozottul elitek!
— Akkor hát te nem ott fönt laksz?
— Nem. Ahhoz viharistennek vagy ilyesminek kell lenned. Ahhoz, hogy a Nemesdombon lakj, kell legyen egy egész rakás hívőd. Antropomorf megtestesülésednek, vagy valami olyasmidnek is kell lennie.
— Akkor nem elég csupán Nagy Istennek lenni?
Nos, ez itt a sivatag. És Tesveer meg fog halni.
— Akár el is mondhatom neked — mormolta Om. — Nem úgy néz ki, mintha lenne esélyünk a túlélésre… Tudod, minden isten Nagy Isten valakinek. Én sose akartam annyira nagy lenni. Egy maroknyi törzs, egy-két város. Ez nem túl nagy kérés, igaz?
— Kétmillió ember él a birodalomban — felelte Tesveer.
— Aha. Egész jó, mi? Nem többel kezdtem bele, csak egy juhásszal, aki hangokat hallott a fejében, és kétmillió emberrel végeztem.
— De sose kezdtél velük semmit — vetette ellen Tesveer.
— Például mit?
— Hát… mondhattad volna, hogy ne öljék meg egymást, vagy hasonlót…
— Valójában nem nagyon gondoltam ilyesmit. Miért kellene ezt mondanom nekik?
Tesveer keresett valamit, ami hat az istenek pszichológiájára.
— Hát, ha az emberek nem ölnék meg egymást, több ember lenne, aki hinne benned? — sugalmazta.
— Van benne valami — ismerte el Om. — Érdekes ötlet. Fondorlatos.
Tesveer némán ment tovább. A fagy megcsillant a dűnéken.
— Hallottál valaha — firtatta — az Etikáról?
— Valahol Howondaföldön, ugye?
— Az ephebeiek nagyon érdeklődnek iránta.
— Alighanem a megszállását tervezik.
— Úgy tűnt, hogy sokat törik rajta a fejük.
— Akkor hosszú távú stratégia, esetleg.
— Bár nem hiszem, hogy az egy hely. Inkább ahhoz van köze, hogyan élnek az emberek.
— Mi, az egész napos henyéléshez, mialatt a rabszolgák elvégzik a tényleges munkát? Hidd el nekem, valahányszor látsz egy sereg svihákot, akik piszmognak és az igazságról meg szépségről beszélnek meg hogy miként lehet a legjobban nekiesni az Etikának, ráteheted a szandálod, hogy azért van így, mert azon a helyen más szegény bitangok tucatjai végzik el a tényleges munkát, miközben ezek az ipsék úgy élnek, mint…
— …az istenek? — kérdezte Tesveer.
Félelmetes csönd támadt.
— Királyokat akartam mondani — közölte szemrehányóan Om.
— Egy kicsit úgy hangzanak, mint az istenek.
— Királyok — nyomatékosította Om.
— Miért van szüksége az embereknek istenekre? — Tesveer nem tágított.
— Ó, de hát kell legyenek isteneid — válaszolta Om lelkes, pragmatikus hangon.
— De az istenek azok, akiknek szüksége van az emberekre — értetlenkedett Tesveer. — Hogy teljesítsék a hívést. Te mondtad.
Om tétovázott. — Nos, igen — felelte. — De az embereknek muszáj hinnie valamiben. Ugye? Úgy értem, mi másért dörög a menny?
— A mennydörgés — szólalt meg Tesveer kissé üvegesedő tekintettel —, én nem…
— „…okozója a felhők ütközése; a villámcsapás után lyuk van a levegőben, és így a hangot a lyuk betömésére odaszáguldó és összeütköző fellegek generálják pontosan meghatározott kumulodinamikai elveknek megfelelően”.
— A hangod egész elváltozik, amikor idézel — jegyezte meg Om. — Mit jelent az, hogy generál?
— Nem tudom. Senki sem mutatott nekem szótárt.
— Egyébként, ez csak magyarázat — szögezte le Om. — Nem pedig indok.
— A nagymamám azt mesélte, hogy a mennydörgést az okozza, hogy a Nagy Isten Om leveszi a szandálját — idézte föl Tesveer. — Furcsa hangulatban volt aznap. Majdnem el is mosolyodott.
— Metaforikusan precíz — vélekedett Om. — De én sose mennydörögtem. Elhatárolás, érted? Az a nyavalyás Van-egyóriási-pörölyőm Vak Ió odafönn a Nemesdombon végzi az összes mennydörgést.
— Azt hittem, azt mondtad, hogy százával vannak mennydörgésistenek — csodálkozott Tesveer.
— Aha. És ő mindegyik. Racionalizálás. Két törzs összeolvad, mindkettőnek van viharistene, igaz? És az istenek valahogy összemosódnak… tudod, hogyan osztódnak az amőbák?
— Nem.
— Nos, olyan, mint az, csak fordítva.
— Még mindig nem értem, hogyan lehet egyetlen isten száz mennydörgésisten. Mindnek más a külseje…
— Hamis orrok.
— Mi?
— És eltérő hangok. Történetesen tudom, hogy Iónak hetven, különböző pörölye van. Ez nem közismert dolog. És pont ugyanez van az anyaistennőkkel. Csak egy van belőlük. Csak van neki egy csomó parókája és persze, döbbenetes, mi mindent elérhetsz egy kitömött melltartóval.
Teljes csönd uralkodott a sivatagban. A csillagok, kissé elmosódottan a magaslati párától, apró, mozdulatlan rozettáknak látszottak.
Messze arrafelé, amit az Egyház a Legfelső Sarknak nevezett és amire Tesveer kezdett Tengelyként gondolni, az ég villózott.
Tesveer letette Omot és lefektette Vorbist a homokra.
Teljes csönd.
Mérföldekre nincs semmi, azon kívül, amit ő hozott magával. Egész biztos ezt érezték a próféták, amikor elmentek a sivatagba, hogy megkeressék… akármi volt is, amit kerestek, és beszéljenek… akárki volt is az, akivel beszéltek.
Hallotta, hogy Om, kissé durcásan, így szóclass="underline" — Az embereknek muszáj hinnie valamiben. Ennyi erővel akár az istenekben is. Mi más jöhet szóba?
Tesveer nevetett.
— Tudod — jelentette ki —, nem hiszem, hogy hiszek valamiben.
— Rajtam kívül!
— Ó, azt tudom, hogy létezel — válaszolta Tesveer. Érezte, hogy Om megkönnyebbül egy kicsit. — Van valami a teknősbékákban. A teknősbékákban képes vagyok hinni. Úgy tűnik, rengeteg létezést zsúfoltak egy pontba. Az istenek általában az, amivel gondom van.
— Nézd, ha az emberek fölhagynak az istenekben hívéssel, akármiben hinni fognak — érvelt Om. — Hinni fognak az ifjú Urna gőzgömbjében. Bármiben.
— Hmm.
A zöldes izzás az égen azt jelezte, hogy a hajnal fénye vadul kergeti a napot.
Vorbis fölnyögött.
— Nem értem, miért nem ébred föl — jegyezte meg Tesveer. — Nem találtam egyetlen törött csontot se.
— Honnan tudod?
— Az egyik ephebei tekercs végig a csontokról szólt. Nem tudsz semmit sem tenni érte?
— Mért?
— Isten vagy.
— Nos, valóban. Ha elég erős lennék, alighanem lesújtanék rá egy villámmal.
— Azt hittem, Ió csinálja a villámlást.
— Nem, csak a mennydörgést. Megengedett, hogy annyi villámlást csinálj, amennyit csak akarsz, de szerződést kell köss a mennydörgésre.
A láthatár immár széles, aranyszín csíknak látszott.
— És mi van az esővel? — érdeklődött Tesveer. — Mit szólnál valami hasznoshoz?
Ezüstszín sáv jelent meg az arany alján. A napfény Tesveer felé rohant.
— Ez nagyon bántó megjegyzés volt — orrolt meg a teknősbéka. — Olyan megjegyzés, amivel meg akartál sérteni.
A gyorsan terjedő fényben Tesveer megpillantott nem messze egy elszigetelt sziklacsoportot. Homok koptatta oszlopai árnyékon kívül nem kínáltak mást, de az árnyék, mindig nagy mennyiségben hozzáférhető a Citadella mélyén, itt és most nem volt könnyen megszerezhető.
— Barlangok? — reménykedett Tesveer.
— Kígyók.
— De vannak barlangok?
— Kígyókkal együtt.
— Mérgeskígyók?
— Hármat találgathatsz.