— És eltérő hangok. Történetesen tudom, hogy Iónak hetven, különböző pörölye van. Ez nem közismert dolog. És pont ugyanez van az anyaistennőkkel. Csak egy van belőlük. Csak van neki egy csomó parókája és persze, döbbenetes, mi mindent elérhetsz egy kitömött melltartóval.
Teljes csönd uralkodott a sivatagban. A csillagok, kissé elmosódottan a magaslati párától, apró, mozdulatlan rozettáknak látszottak.
Messze arrafelé, amit az Egyház a Legfelső Sarknak nevezett és amire Tesveer kezdett Tengelyként gondolni, az ég villózott.
Tesveer letette Omot és lefektette Vorbist a homokra.
Teljes csönd.
Mérföldekre nincs semmi, azon kívül, amit ő hozott magával. Egész biztos ezt érezték a próféták, amikor elmentek a sivatagba, hogy megkeressék… akármi volt is, amit kerestek, és beszéljenek… akárki volt is az, akivel beszéltek.
Hallotta, hogy Om, kissé durcásan, így szóclass="underline" — Az embereknek muszáj hinnie valamiben. Ennyi erővel akár az istenekben is. Mi más jöhet szóba?
Tesveer nevetett.
— Tudod — jelentette ki —, nem hiszem, hogy hiszek valamiben.
— Rajtam kívül!
— Ó, azt tudom, hogy létezel — válaszolta Tesveer. Érezte, hogy Om megkönnyebbül egy kicsit. — Van valami a teknősbékákban. A teknősbékákban képes vagyok hinni. Úgy tűnik, rengeteg létezést zsúfoltak egy pontba. Az istenek általában az, amivel gondom van.
— Nézd, ha az emberek fölhagynak az istenekben hívéssel, akármiben hinni fognak — érvelt Om. — Hinni fognak az ifjú Urna gőzgömbjében. Bármiben.
— Hmm.
A zöldes izzás az égen azt jelezte, hogy a hajnal fénye vadul kergeti a napot.
Vorbis fölnyögött.
— Nem értem, miért nem ébred föl — jegyezte meg Tesveer. — Nem találtam egyetlen törött csontot se.
— Honnan tudod?
— Az egyik ephebei tekercs végig a csontokról szólt. Nem tudsz semmit sem tenni érte?
— Mért?
— Isten vagy.
— Nos, valóban. Ha elég erős lennék, alighanem lesújtanék rá egy villámmal.
— Azt hittem, Ió csinálja a villámlást.
— Nem, csak a mennydörgést. Megengedett, hogy annyi villámlást csinálj, amennyit csak akarsz, de szerződést kell köss a mennydörgésre.
A láthatár immár széles, aranyszín csíknak látszott.
— És mi van az esővel? — érdeklődött Tesveer. — Mit szólnál valami hasznoshoz?
Ezüstszín sáv jelent meg az arany alján. A napfény Tesveer felé rohant.
— Ez nagyon bántó megjegyzés volt — orrolt meg a teknősbéka. — Olyan megjegyzés, amivel meg akartál sérteni.
A gyorsan terjedő fényben Tesveer megpillantott nem messze egy elszigetelt sziklacsoportot. Homok koptatta oszlopai árnyékon kívül nem kínáltak mást, de az árnyék, mindig nagy mennyiségben hozzáférhető a Citadella mélyén, itt és most nem volt könnyen megszerezhető.
— Barlangok? — reménykedett Tesveer.
— Kígyók.
— De vannak barlangok?
— Kígyókkal együtt.
— Mérgeskígyók?
— Hármat találgathatsz.
A Névtelen Bárka szelíden siklott előre, a szél dagasztotta Urna tógáját, amit a gömb keretének Szimónia szandálszíjával összekötözött darabkáiból készített árbochoz rögzítettek.
— Azt hiszem, tudom, miért romlott el — jelentette ki Urna. — Pusztán a túl nagy sebesség okozott gondot.
— Túl nagy sebesség? Fölemelkedtünk a vízről! — fakadt ki Szimónia.
— Szüksége van valamiféle kormányzószerkezetre — vélekedett Urna, a hajó oldalára firkálva egy tervrajzot — Valamire, ami kinyitja a szelepet, ha túl sok lenne a gőz. Azt hiszem, tudnék kezdeni valamit két forgatható golyóval.
— Érdekes, hogy ezt mondod — jegyezte meg Didaktülosz. — Amikor éreztem, hogy elhagyjuk a vizet és a gömb fölrobbant, határozottan úgy éreztem, hogy az én…
— Az a nyavalyás izé majdnem megölt minket! — acsargott Szimónia.
— Tehát a következő majd jobb lesz — vágta rá vidoran Urna. A távoli partot fürkészte.
— Miért nem kötünk ki valahol errefelé? — kérdezte.
— A sivatagi partvidéken? — hökkent meg Szimónia. — Minek? Nincs ennivaló, nincs innivaló, könnyű eltévedni. Ezzel a széllel Omnia az egyetlen lehetséges cél. Kiköthetünk a város innenső oldalán. Ismerek embereket. És azok is ismernek embereket. Szerte Omniában vannak emberek, akik ismernek embereket. Olyan embereket, akik hisznek a Teknőcben.
— Tudod, én sose akartam, hogy az emberek higgyenek a Teknőcben — szögezte le boldogtalanul Didaktülosz. — Az csak egy nagy teknőc. Egyszerűen csak létezik. A dolgok csupán így történtek. Nem hiszem, hogy a Teknőc ráhederít. Csak azt gondoltam, esetleg jó ötlet lenne leírni a dolgokat és kicsit megmagyarázni őket.
— Az emberek fönnmaradtak egész éjjel, őrségben, míg mások másolatokat készítettek — folytatta Szimónia rá se hederítve. — Kézről kézre adják őket! Mindenki készít egy másolatot, és továbbadja! Mint egy föld alatt terjedő tűz!
— Ez jelentős számú másolatot jelent? — firtatta óvatosan Didaktülosz.
— Százakat! Ezreket!
— Gondolom, már túl késő, hogy, mondjuk, öt százalékos jogdíjat kérjek? — kérdezte Didaktülosz és egy pillanatig reménykedőnek tűnt. — Hát igen. Fölteszem, valószínűleg szó se lehet róla. Persze. Nyugodtan felejtsd el a kérdést!
Néhány repülőhal cikkant elő a hullámokból, egy delfin által kergetve.
— Nem tehetek róla, de egy kicsit sajnálom azt az ifjú Tesveert — jegyezte meg Didaktülosz.
— A papok föláldozhatóak — jelentette ki Szimónia. — Amúgy is túl sok van belőlük.
— Nála volt az összes könyvünk — siránkozott Urna.
— Alighanem lebegni fog mindazzal a tudással a belsejében — vélte Didaktülosz.
— Különben is, őrült volt — mondta Szimónia. — Láttam, hogy suttogva beszél ahhoz a teknősbékához.
— Bárcsak még itt lenne az a jószág! Jót lehet enni az olyanokból — sóhajtott Didaktülosz.
Nem volt valami nagy barlang, csak egy mély üreg, melyet a szüntelen sivatagi szél, és jó sok idővel korábban még a víz vájt ki. De elégségesnek bizonyult.
Tesveer letérdelt a köves padlón, és fölemelt egy követ a feje fölé.
A füle zúgott, és úgy érezte, mintha a szemgolyója homokba lenne ágyazva. Semmi víz naplemente óta és semmi étel vagy száz éve. Meg kell tennie.
— Bocsánat — mondta, és lecsapott a kővel.
A kígyó előzőleg teljes odaadással figyelte őt, ám kora reggeli kábulatában túl lassú volt kitérni az ütés elől. A reccsenés olyan hang volt, amiről Tesveer tudta, hogy lelkiismerete majd újra és újra le fogja játszani neki.
— Remek — szólalt meg mellette Om. — Most pedig nyúzd meg, és ne pazarold el a levét! A bőrt is őrizd meg!
— Nem akartam ezt tenni — jelentette ki Tesveer.
— Közelítsd meg a dolgot így — javasolta Om —, ha besétáltál volna a barlangba nélkülem, azaz nem lett volna, aki figyelmeztessen, akkor most a földön hevernél akkora lábbal, mint egy gardrób. Tedd meg másokkal, mielőtt ők tehetnék meg veled!
— Még csak nem is nagyon nagy kígyó — emésztette magát Tesveer.
— És aztán, miközben ott vergődsz leírhatatlan kínok közepette, elképzeled mindazt, amit tettél volna az átkozott kígyóval, ha te ütsz elsőnek — közölte Om. — Nos, megadatott, amit kívántál. Ne adj belőle Vorbisnak! — fűzte hozzá.