— Magas láza van. Folyton motyog.
— Tényleg azt hiszed, hogy vissza tudod vinni őt a Citadellába és ott majd hisznek neked? — tudakolta Om.
— Nhemrot Testvér mindig azt mondta, hogy én nagyon szavahihető vagyok — válaszolta Tesveer. Nekicsapta a követ a barlang falának, hogy durva vágóélt hozzon létre, és nekiállt elővigyázatosan földarabolni a kígyót. — Különben is, nincs más, amit tehetnék. Nem hagyhatom itt csak úgy.
— Dehogynem hagyhatod! — vélekedett Om.
— Hogy meghaljon a sivatagban?
— Igen. Nem nehéz. Sokkal könnyebb, mint nem itthagyni, hogy meghaljon a sivatagban.
— Nem.
— Ez az, ahogy a dolgokat csinálják Etikában, mi? — gúnyolódott Om.
— Nem tudom. Ez az, ahogy én csinálom a dolgokat.
A Névtelen Bárka egy keskeny csatornában bukdácsolt a sziklák közt. A tengerparton túl volt egy alacsony szirt. Szimónia lemászott róla, vissza oda, ahol a filozófusok összebújtak, hogy ne érje őket a szél.
— Ismerem ezt a vidéket — mondta. — Néhány mérföldre vagyunk egy falutól, ahol egy barátom lakik. Nem kell tennünk semmit, csak kivárni az estét.
— Miért teszed mindezt? — kérdezte Urna. — Úgy értem, mi az értelme?
— Hallottál valaha egy Istanzia nevű országról? — érdeklődött Szimónia. — Nem volt túl nagy. Nem volt semmije, amit bárki megkívánhatott volna. Csak egy hely volt, ahol emberek éltek.
— Omnia meghódította tizenöt évvel ezelőtt — felelte Didaktülosz.
— Pontosan. A hazám — közölte Szimónia. — Akkor még csak kölyök voltam. De nem fogom elfelejteni. És mások sem. Tömérdek olyan ember akad, akik jó okkal gyűlölik az Egyházat.
— Láttam, hogy közel álltál Vorbishoz — jegyezte meg Urna. — Azt hittem, védelmezed.
— Ó, hát védelmeztem is, védelmeztem is — replikázott Szimónia. — Nem akarom, hogy valaki megölje, mielőtt én megtehetném.
Didaktülosz maga köré tekerte a tógáját, és megborzongott.
A nap föl volt szögecselve az ég rézszínű kupolájára. Tesveer szunyókált a barlangban. A maga sarkában, Vorbis hánykolódott.
Om a barlang szájában ült és várt.
Reménykedve várt.
Rettegve várt.
És ők eljöttek.
Előjöttek a sziklatörmelékek alól és a kövek hasadékaiból. Szökőkútként törtek föl a homokból, kipárlódtak a remegő égből. A levegőt betöltötte hangjuk, olyan halk, mint a szúnyogok suttogása.
Om megfeszült.
A nyelv, amelyet beszélt, nem hasonlított az illusztris istenek nyelvére. Egyáltalán, alig is volt nyelvnek mondható. Pusztán vágyak és éhségek hangárnyalataiból állt, főnevek nélkül és csak kevés igével.
…Akarjuk…
Om azt felelte, enyém.
Ezrével volt belőlük. Om erősebb volt, igen, neki van egy hívője, de ők, mint a sáskák, ellepték az eget. A sóvárgás a forró ólom súlyával ömlött le rá. Az egyetlen előny, az egyetlen előny az, hogy a kisisteneknek fogalma sincs az együttműködésről. Az olyan luxus, ami az evolúcióval érkezik.
…Akarjuk…
Enyém!
A csivitelés átalakult vinnyogássá.
De a másik a tiétek lehet, mondta Om.
…Tompa, rideg, zárt, zárkózott…
Tudom, felelte Om. De ez itt az enyém!
Az okkult kiáltás körbevisszhangozta a sivatagot. A kisistenek elmenekültek.
Kivéve egyet.
Om tudatában volt, hogy előzetesen ez nem rajzott a többiekkel, hanem lágyan lebegett egy napszítta csontszilánk fölött. A kisisten nem szólalt meg.
Om felé fordította összes figyelmét.
Te. Enyém!
Tudom, mondta a kisisten. Ismerte a beszédet, az igazi istennyelvet, bár úgy beszélte, mintha minden egyes szót az emlékezet mélyéről csörlőzne föl.
Ki vagy? — kérdezte Om.
A kisisten megmoccant.
Volt valaha egy város, mesélte a kisisten. Nem csak egy város. A városok egész birodalma. Én, én, én emlékszem, hogy voltak csatornák és kertek. Volt egy tó. Úszó kertek voltak a tavon, emlékszem. Én, én. És voltak templomok. Olyan templomok, amilyenekről csak álmodhatsz. Hatalmas piramistemplomok, melyek égig értek. Ezreket áldoztak föl. Nagyobb dicsőségre.
Om émelygett. Ez nem csak egy kisisten. Ez olyan kisisten, aki nem mindig volt kicsi.
Ki voltál?
És voltak templomok. Én, én, nekem. Olyan templomok, amilyenekről csak álmodhatsz. Hatalmas piramistemplomok, melyek égig értek. A dicsősége. Ezreket áldoztak föl. Nekem. A nagyobb dicsőségre.
És voltak templomok. Nekem, nekem, nekem. Nagyobb dicsőség. Olyan dicsőség templomok, amilyenekről csak álmodhatsz. Hatalmas piramis álomtemplomok, melyek égig értek. Nekem, nekem. Föláldoztak. Álom. Ezreket áldoztak föl. Nekem a nagyobb ég dicsőség.
Te voltál az Istenük? — sikerült kinyögnie Omnak.
Ezreket áldoztak föl. Nagyobb dicsőségre.
Hallasz engem?
Ezreket áldoztak nagyobb dicsőség. Nekem, nekem, nekem.
Mi volt a neved? — kiabált Om.
Név?
Forró szél söpört végig a sivatagon, elmozdítva néhány homokszemet Az elveszett isten visszhangját elfújta, meg-megpörgetve, míg az el nem enyészett a sziklák között.
Ki voltál?
Nem érkezett válasz.
Hát ez történik, gondolta Om. Kisistennek lenni rossz, kivéve azt az időt, amikor alig is tudod, hogy rossz, mert épphogy csak tudsz valamit egyáltalán, de egyfolytában van valami, ami, meglehet, esetleg a remény, a tudás és hit csírája, hogy egy nap talán több lehetsz, mint ami most vagy.
De mennyivel rosszabb, hogy valaha isten voltál és most nem vagy több egy csomó ködös emlékképnél, ide-oda sodortatva a homok fölött, amely templomaid szétmállott köveiből lett.
Om megfordult, és köpcös lábain eltökélten visszabandukolt a barlangba, míg oda nem ért Tesveer fejéhez, amibe beleöklelt a fejével.
— Wszt?
— Csak ellenőriztem, hogy még élsz.
— Fgfl.
— Rendben.
Om visszatámolygott őrhelyére a barlang szájánál.
Azt mondják, vannak oázisok a sivatagban, de sosincsenek kétszer ugyanazon a helyen. A sivatag nem föltérképezhető. Fölfalja a térképkészítőket.
Mint ahogy az oroszlánok is. Om föl tudta idézni őket. Cingár teremtmények, nem úgy, mint a howondaföldi szavannák oroszlánjai. Inkább farkasok, mint oroszlánok, inkább hiénák, mint bármelyik a másik kettőből. Nem bátrak, de rendelkeznek egyféle rosszindulatú, vándorló gyávaságféleséggel, ami sokkal veszélyesebb…
Oroszlánok.
— Ó, egek…
Muszáj lesz oroszlánokat találnia.
Az oroszlánok isznak.
Tesveer akkor ébredt, amikor a délutáni fény vonszolta át magát a sivatagon. A szájában kígyóízt érzett.
És a lábát Om öklelte a fejével.
— Gyerünk, gyerünk, elmulasztod a nap legjobb részét.
— Van víz? — motyogta kásásan Tesveer.
— Lesz. Csak ötmérföldnyire innen. Elképesztő mázli.
Tesveer fölhúzta magát. Minden izma sajgott.
— Honnan tudod?
— Képes vagyok érzékelni. Isten vagyok, ha nem tudnád.
— Azt mondtad, csak tudatokat tudsz érzékelni.
Om szitkozódott. Tesveer nem felejt el semmit.
— Ennél kicsit bonyolultabb — hazudta Om. — Bízz bennem! Induljunk, amíg van egy kis alkonyi fény! És ne feledd Miszter Vorbist!