Vorbis összegömbölyödve feküdt. Ködös tekintettel nézett Tesveerre, és amikor Tesveer fölsegítette, úgy állt föl, mint aki még mindig alszik.
— Azt hiszem, megmérgeződhetett — jegyezte meg Tesveer. — Vannak fullánkos tengeri lények. És mérgező korallok. Folyton mozgatja a száját, de nem tudom kivenni, mit próbál mondani.
— Hozd magaddal! — sugalmazta Om. — Hozd magaddal! Ó, igen.
— Tegnap éjjel azt akartad, hogy hagyjam itt — emlékeztette Tesveer.
— Azt akartam? — kérdezett vissza Om, s maga a teknője is ártatlanságot sugárzott — Nos, talán jártam Etikában. Meggondoltam a dolgot. Most belátom, van rendeltetése annak, hogy velünk van. Derék öreg Vorbis. Hozd magaddal!
Szimónia és a két filozófus a szirttetőn állt, s átnézett Omnia aszott, mezőgazdasági területei fölött a Citadella távoli sziklájáig. Legalábbis ketten közülük néztek.
— Adjatok nekem egy emelőt és egy helyet, ahol megvethetem a lábam és szétzúzom azt a helyet, akár egy tojást — jelentette ki Szimónia, levezetve Didaktüloszt a keskeny ösvényen.
— Nagynak látszik — jegyezte meg Urna.
— Látod a csillogást? Az a kapu.
— Masszívnak tűnik.
— Eltűnődtem — közölte Szimónia — a bárkáról. Azon, ahogy mozgott. Egy olyasmi képes lenne betörni a kaput, nem igaz?
— Ahhoz el kellene árasztanod a völgyet — felelte Urna.
— Úgy értem, ha kerekeken járna.
— Hah, na persze — gúnyolódott Urna. Hosszú volt a nap. — Igen, ha lenne egy kovácsműhelyem meg fél tucat kovácsom meg egy csomó segítségem. Kerekek? Nem gond. De…
— Majd meglátjuk — jelentette ki Szimónia —, mit tehetünk.
A nap még a láthatáron volt, amikor Tesveer, karjával ölelve Vorbis vállát, elérkezett a következő sziklacsoporthoz. Ez nagyobb volt, mint a másik a kígyóval. A szél keszeg, valószínűtlen, ujjakhoz hasonló formákká csiszolta a köveket. Még növények is tanyáztak a szikla repedéseiben.
— Valahol lennie kell itt víznek — mondta Tesveer.
— Mindig van víz, még a legszörnyűbb sivatagokban is — válaszolta Om. — Egy, ó, talán két hüvelyk eső is évente.
— Valami szagot érzek — közölte Tesveer, ahogy lába abbahagyta a homok taposását és mészkőkavicsokat csikorgatott a görgetegek körül. — Valami büdöset.
— Tarts a fejed fölé!
Om a sziklákat kémlelte.
— Rendben. Na most, tegyél le! És indulj a szikla felé, ami úgy néz ki, mint… ami nagyon meglepetésszerűen néz ki, de tényleg.
Tesveer csak bámult. — Tényleg úgy néz ki — krákogta végül. — Hihetetlen elgondolni, hogy a szél formálta ilyenre.
— A szélistennek van humorérzéke — közölte Om. — Bár eléggé alpári.
A szikla lábához közel az évek során lehullott óriási tömbök egyenetlen gúlát alakítottak ki, benne itt-ott árnyékos nyílásokkal.
— Ez a bűz… — kezdte Tesveer.
— Alighanem állatok jöttek inni a vízből — nyugtatta Om.
Tesveer lába belebotlott valami sárgásfehérbe, ami elgurult a sziklák között, olyan zajt csapva, mint egy zsák kókuszdió. A lárma a sivatag fojtó, üres csöndjében hangosan visszahangzott.
— Mi volt az?
— Határozottan nem koponya — hazudta Om. — Ne aggódj…
— Mindenütt csontok hevernek!
— És? Mit vártál? Ez egy sivatag Az emberek itt meghalnak! Az nagyon népszerű tevékenység ezen a környéken!
Tesveer fölvett egy csontot. Ő, mint jól tudta, ostoba. De az emberek nem rágják meg a saját csontjaik, miután meghaltak.
— Om…
— Itt van víz! — kiabálta Om. — Szükségünk van rá! De… valószínűleg van egy vagy két hátránya!
— Miféle hátrány?
— Mint például a természeti veszélyekben!
— Úgy mint…?
— Hát, hallottál az oroszlánokról? — kérdezte Om kétségbeesetten.
— Itt oroszlánok vannak?
— Hát… némileg.
— Némileg oroszlánok?
— Csak egyetlen oroszlán.
— Csak egyetlen…
— „…általában magányos lény. A leginkább az öreg hímektől kell félni, amelyeket ifjabb vetélytársaik a legsivárabb tájékokra kényszerítenek. Komisz természetűek és fortélyosak és szorult helyzetükben elvesztették minden félelmük az embertől…”
Az emlék elhalványult, kieresztve Tesveer hangszalagjait a markából.
— Efféle? — fejezte be Tesveer.
— Észre se fog venni minket, ha már egyszer evett — szögezte le Om.
— Igen?
— Olyankor elalszanak.
— Evés után…?
Tesveer körbenézett, rá Vorbisra, aki egy sziklának roskadt.
— Evés? — ismételte meg.
— Jótétemény lesz — vélte Om.
— Az oroszlánnak, igen! Csaléteknek akarod őt használni?
— Nem fogja túlélni a sivatagot. Egyébként is, ő sokkal rosszabbat tett emberek ezreivel. A jó ügyért fog meghalni.
— Jó ügy?
— Nekem szimpatikus.
Morgás hallatszott, valahonnan a kövek közül. Nem volt hangos, de volt benne hév. Tesveer elhátrált.
— Mi nem dobunk embereket csak úgy az oroszlánok elé!
— De ő igen.
— Igen. Én nem.
— Rendben, fölmászunk arra a tömbre, és amikor az oroszlán nekikezd Vorbisnak, kiloccsanthatod az agyát egy kővel. Vorbis így valószínűleg meg fogja úszni egy karral vagy egy lábbal. Észre se fogja venni.
— Nem! Nem teheted ezt emberekkel, csak mert védtelenek!
— Tudod, kigondolni se tudnék jobb alkalmat!
Újabb morgás érkezett a sziklarakás felöl. Közelebbinek hangzott.
Tesveer kétségbeesetten lenézett a szétszóródott csontokra. Köztük, félig elrejtve a szemét által, hevert egy kard. Régi volt, nem túl jól megmunkált és homokmarta. Tesveer elővigyázatosan fölvette a pengéjénél fogva.
— A másik végét — javasolta Om.
— Tudom!
— Tudod, hogy kell használni?
— Nem!
— Őszintén remélem, hogy gyorsan tanulsz.
Az oroszlán előbukkant, ám lassan.
A sivatagi oroszlánok, ahogy említettük, nem olyanok, mint a szavannákon élők. Valaha olyanok voltak, amikor a hatalmas sivatag még zöldellő erdőség volt[8]. Akkor volt itt az ideje a nap nagy részében heverészni, fenséges kinézettel, a rendszeres kecskehús-étkezések[9] között. Ám az erdőből cserjés lett, a cserjés pedig, nos, gyérebb cserjéssé alakult, és a kecskék meg az emberek és végül, még a városok is eltávoztak.
Az oroszlánok maradtak. Mindig van mit enni, ha eléggé éhes vagy hozzá. Az embereknek még mindig át kellett kelne a sivatagon. Akadtak gyíkok. Akadtak kígyók. Nem volt valami jelentős ökológiai niche, de az oroszlánok belekapaszkodtak, kérlelhetetlenül, mint a halál, ami többnyire meg is történik az emberekkel, akik összetalálkoznak egy sivatagi oroszlánnal.
Valaki már találkozott ezzel a példánnyal.
A sörénye csapzott volt. Ősrégi sebhelyek cikcakkozták az irháját. Tesveer felé vonszolta magát, de hátsó lábai hasznavehetetlenül fityegtek.
— Megsérült — mondta Tesveer.
— Ó, remek. És rengeteget lehet enni egy ilyenből — örvendezett Om. — Kissé rágós, de…
Az oroszlán összeroskadt, pirítóstartó-rácsra emlékeztető mellkasa zihált. Egy lándzsa meredt ki a horpaszából. A legyek, amelyek mindig találnak ennivalót bármely sivatagban, nagy rajban röppentek föl.
8
Vagyis mielőtt a lakosok hagyták legelészni a kecskéik mindenfelé. Semmi sem képes úgy elsivatagosítani a tájat, mint a kecskék.