Tesveer letette a kardot. Om teknőjébe dugta a fejét.
— Jaj, ne — motyogta. — Húszmillió ember él ezen a világon és az egyetlen, aki hisz bennem, egy öngyilkos…
— Nem hagyhatjuk őt ebben az állapotban — szögezte le Tesveer.
— Dehogynem. Dehogynem. Ez egy oroszlán. Az ember békén hagyja az oroszlánokat.
Tesveer letérdelt. Az oroszlán kinyitotta egyik csipás, sárga szemét, még ahhoz is túl gyöngén, hogy harapjon.
— Meg fogsz halni, meg fogsz halni. És én nem fogok találni senkit idekint, hogy higgyen bennem…
Tesveer tudása az állati anatómiáról kezdetleges volt. Jóllehet némelyik inkvizítornak irigylésreméltó tudása volt az emberi test belsejéről, ami mindazoktól megtagadtatik, akik nem nyithatják föl, miközben még működik, az orvostudományt, mint olyat, helytelenítették Omniában. De valahol minden faluban akadt valaki, aki hivatalosan nem teszi helyre a ficamokat és aki nem tud egyet s mást bizonyos növényekről és aki kívül marad a Kvizíció hatókörén páciensei törékeny hálája miatt. És minden paraszt fölszed fölszínes ismereteket. Az akut fogfájás képes keresztülmarni mindenen, a hitben legerősebbeket kivéve.
Tesveer megmarkolta a lándzsa nyelét Az oroszlán fölmordult, amikor megmozdította.
— Nem tudsz beszélni vele? — kérdezte Tesveer.
— Ez egy állat.
— Ahogy te is. Megpróbálhatnád megnyugtatni. Mert ha fölizgatja magát…
Om sietve összpontosított.
Ami azt illeti, az oroszlán elméje nem tartalmazott mást, csak fájdalmat, a kín terjedő ködfátylát, ami legyűrte még a szokásos háttér-éhséget is. Om megkísérelte körülölelni a kint, rávenni, hogy kiáramoljon… és nem gondolni arra, hogy mi történik, ha a fájdalom megszűnik. Benyomása szerint az oroszlán napok óta nem evett.
Az oroszlán nyögött, amikor Tesveer kihúzta a lándzsafejet.
— Omniai — állapította meg. — Nem volt benne sokáig. Szegény pára biztos a katonákkal futott össze, amikor azok útban voltak Ephebébe. Nyilván a közelben vonultak el. — Újabb csíkot hasított le a köntöséről, és megpróbálta kitisztítani a sebet.
— Mi megenni akarjuk, nem meggyógyítani! — kiabálta Om. — Mit képzelsz? Azt hiszed, hogy majd hálás lesz?
— Azt akarta, hogy segítsenek rajta.
— És hamarosan majd azt akarja, hogy etessük meg, erre nem gondoltál?
— Szívfacsaróan néz rám.
— Alighanem eddig még nem látott egy egész heti ennivalót egy pár lábon sétálni.
Ez nem is igaz, töprengett el Om. Tesveer úgy veszített súlyt, akár egy jégkocka, idekint a sivatagban. Az tartja életben! A fiú egy kétlábú teve.
Tesveer léptei a sziklahalom felé csikorogtak, szilánkok és csontok mozdultak el a talpa alatt. A görgetegek félig nyitott alagutakból és barlangokból álló labirintust hoztak létre. A szag alapján az oroszlán már régóta itt élt és igen gyakran hányt.
A fiú egy darabig lebámult a legközelebbi barlangra.
— Mi olyan lenyűgöző egy oroszlánbarlangban? — firtatta Om.
— Az, ahogy lépcsők vezetnek le bele, azt hiszem — válaszolta Tesveer.
Didaktülosz érzékelni tudta a tömeget, mely megtöltötte a pajtát.
— Hányan vannak itt? — érdeklődött.
— Százak — felelte Urna. — Még a szarufákon is ülnek! És… mester?
— Igen?
— Még egy-két pap is akad! És katonák tucatjai!
— Ne aggódjatok! — mondta Szimónia, csatlakozva hozzájuk a fügés hordókból összetákolt emelvényen. — Mind Teknőchívők, pont, mint ti. Váratlan helyeken vannak barátaink!
— De én nem… — kezdte Didaktülosz tehetetlenül.
— Itt nincs senki, aki ne gyűlölné az Egyházat teljes szívéből — tájékoztatta Szimónia.
— De az nem…
— Csak arra várnak, hogy valaki vezesse őket!
— De én soha…
— Tudom, hogy nem fogsz minket cserbenhagyni. Te értelmes ember vagy. Urna, gyere ide! Van itt egy kovács, akivel szeretném, ha találkoznál…
Didaktülosz a sokaság felé fordította arcát. Érzékelni tudta tekintetük izzó, csöndre intett némaságát.
Minden csöpp percekbe telt.
Hipnotikus hatása volt Tesveer azon kapta magát, hogy minden kialakuló csöppre rámered. Szinte lehetetlen volt látni, hogyan növekszik a vízcsepp, de növekedtek és lecsöppentek évezredeken át.
— Hogyan? — kérdezte Om.
— A víz leszivárog az esőzés után — válaszolta Tesveer. — Meghúzódik a kövekben. Az istenek nem tudnak ilyesmiket?
— Nincs rá szükségünk — Om körülnézett. — Gyerünk innen! Utálom ezt a helyet.
— Ez csak egy vén templom. Nincs itt semmi.
— Pontosan erre gondoltam.
A homok és a törmelék félig betemették. Fény döfött át a törött tetőn, fönt, a magasban, a lejtőre, amin előzőleg leereszkedtek. Tesveer elmerengett, vajon a sivatagban a szélvájta sziklák közül hány volt valaha épület. Ez óriási kellett legyen, talán egy hatalmas torony volt régen. És aztán eljött a sivatag.
Itt nem voltak suttogó hangok. Még a kisistenek is távol tartották maguk az elhagyatott templomoktól, ugyanazért, amiért az emberek kerülik a temetőket. Az egyetlen nesz a víz szórványos placcsa volt.
Egy sekély medencébe csöpögött az előtt, ami oltárnak látszott. A medencétől csatornát vájt a padlókövekbe, egészen egy kerek aknáig, ami feneketlennek tűnt. Akadt néhány szobor, az összes ledöntve, aránytalanul tagoltak, bárminő részlet híján, mindegyik egy gyermek agyagfigurája gránitba vésve. A távoli falakat valaha valamiféle dombormű díszítette, de szétporladt, egy-két helytől eltekintve, amelyek különös, fáként csápokból álló mintázatokat mutattak.
— Kik voltak azok az emberek, akik itt éltek? — kérdezte Tesveer.
— Nem tudom.
— Miféle istent imádtak?
— Nem tudom.
— A szobrokat gránitból készítették, de a közelben nincs gránit.
— Akkor nyilván roppant ájtatosak voltak. Idehurcolták a távolból.
— És az oltárkövet csatornák borítják.
— Á! Szerfölött ájtatosak. Az azért van, hogy a vér lefolyhasson.
— Tényleg azt hiszed, hogy embereket áldoztak?
— Nem tudom! Ki akarok innen menni!
— Miért? Itt van víz és a hely hűvös…
— Mert… egy isten élt itt. Egy hatalmas isten. Ezrek imádták. Érzem. Érted? A falakból áramlik ki. Egy Nagy Isten. Erős volt az uralma és fennkölt a szava. Hadseregek indultak el nevében és hódítottak és öltek. Ilyesmik. És most senki, sem te, sem én, senki sem tudja, ki volt az isten vagy a nevét vagy hogy miként nézett ki. Oroszlánok isznak a szent helyeken és azok a kis kalamájószerű micsodák nyolc lábbal, van egy a lábadnál, hogy is nevezik őket, az izék azokkal a csápokkal, másznak az oltár alatt. Most már érted?
— Nem — felelte Tesveer.
— Nem félsz a haláltól? Te ember vagy!
Tesveer ezt fontolóra vette. Néhány lábbal arrébb, Vorbis némán bámulta az ég látható darabkáját.
— Ébren van. Csak nem beszél.
— Kit érdekel? Nem róla kérdeztelek.