— Hát… néha… amikor a katakombában vagyok szolgálatban… az az a fajta hely, ahol az ember akaratlanul… úgy értem, az a rengeteg koponya meg minden… és a Könyv azt mondja…
— Tessék! — mondta Om s hangján kissé érzett a keserű diadal. — Te nem tudod. Ez az, ami megakadályozza, hogy mindenki megőrüljön, a bizonytalanság, az érzés, hogy talán végül minden rendben lesz. De az istenek számára ez más. Mi igenis tudjuk. Ismered azt a sztorit a szobán átröpülő fecskéről?
— Nem.
— Mindenki ismeri.
— Én nem.
— Hogy az élet olyan, mint a szobán átröpülő fecske? Semmi, csakis sötétség odakint? És átröpül a szobán és részesül egy pillanatnyi melegben és fényben?
— Nyitva vannak az ablakok? — kérdezte Tesveer.
— Nem tudod elképzelni, milyen annak a fecskének lenni és tudni a sötétségről? Tudni, hogy utána nem lesz mire visszaemlékezni, soha, kivéve azt az egy, pillanatig tartó fényt?
— Nem.
— Nem. Persze, hogy nem tudod. De ez az, amilyen érzés istennek lenni. És ez a hely… ez hullaház.
Tesveer körülnézett az ősöreg, árnyékos templomban.
— Hát… azt tudod, hogy milyen érzés embernek lenni?
Om feje egy pillanatra a teknőjébe húzódott, a rendelkezésére álló mozdulatokból ez állt legközelebb a vállvonogatáshoz.
— Összehasonlítva egy istennel? Könnyű. Megszületsz. Engedelmeskedsz néhány szabálynak. Azt teszed, amit mondanak neked. Meghalsz. Felejtesz.
Tesveer rámeredt.
— Valami baj van?
Tesveer a fejét rázta. Aztán fölállt, és odaballagott Vorbishoz.
Az esperes már ivott vizet Tesveer tenyeréből. De afféle „kikapcsolt állapot” érzett rajta. Ment, ivott, lélegzett. Vagy valami megtette helyette. A teste. A sötét szem kinyílt, de úgy tűnt, nem olyasmire néz, amit Tesveer is láthatna. Nem keltette azt a benyomást, hogy kinéz rajta valaki. Tesveer meg volt győződve, hogy ha elmenne, Vorbis addig ülne a megrepedt padlóköveken, míg össze nem esne. Vorbis teste jelen volt, ám elméjének hollétét valószínűleg nem lehetne normális atlaszon megállapítani.
Csak arról volt szó, hogy itt és most, váratlanul, Tesveer annyira egyedül érezte magát, hogy Vorbis jó társaság lett.
— Miért vesződsz vele? Megöletett sok ezer embert!
— Igen, de talán azt hitte, hogy te ezt akarod.
— Sose mondtam, hogy ezt akarom.
— Nem is érdekelt — mondta Tesveer.
— De én…
— Fogd be a szád!
Om álla leesett a döbbenettől.
— Segíthettél volna az embereken — jelentette ki Tesveer. — De mást se tettél, mint toporzékoltál meg harsogtál meg megpróbáltad megfélemlíteni az embereket. Mint… mint egy férfi, aki bottal üti a szamarat. De az olyanok, mint Vorbis, a botot annyira jóvátették, hogy az minden, amiben a szamár végül hisz.
— Ezen még lehetne egy kicsit csiszolni, példázatként — fanyalgott Om.
— Ez a való élet, amiről beszélek!
— Nem az én hibám, ha az emberek visszaélnek a…
— De igen! Annak kell lennie! Ha te összezavarod az emberek eszét, csak mert azt akarod, hogy higgyenek benned, akkor amit tesznek, az a te hibád!
Tesveer rámeredt a teknősbékára, aztán megindult a tönkrement templom egyik végét uraló törmelékhalom felé. Kotorászott benne.
— Mit keresel?
— Vizet kell vigyünk magunkkal — válaszolta Tesveer.
— Nem lesz ott semmi — állította Om. — Az emberek egyszerűen távoztak. A föld kimerült és az emberek is. Mindent magukkal vittek. Minek fáradsz a kereséssel?
Tesveer rá se hederített. Volt valami a kövek és a homok alatt.
— Minek aggódsz Vorbisért? — siránkozott Om. — Száz év múlva amúgy is halott lesz. Mind halottak leszünk.
Tesveer megrántotta a görbe agyagedénydarabot. Az kiszabadult és kiderült, hogy egy pont keresztbe tört, széles tál nagyjából kétharmada. Csaknem olyan széles volt, mint Tesveer széttárt karja, de túl törött volt ahhoz, hogy egy fosztogató elvigye.
Nem volt jó semmire. De valaha jó volt valamire. Domború figurák voltak körbe a peremén. Tesveer megbámulta őket, híján bárminek, ami elvonná a figyelmét, míg Om hangja tovább zümmögött a fejében.
Az alakok többé-kevésbé emberinek tűntek. És vallással foglalatoskodtak. Az ember megállapíthatta ezt a késekből (nem gyilkosság, ha egy istenért teszed). A tál közepén egy nagyobb alak látszott, nyilvánvalóan fontos, valamiféle isten, akiért mindezt teszik…
— Tessék? — szólalt meg.
— Azt mondtam, száz év múlva mind halottak leszünk.
Tesveer ránézett az alakokra, körbe a tálon. Senki sem tudja, ki volt az istenük, és ők eltávoztak. Oroszlánok alszanak a szent helyeken és…
…Chilopoda aridius, közönséges sivatagi százlábú, adta tudtára a memóriájában lakozó könyvtár…
…rohangászik az oltár alatt.
— Igen — felelte Tesveer. — Halottak leszünk. — A feje fölé emelte a tálat, és megfordult.
Om kapkodva bebukott a teknőjébe.
— De itt… — Tesveer a fogát csikorgatta, miközben tántorgott a súly alatt — És most…
Elhajította a tálat. Az az oltárnak csapódott. Ősrégi agyagművesség töredékei záporoztak föl és csattantak le ismét. A visszhangok körbedörögtek a templomban.
— …elevenek vagyunk!
Fölkapta Omot, aki teljesen visszahúzódott a teknőjébe.
— És haza fogunk jutni. Mindnyájan — mondta. — Ebben biztos vagyok.
— Írva vagyon, mi? — tudakolta fojtott hangon Om.
— Mondva vagyon. És ha vitatkozol… egy teknőspáncél meglehetősen jó víztartály, véleményem szerint.
— Te nem tennél ilyet.
— Ki tudja? Talán megtenném. Száz év múlva mind halottak leszünk, azt mondtad.
— Igen! Igen! — felelte kétségbeesetten Om. — De itt és most…
— Úgy van.
Didaktülosz mosolygott. Ez pedig nem olyasmi, ami könnyen ment neki. Nem arról volt szó, hogy komor ember lett volna, ám nem láthatta mások mosolyát. A mosolygás több tucat izom mozgatását igényli és befektetésének nem volt hozama.
Számtalanszor beszélt már tömegekhez Ephebében, de azok állandóan más filozófusokból tevődtek össze, akiknek közbekiabálásai, mint „Nyavalyás hülye!”, „Menet közben gondolod ki az egészet!” és egyéb hozzászólások a vitához mindig megnyugtatták. Azért volt így, mert egyáltalán senki sem figyelt igazán. A többiek épp azt eszelték ki, hogy mit fognak ők mondani legközelebb.
De ez a sokadalom Tesveerre emlékeztette. Hallgatásuk olyan volt, akár egy óriási gödör, a mondandójától várva a megtöltését. Az volt a gond, hogy ő filozófiául beszélt, de a sokaság halandzsául hallgatta.
— Nem hihettek Nagy A'Tuinban — jelentette ki. — Nagy A'Tuin létezik. Nincs értelme olyasmiben hinni, ami létezik.
— Valaki föltette a kezét — súgta oda Urna.
— Igen?
— Uram, bizonyára csak azokban a dolgokban érdemes hinni, amik léteznek? — firtatta a kérdező, aki a Szent Gárda őrmesterének egyenruháját viselte.
— Ha léteznek, nem kell hinned bennük — válaszolta Didaktülosz. — Egyszerűen vannak. — Sóhajtott. — Mit mondhatok nektek? Mit akartok hallani? Én csupán leírtam, amit mindenki tud. Hegyek emelkednek föl és buknak le és alattuk a Teknőc úszik tovább. Emberek élnek és meghalnak és a Teknőc Mozog. Birodalmak nőnek és omlanak össze és a Teknőc Mozog. Istenek jönnek és mennek és a Teknőc még mindig Mozog. A Teknőc Mozog.