A sötétségből egy hang érkezett: — És ez tényleg igaz?
Didaktülosz vállat vont. — A Teknőc létezik. A világ egy lapos korong. A nap kétszer megkerüli minden nap, maga után vonszolva fényét. És ez folyamatosan meg fog történni, akár igaznak hiszed, akár nem. Ez valóságos. Nem ismerem az igazságot. Az igazság ennél sokkal bonyolultabb dolog. Azt hiszem, hogy a Teknőc fütyül rá, hogy ez igaz vagy sem, az igazat megvallva.
Szimónia félrehúzta Urnát, míg a filozófus folytatta beszédét.
— Ez nem az, amit idejöttek meghallgatni! Nem tudsz valamit tenni?
— Tessék?! — hökkent meg Urna.
— Nem filozófiát akarnak. Okot akarnak az Egyház elleni megmozdulásra! Most azonnal! Vorbis halott, a Cenobiarcha gyagya, a hierarchia egymás hátba döfésével van elfoglalva. A Citadella olyan, akár egy nagy, rohadó szilva.
— Bár még mindig néhány darázzsal benne — vélekedett Urna. — Azt mondtad, csak a hadsereg egytizede állt melléd.
— De ők szabad emberek — vetette ellen Szimónia. — Szabadok a fejükben. Többért fognak harcolni, mint napi ötven fillér.
Urna lenézett a kezére. Gyakran tette ezt, amikor bizonytalanná vált valamiben, mintha a keze lenne az egyetlen dolog, amiben biztos lehet ezen a világon.
— Majd le fogják vinni a különbséget három az egyhez, mielőtt a többi fölfogná, mi történik — közölte baljósan Szimónia. — Beszéltél a kováccsal?
— Igen.
— Meg tudod csinálni?
— Én… azt hiszem. Nem mintha én…
— Megkínozták az apját. Csak mert a műhelye fölött egy lópatkó lógott, amikor mindenki tudja, hogy a kovácsoknak megvannak a maguk kis formaságai. És elvitték a fiát a seregbe. De tömérdek segítője van. Egész éjjel dolgozni fognak. Csak annyit kell csinálnod, hogy megmondod nekik, mit akarsz.
— Készítettem néhány vázlatot…
— Nagyszerű — mondta Szimónia. — Urna, figyelj! Az Egyházat olyan emberek működtetik, mint Vorbis. Ettől működik az egész. Emberek milliói haltak meg… semmi másért, csak hazugságokért. Mi megállíthatjuk ezt az egész…
Didaktülosz abbahagyta a beszédet.
— Eltolta — állapította meg Szimónia. — Bármit megtehetett volna velük. És csak elmesélt nekik egy rakás tényt. Az embereket nem lehet tényekkel föllelkesíteni. Ügyre van szükségük. Jelkép kell nekik.
Pont naplemente előtt hagyták maguk mögött a templomot. Az oroszlán bekúszott néhány szikla árnyékába, de ingadozva fölállt, hogy nézze, amint elmennek.
— Nyomon fog követni minket — nyögte Om. — Azt szokták. Mérföldekre és mérföldekre.
— Túl fogjuk élni.
— Bárcsak én is meg lennék győződve, mint te.
— Á, de nekem van egy Istenem, akiben bízhatok.
— Nem lesz több romba dőlt templom.
— Lesz valami más.
— És még egy kígyó se, ennivalónak.
— De az Istenem társaságában megyek.
— De nem eledelként. És ráadásul a rossz irányba tartasz.
— Nem. Még mindig távolodom a parttól.
— Pontosan erre gondoltam.
— Milyen messzire juthat el egy oroszlán egy olyan lándzsa ütötte sebbel?
— Mi köze ennek bármihez?
— Minden.
És, félórával később, egy fekete, bizonytalan vonal az ezüstös, holdsütötte sivatagban, ott voltak a nyomok.
— A katonák erre jöttek. Csak követnünk kell a nyomokat vissza. Ha arra tartunk, amerről jöttek, odajutunk, ahová igyekszünk.
— Nem tudjuk megcsinálni!
— Poggyász nélkül utazunk.
— Ja, igen. Őket bezzeg megterhelte az az összes étel meg víz, amit cipelniük kellett — pontosított Om keserűen. — Mekkora mázli, hogy nekünk ez mind nincs.
Tesveer Vorbisra pillantott, aki most segítség nélkül gyalogolt, eltekintve attól, hogy gyöngéden meg kellett fordítani, valahányszor irányt akartak változtatni.
De még Omnak is el kellett ismernie, hogy a nyomok némi vigaszt jelentettek. Bizonyos szempontból elevenek voltak, ugyanúgy, ahogy egy visszhang is eleven. Emberek jártak erre, nem túl régen. Vannak mások is a világon. Valaki, valahol, életben maradt.
Vagy sem. Úgy egy órával később rátaláltak egy halomra a nyomvonal mellett. A tetején volt egy sisak, és a homokba egy kardot döftek.
— Számos katona meghalt, hogy gyorsan eljussanak ide — jegyezte meg Tesveer.
Akárki volt is az, aki ráfordította az időt halottai eltemetésére, rajzolt egy jelképet is a halom homokjába. Tesveer félig-meddig egy teknőcre számított, de a sivatagi szél még nem teljesen koptatta el egy pár szarv elnagyolt formáját.
— Ezt én nem értem — mondta Om. — Valójában nem hiszik, hogy létezem, mégis fogják maguk, és ilyesmit tesznek egy sírra.
— Nehéz elmagyarázni. Azt hiszem, azért van, mert abban hisznek, hogy ők léteznek — felelte Tesveer. — Azért van, mert ők emberek és a halott is az volt.
Kihúzta a kardot a homokból.
— Mit akarsz azzal?
— Hasznos lehet.
— Ki ellen?
— Hasznos lehet.
Egy órával később az oroszlán, amely Tesveer után bicegett, szintén megérkezett a sírhoz. Tizenhat éve élt a sivatagban, és az ok, amiért ilyen sokáig élt az, hogy nem halt meg, és azért nem halt meg, mert sosem hagyott veszendőbe menni könnyen elérhető fehérjét. Ásni kezdett.
Az emberek mindig hagyták veszendőbe menni a könnyen elérhető fehérjét, amióta csak gondolkozni kezdtek azon, hogy ki lakott benne.
Ám, egészében véve, rosszabb helyekre is temethetnek egy oroszlán belsejénél.
A sziklaszigeteken akadtak kígyók meg gyíkok. Föltehetőleg nagyon táplálóak voltak és mindegyik, a maga módján, egyedi ízélményt nyújtott.
Többet nem találtak vízre.
De voltak növények… többé-kevésbé. Kőcsoportozatoknak látszottak, kivéve, hogy néhányuk a magasba emelt egy központi füzérvirágot, ami ragyogó rózsaszín meg sötétlila volt a hajnali fényben.
— Honnan szerzik a vizet?
— Fosszilis tengerekből.
— Vízből, ami kővé változott?
— Nem. Olyan víz, ami sok ezer évvel ezelőtt lesüllyedt. Egészen a fekükőzetig.
— Le tudsz ásni odáig?
— Ne legyél hülye!
Tesveer a virágról a legközelebbi sziklacsoportra pillantott.
— Méz — mondta.
— Mi?
A méhek fészke magasan volt egy sziklaszirt oldalában. A döngicsélést a talajszinten is hallani lehetett. Nem volt szóba jöhető út fölfelé.
— Ügyes próbálkozás — jegyezte meg Om.
A nap fönn járt az égen. A sziklák tapintásra máris forrónak érződtek. — Pihenj egy kicsit! — mondta kedvesen Om. — Én majd őrködöm.
— Mi ellen?
— Majd őrködöm és meglátom.
Tesveer egy nagy görgeteg árnyékába vezette Vorbist, és gyöngéden lelökte a földre. Aztán ő is lefeküdt.
A szomjúság még nem volt túl szörnyű. Addig ivott a templomi medencéből, hogy járás közben szinte tocsogott. Később talán találnak egy kígyót… Amikor megfontoltad, hogy mi jutott más embereknek a világban, az élet nem is volt túl rossz.
Vorbis az oldalán feküdt, feketén-fekete szeme a semmibe meredt.
Tesveer megpróbált aludni.