Sosem szokott álmodni. Didaktülosz ettől egész izgalomba jött. Az mondta, hogy valaki, aki mindenre emlékszik és nem álmodik, lassan kell gondolkozzon. Képzelj el egy szívet[10], mondta, ami szinte csupa emlékkép, és alig tud megspórolni egy-egy dobbanást a gondolkodás mindennapos céljaira. Ez megmagyarázza, miért mozgatja Tesveer az ajkát, amikor gondolkozik.
Szóval ez nem lehetett álom. Minden bizonnyal a nap okozta.
Hallotta Om hangját a fejében. Úgy hallatszott, mintha a teknősbéka beszélgetést folytatna olyanokkal, akiket Tesveer nem képes meghallani.
Enyém!
Menj innen!
Nem.
Enyém!
Mindkettő!
Enyém!
Tesveer odafordította a fejét.
A teknősbéka két szikla közti résben lapult, kinyújtott nyaka jobbról balra ingott. Volt egy másik hang is, afféle szúnyogszerű nyöszörgés, ami hol hallatszott, hol nem… és ígéretek a fejében.
Azok csak megvillantak… arcok, amint beszélnek hozzá, a nagyság látomásai, lehetőségek pillanatai, fölkapva őt, magasra vitték föl a világ fölé, ez mind a tiéd, bármit megtehetsz, csak hinned kell, bennem, bennem, bennem…
Egy kép alakult ki előtte. Ott, mellette a kövön, feküdt egy gyümölcsökkel körbevett sült malac és egy korsó sör, olyan hideg, hogy bepárásodott az oldala.
Enyém!
Tesveer pislogott. A hangok elenyésztek. És az étel is.
Megint pislogott egyet.
Különös utóképek keletkeztek, nem annyira látta, mint inkább érezte őket. Tökéletes volt ugyan a memóriája, mégsem tudott visszaemlékezni, mit mondtak a hangok vagy mit ábrázolt a többi kép. Mindössze a sült malac és hideg sör emlékképe vert gyökeret.
— Ez azért van, mert nem tudják, mit ajánljanak neked — közölte halkan Om hangja. — Ezért aztán megpróbálnak mindenfélét ajánlani. Általában étel és érzéki gyönyörök látomásaival kezdik.
— Csak az ételig jutottak el — észrevételezte Tesveer.
— Akkor szerencse, hogy fölülkerekedtem rajtuk — vélte Om. — Nem lehessen tudni, mire jutottak volna egy fiatalemberrel, mint te magad.
Tesveer föltámaszkodott a könyökére.
Vorbis egész idő alatt meg sem moccant.
— Vele is megpróbálkoztak?
— Föltételezem, igen. De nem jön össze. Semmi se jut be, semmi se jön ki. Sosem láttam még ennyire magába fordult elmét.
— Vissza fognak jönni a hangok?
— Ó, igen. Nem mintha lenne más teendőjük.
— Amikor visszajönnek — mondta Tesveer könnyelmű hangulatban —, tudnál várni addig, amíg már megmutatták nekem az érzéki gyönyörök látomásait?
— Nagyon rosszat tenne neked.
— Nhemrot Testvér nagyon rosszallta őket. De azt hiszem, talán ismernünk kellene az ellenségeink, nem igaz?
Tesveer hangja krákogássá halkult.
— Tudtam volna mit kezdeni az ital látomásával — jegyezte meg fáradtan.
Hosszúra nyúltak az árnyak. A fiú döbbenten nézett körül.
— Mennyi ideig próbálkoztak?
— Egész álló nap. Kitartó ördögfajzatok, bizony. Annyian, mint a sáskák.
Tesveer naplementekor megtudta, miért.
Találkozott ugyanis, Szt. Ungulanttal, a remetével, minden kisisten barátjával. Mindenütt.
— Nahát, nahát, nahát — mondta Szt. Ungulant. — Nem szokott túl sok látogatónk lenni idefönt. Nem így van, Angus?
A levegőhöz beszélt maga mellett.
Tesveer próbálta megőrizni egyensúlyát, mert a kocsikerék veszedelmesen megingott, valahányszor megmoccant. Vorbist ott hagyták húsz lábbal lejjebb a sivatagon ülve, térdét átölelve, a semmibe bámulva.
A kereket, fektetve, egy vékony oszlop tetejére szögelték. Épp csak elég széles volt ahhoz, hogy egy ember kényelmetlenül lefekhessen. De Szt. Ungulant úgy nézett ki, mint akit arra terveztek, hogy kényelmetlenül feküdjön. Olyan ösztövér volt, hogy még a csontvázak is azt kérdeznék: „Hát nem girhes?”. Valamiféle minimalista ágyékkötőt viselt, már amennyire ezt meg lehetett állapítani a szakáll és haj alatt.
Meglehetősen nehéz lett volna figyelmen kívül hagyni Szt. Ungulantot, aki föl-le ugrándozott a póznája tetején, azt kiabálva „Helló” meg „Ide, ide!”. Néhány lábbal arrébb állt egy valamicskével alacsonyabb oszlop, rajta árnyékszék, annak ajtaján régimódi, félhold alakú kivágás. Csak mert remete az ember, mondta Szt. Ungulant, még nem jelenti azt, hogy mindent föl kell adnia.
Tesveer hallott már remetékről, akik afféle egyirányú próféták. Kimennek a sivatagba, de nem jönnek vissza, jobb' szeretve a remetelétet, azaz a piszkot és a nélkülözést és a piszkot és a szent kontemplációt és a piszkot. Sokan közülük szeretik még kényelmetlenebbé tenni az életet a maguk számára azzal, hogy befalaztatják maguk egy cellába vagy egy pózna tetején laknak. Az Omniai Egyház még buzdította is őket azon az alapon, hogy jobb, ha az őrültek olyan messze vannak, amennyire csak lehet, ahol nem tudnak gondokat okozni, és gondjukat viseli a közösség, amennyiben a közösség oroszlánokból és egerészölyvekből és piszokból áll.
— Épp azon töprengtem, hogy még egy kereket szerelek föl — mesélte Szt. Ungulant —, pont oda. Hogy elkapjam a reggeli napsütést, tudod.
Tesveer körülnézett. Más sem, csak lapos szikla és homok terült szét körös-körül.
— Nem jutsz napsütéshez egyfolytában mindenütt? — kérdezte.
— De hát sokkal fontosabb reggelente — válaszolta Szt. Ungulant — Ráadásul, Angus azt mondja, hogy kell legyen egy udvarunk.
— Rendezhetne rajta grillsütést — jegyezte meg Om Tesveer fejében.
— Ümm — motyogta Tesveer. — Miféle… vallás… szentje vagy, pontosan?
Zavarba esett kifejezés suhant át a nagyon kicsiny méretű arcon Szt. Ungulant szemöldöke és bajsza között.
— Khm. Valójában egyiké sem. Ez az egész inkább csak tévedés — magyarázta. — A szüleim Szevrián Tádé Ungulantnak neveztek el, és aztán egy nap, na persze, roppant mulatságos, valaki fölhívta a figyelmet a kezdőbetűkre. Utána pedig az egész eléggé elkerülhetetlennek tűnt.
A kerék enyhén megingott. Szt. Ungulant bőrét csaknem feketére égette a sivatagi nap.
— Na persze, kénytelen voltam menet közben elsajátítani a remetélést — mondta. — Magam tanítottam magam. Teljesen autodidakta vagyok. Az ember nem talál egy remetét, hogy megtanítsa neki a remetélést, mert az persze eléggé tönkretenné az egészet.
— Ööö… de itt van… Angus? — nyögte Tesveer, arra a pontra bámulva, ahol hite szerint Angus tartózkodott, vagy legalábbis ahol hite szerint Szt. Ungulant hitte Angust.
— Ő most ott van — vágta rá élesen a szent, a kerék egy másik részére mutatva. — De ő nem csinál semmit a remetélésből. Ő, tudod, nincs kiképezve. Ő egyszerűen csak társaság. Szavamra, tisztára bediliztem volna, ha nincs Angus, hogy mindig fölvidítson!
— Igen… gondolom, bediliztél volna — bólogatott Tesveer. Rámosolygott az üres légre, hogy jóakaratot mutasson.
— Tulajdonképpen nagyszerű élet ez. A munkaidő eléggé hosszú, de végtelenül megéri az étel meg az ital miatt.
Tesveemek az a határozott érzése támadt, hogy tudja, most mi következik.
— Elég hideg a sör? — kérdezte.
— Rendkívül jeges — ragyogott Szt. Ungulant.
— És a sült malac?
Szt. Ungulant mániákusan mosolygott.
— Tiszta barna és a szélén ropogós, igen — válaszolta.
10
Mint oly sok korai gondolkodó, az ephebeiek is azt hitték, hogy a gondolatok a szívből erednek és hogy az agy pusztán a vér hűtésére szolgáló szerv.