— De gondolom, ööö… azért hébe-hóba megeszel egy gyíkot vagy kígyót is?
— Érdekes, hogy ezt mondod. Igen. Néhanapján. Csak egy kis változatosság végett.
— És gombákat is? — tudakolta Om.
— Vannak errefelé gombák? — érdeklődött ártatlanul Tesveer.
Szt. Ungulant boldogan rábólintott.
— Az éves eső után, igen. Vörösek, sárga pöttyökkel. A sivatag igazán érdekessé válik a gombaszezon után.
— Tele óriási, sötétlila, éneklő meztelen csigákkal? Beszélő lángoszlopokkal? Szétrobbanó zsiráfokkal? Ilyesmivel? — firtatta óvatosan Tesveer.
— Te jó ég, úgy bizony — felelte a szent. — Nem tudom, miért. Azt hiszem, a gombák vonzzák őket.
Tesveer bólintott.
— Látom, kapcsoltál, kölyök — mondta Om.
— És fölteszem, néha iszol… vizet? — kérdezte Tesveer.
— Tudod, furcsa, nemde — jelentette ki Szt. Ungulant. — Itt van ez a rengeteg csodálatos innivaló, de nemritkán rám tőr ez a, hát, csak sóvárgásnak mondhatom, néhány korty vízre. Meg tudod ezt magyarázni?
— Minden bizonnyal… kissé nehéz lehet hozzájutni — folytatta Tesveer, még mindig nagyon óvatosan fogalmazva, mint amikor valaki egy ötvenfontos halat fáraszt egy ötvenfontos szakítószilárdságú horgászzsinórral.
— Tényleg különös — vélte Szt. Ungulant — Amikor ráadásul a jéghideg sör oly könnyen hozzáférhető.
— Hol, huh, szerzed be? A vizet? — kérdezte Tesveer.
— Ismered a kövi növényeket?
— Azokat azzal a hatalmas virággal?
— Ha fölhasítod a levelek húsos részét, találsz ott egy fél pint vizet — világosította föl a szent — Jelzem, olyan az íze, mint a pisi.
— Azt hiszem, azt el fogjuk tudni viselni — jegyezte meg Tesveer száraz ajakkal. Elhátrált a kötéllétra felé, amely a szent kapcsolatát képezte a talajjal.
— Biztosan nem maradsz itt? — kérdezte Szt. Ungulant. — Ma szerda van. Szerdánként szopósmalacot kapunk plusz a konyhafőnök válogatta, napérlelte, harmatfriss zöldségeket.
— Nekünk, huh, rengeteg tennivalónk van — mentegetőzött Tesveer, félúton le az ingatag létrán.
— Egy kis édességet a zsúrkocsiról?
— Azt hiszem, talán…
Szt. Ungulant szomorúan nézett le Tesveerre, aki Vorbist támogatta, át a pusztaságon.
— És utána valószínűleg lesz mentacukor! — kiáltotta tölcsért csinálva a kezéből. — Na?
Hamarosan az alakok puszta pöttyök lettek a homokon.
— Esetleg lesznek víziók érzéki gyö… nem, tévedtem, az pénteken van… — mormolta Szt. Ungulant.
Most, hogy a látogatók távoztak, a levegőt újra betöltötte a kisistenek nyüszítése és vinnyogása. Billiószámra voltak.
Szt. Ungulant mosolygott.
Persze, ő őrült. Néha gyanakodott erre. De arra az álláspontra helyezkedett, hogy az őrültséget nem szabad elvesztegetni. Naponta lakmározza az istenek eledelét, issza a legritkább fajborokat, eszi a gyümölcsöket, amelyeknek nem csak idénye nincs, de valósága sem. Hogy hébe-hóba meg kell igyon egy korty félig friss, félig sós vizet és el kell rágcsáljon egy párját vesztett gyíklábat a gyógyhatása végett, nem túl nagy ár érte.
Visszafordult a megterített asztalhoz, amely a levegőben vibrált. Ez mind… és a piciny istenek mást sem kívánnak, mint valakit, aki ismeri őket, valakit, aki még azt is elhiszi, hogy ők léteznek.
És ma még gyümölcskocsonya meg fagylalt is van.
— Annál több jut nekünk, heh, Angus?
Igen, értett egyet Angus.
A harc véget ért Ephebében. Nem tartott sokáig, különösen attól fogva, hogy a rabszolgák is beszálltak. Túl sok volt a keskeny sikátor, túl sok a rajtaütés és mindenek fölött, túl sok a félelmetes eltökéltség. Általában úgy tartják, hogy a szabad emberek mindig diadalmaskodnak a rabszolgák fölött, de talán ez a nézőpontodon múlik.
Ráadásul az ephebei helyőrség parancsnoka némileg idegesen kinyilvánította, hogy a rabszolgaságot mostantól fogva eltörlik, ami fölbőszítette a rabszolgákat. Mi értelme van a takarékoskodásnak, hogy megvedd a szabadságod, ha utána nem tarthatsz rabszolgákat? Továbbá, akkor most honnan lesz ennivalójuk?
Az omniaiak nem értették és a bizonytalan emberek rosszul harcolnak. És Vorbis eltűnt. A bizonyosságok kevésbé bizonyosak, amikor az a szempár máshol tartózkodik.
A Tirannust kiszabadították a börtönből. Első szabad napját azzal töltötte, hogy gondosan megfogalmazott üzeneteket küldött a part menti kis országokba.
Ideje volt tenni valamit Omniával.
Tesveer énekelt.
Hangja visszaverődött a sziklákról. Rühkehadak rázták le lusta, gyalogos szokásaik és röppentek föl viharosan, tollaikat is hátrahagyva rohantukban, hogy levegőbe emelkedjenek. Kígyók vonaglottak be a sziklarepedésekbe.
Lehet élni a sivatagban. Vagy legalábbis túlélni…
A visszajutás Omniába csupán csak idő kérdése. Még egy nap…
Egy kicsivel Tesveer háta mögött vonult Vorbis. Nem szólt semmit, ha beszéltek hozzá, nem adta jelét, hogy megértette, amit mondtak neki.
Om, Tesveer batyujában zötyögve, abba a kínzó depresszióba kezdett esni, amely elfog minden realistát egy optimista jelenlétében.
A Vaskarmok fogják Szétszaggatni az Istenteleneket eltorzított zengzetei elhalkultak. Valamivel arrébb volt egy kis sziklaomlás.
— Elevenek vagyunk — jelentette ki Tesveer.
— Pillanatnyilag.
— És közel vagyunk az otthonunkhoz.
— Igen?
— Láttam egy vadkecskét a sziklákon az előbb.
— Még mindig rengeteg van belőlük erre.
— Kecskékből?
— Istenekből. És megjegyzem, azok, akikkel már összefutottunk, voltak a satnyája.
— Hogy érted?
Om sóhajtott. — Ésszerű, nem? Gondold csak végig! Az erősebbek a perem körül lebzselnek, ahol akad préda… úgy értem, emberek. A gyöngéket lökdösik ki a homokos helyekre, ahová alig mennek emberek…
— Az erős istenek — mormolta Tesveer elgondolkozva. — Istenek, akik tudják, milyen erősnek lenni.
— Úgy van.
— Nem olyan istenek, akik tudják, milyen érzés gyöngének lenni…
— Mi? Öt percig se maradnának életben. Ez olyan világ, ahol isten istennek farkasa.
— Talán ez megmagyaráz valamit az istenek természetéből. Az erő örökletes. Mint a bűn.
A fiú arca elfelhősödött.
— Kivéve, hogy… nem az. Mármint a bűn. Azt hiszem, talán, amikor visszaértünk, beszélni fogok néhány emberrel.
— Ó, és majd oda fognak hallgatni, mi?
— A bölcsesség a pusztából érkezik, azt mondják.
— Csak az a bölcsesség, amit az emberek szeretnek. Meg a gombáké.
Amikor a nap elkezdett emelkedni, Tesveer megfejt egy kecskét. Az állat türelmesen állt, míg Om elcsitította az elméjét. És Tesveer észrevette, Om nem javasolta, hogy öljék meg.
Aztán megint leltek árnyékot. Errefelé akadtak bokrok, alacsony növésűek, szúrósak, minden egyes apró levél elbarikádozva tüskekoszorúja mögött.
Om őrködött egy ideig, de a kisistenek a pusztaság szélén ravaszabbak voltak és kevésbé siettek. Majd eljönnek, valószínűleg délben, amikor a nap pokolian vakítóvá változtatja a tájat. Meg fogja hallani őket. Időközben pedig jóllakhat.
Keresztülmászott a bokrokon, azok tüskéi ártalmatlanul karcolták végig a teknőjét. Elment egy másik teknősbéka mellett, amelyben nem lakozott isten és azzal a tétova pillantással tekintett rá, amit a teknősbékák olyankor alkalmaznak, mikor épp eldöntik, vajon valami azért van ott, hogy megegyék vagy hogy közösüljenek vele, mert kizárólag ezek a lehetőségek merülnek föl egy normális teknősbéka tudatában. Om elkerülte, és talált két levelet, amit a másik nem vett észre.