Időközönként visszadübögött a kavicsos talajon, és figyelte az alvókat.
És aztán látta, hogy Vorbis fölül, körülnéz maga körül, megfontoltan, módszeresen, fölvesz egy követ, gondosan tanulmányozza, és aztán élesen lecsap vele Tesveer fejére.
Tesveer még csak föl sem nyögött.
Vorbis fölkelt, és egyenesen az Omot rejtő bokrok felé lépdelt. Félrerántotta az ágakat, fütyülve a tüskékre, és előhúzta a teknősbékát, amellyel Om az imént találkozott.
Az esperes egy pillanatig föltartotta, a jószág lábai lassan mozogtak, mielőtt teljes erőből a sziklákhoz vágta.
Aztán némi erőfeszítéssel fölkapta Tesveert, átvetette a vállán és nekivágott Omnia irányába.
Az egész másodpercek alatt zajlott le.
Om küzdött, hogy megállítsa feje és lábai automatikus visszahúzódását a teknőjébe, ami egy teknősbéka ösztönös reakciója pánikban.
Vorbis máris eltűnőben volt néhány szikla mögött.
Eltűnt.
Om elindult előre, aztán behúzta fejét a páncéljába, amikor egy árnyék suhant el a földön. Ismerős árnyék volt, olyan, ami teknősbéka-rettegéssel teli.
A sas lecsapott, egyenesen oda, ahol az elhajított teknősbéka küszködött és, szinte meg sem törve az ívet, fölragadta a csúszómászót és újra fölszárnyalt az égre szárnya hosszú, lusta csapásaival.
Om addig nézte, míg kis ponttá nem vált, és aztán elfordította tekintetét, amikor egy kisebb pont levált és újra meg újra megpördülve zuhant a lenti sziklák felé.
A sas komótosan ereszkedett alá, készülve az étkezéshez.
Szellő rezgette meg a tüskebokrokat és kavarta föl a homokot. Om úgy vélte, képes kivenni az összes kisisten kaján, csúfondáros hangját.
Szt. Ungulant, csontos térdére ereszkedve, szétzúzta egy kövi növény kemény, puffadt levelét.
Helyes fiú, gondolta. Kissé sokat beszél magában, de erre számítani lehetett. A sivatagnak ilyen hatása van egyesekre, nem igaz, Angus?
De, értett egyet Angus.
Angus nem kért a félig friss, félig sós vízből. Azt mondta, fölfúvódik tőle.
— Ahogy tetszik — mondta Szt. Ungulant. — Nahát, nahát! Itt egy kis csemege.
Az ember nem jut gyakran Chilopoda aridius-hoz idekint a nyílt sivatagban, és rögtön itt van három, mind egyetlen kő alatt!
Fura, hogy úgy érzed, csipegetnél egy kicsit, még a Petit porc rôti avec pommes de terre nouvelles et légumes du jour et bière glacée avec figment de l'imagination bőséges lakomája után is.
Épp a második lábait szedegette ki a fogai közül, amikor az oroszlán fölballagott a legközelebbi dűne tetejére a háta mögött.
Az oroszlán a hála furcsa érzését tapasztalta. Úgy érezte, utol kellene érje a finom falatot, amely ápolta és, hát, valami jelképes módon meg kell tartóztassa magát a megevésétől. És most itt van még több ennivaló s alig is fordít rá figyelmet. Hát, ennek nem tartozik semmivel…
Előrelépkedett, aztán nehézkesen nekiiramodott.
Tudatlanul végzete felől, Szt. Ungulant nekilátott a harmadik százlábúnak.
Az oroszlán ugrott…
És a dolgok nagyon rosszul néztek volna ki Szt. Ungulant szempontjából, ha Angus nem csapta volna fejbe az oroszlánt, pont a füle mögött, egy kővel.
Tesveer a sivatagban állt, kivéve, hogy a homok olyan fekete volt, mint az ég és nem volt nap, bár minden ragyogó fényben fürdött.
Á, gondolta. Szóval ilyen az álmodás.
Emberek ezrei keltek át a sivatagon. Egyáltalán nem figyeltek rá. Úgy mentek, mintha fogalmuk se lenne arról, hogy egy tömeg közepén haladnak.
Megpróbált integetni nekik, de oda volt szögezve a helyhez. Megpróbált szólni, de a szavak elillantak a szájából.
És aztán fölébredt.
Az első dolog, ami meglátott, a fény volt, egy ablakon rézsútosan beesve. A fény háttere előtt pedig két kéz, a szent szarvak jelében emelkedve.
Némi nehézséggel, hisz a feje fájdalmat sikoltozott felé, Tesveer követte a kezeket a két kar mentén, ahol csatlakoztak, nem messze a lehajtott fej alatt…
— Nhemrot Testvér?
A novíciusok mestere fölnézett.
— Tesveer?
— Igen?
— Dicsértessék Om!
Tesveer a nyakát nyújtogatta, hogy körülnézhessen.
— Ő itt van?
— …itt? Hogy érzed magad?
— Én…
A feje fájt, a háta mintha tűzben égne és tompa sajgást érzett a térdében.
— Nagyon csúnyán leégtél a napon — magyarázta Nhemrot. — És nagyon randán beütötted a fejed esés közben.
— Milyen esés?
— …esés. A sziklákról. A sivatagban. A Prófétával voltál — világosította föl Nhemrot. — A Prófétával bolyongtál. Az én egyik novíciusom.
— Emlékszem… a sivatagra… — közölte Tesveer, óvatosan megtapogatva a fejét. — De… a… Próféta…?
— …Próféta. Azt beszélik, hogy püspök lehet belőled vagy akár Enmagam — büszkélkedett Nhemrot — Tudod, van rá precedens. A Legjámborabb Szt. Andrisból püspököt csináltak, mert együtt volt a sivatagban Tsonthaz Prófétával, pedig ő csak egy szamár volt.
— De én nem… emlékszem… semmilyen Prófétára. Csak én voltam ott meg… — Tesveer elhallgatott. Nhemrot ragyogott.
— Vorbis?
— A legkegyesebben elmondott nekem mindent — tudatta Nhemrot. — Nagy megtiszteltetés rám nézve, hogy épp a Jajveszékelés Helyén voltam, amikor megérkezett. Pont a sextusi imák után. A Cenobiarcha épp távozóban volt… hát, ismered a szertartást. És akkor ott termett Vorbis. Por lepte és egy szamarat vezetett. Attól tartok, hogy te a szamár hátán lógtál keresztbe.
— Nem emlékszem szamárra — jegyezte meg Tesveer.
— …szamárra. Az egyik farmon szedte össze. Egész tömeg érkezett vele!
Nhemrot kipirult izgalmában.
— És Jhaddrát hirdetett egy hónapra meg dupla bűnbánatot és vezeklést, a Tanács pedig átadta neki a Botot és a Kötőféket, és a Cenobiarcha elment egy remetelakba Skantba!
— Vorbis a nyolcadik Próféta — ismételte el Tesveer.
— …Próféta. Természetesen.
— És… volt ott egy teknősbéka? Mondott bármit is egy teknősbékáról?
— …teknősbékáról? Mi köze a teknősbékáknak bármihez? — Nhemrot arca ellágyult. — De, persze, a Próféta mondta, hogy a nap hatással volt rád. Azt mondta, meg ne haragudj érte, hogy félrebeszéltél mindenféle fura dologról.
— Azt mondta?
— Három napig ült a betegágyad mellett. Igen… lelkesítő volt.
— Mennyi ideje… érkeztünk vissza?
— …vissza? Csaknem egy hete.
— Egy hete!
— Azt mondta, nagyon kifárasztott téged az utazás.
Tesveer a falra meredt.
— És megparancsolta, hogy vigyenek téged hozzá, amint teljesen visszanyered az öntudatod — értesítette Nhemrot. — Nagyon határozott volt ebben. — A hangszíne azt sugallta, hogy még most sem volt egészen bizonyos Tesveer tudatállapotát illetően. — Gondolod, hogy képes vagy járni? Szerezhetek néhány novíciust, hogy cipeljenek, ha inkább azt szeretnéd.