— Most azonnal mennem kell meglátogatni?
— …meglátogatni. Most rögtön. Gondolom, köszönetet akarsz neki mondani.
Tesveer a Citadella ezen részeit csak hallomásból ismerte. Még Nhemrot Testvér sem látta eddig őket. Bár őt kimondottan nem rendelték oda, mindazonáltal ment, sürgölődve-fontoskodva Tesveer körül, akit két izmos novícius vitt afféle hordszékben, amit rendes körülmények között a rangidős klerikusok roskatagabbja használt.
A Citadella közepén, a Templom mögött, volt egy fallal körülvett kert. Tesveer szakértő szemmel vizsgálta. Nem volt egy hüvelyknyi természetes termőföld sem a puszta sziklán — minden ásónyit, amelyekben ezek az árnyas fák nőttek, kézzel kellett ide fölcipelni.
Vorbis ott volt, körbevéve püspökkel meg Enmagamokkal. Fölnézett, amikor Tesveer közelgett hozzá.
— Á, az én sivatagi útitársam — jegyezte meg nyájasan. — És Nhemrot Testvér, azt hiszem. Testvéreim, szeretném tudomásotokra hozni, hogy szándékomban áll a mi Tesveerünket érseki méltóságra emelni.
A klerikusok felől az ámulat nagyon halk mormolása hallatszott, aztán egyvalaki torokköszörülése. Vorbis Treem Püspökre, a Citadella levéltárosára nézett.
— Nos, formailag még csak föl sincs szentelve — mondta Treem Püspök, láthatólag kétségek közt. — De persze mindnyájan tudjuk, hogy van erre precedens.
— Tsonthaz csacsija — vágta rá Nhemrot Testvér. Szájához kapta a kezét, és elvörösödött szégyenében és zavarában.
Vorbis mosolygott.
— A derék Nhemrot Testvérnek igaza van — közölte. — Aki úgyszintén nem volt fölszentelve, hacsak az alkalmassági feltételek nem voltak némiképp lazábbak akkoriban.
Ideges kaccantások kórusa hallatszott, ami mindig is fölhangzik olyan emberektől, akik állásuk és esetleg életük azon személy szeszélyének köszönhetik, aki épp most sütött el egy nem túl mulatságos viccet.
— Habár a szamárból csak püspököt fabrikáltak — folytatta „Halálvágyó” Treem Püspök.
— Olyan szerepkör, amelyre igencsak rátermett volt — szögezte le metsző hangon Vorbis. — És most, ti mindnyájan távoztok. Beleértve Nhemrot Alesperest is — tette hozzá. Nhemrot céklavörösből falfehér lett a váratlan előléptetéstől. — De Tesveer Érsek itt marad. Beszélgetni óhajtunk.
A klérus visszavonult.
Vorbis leült egy kőszékre egy bodzafa alatt. A bodza óriási volt, ősöreg, szinte nem is hasonlított kurta életű rokonaihoz a kerten kívül, bogyói érlelődtek.
A Próféta csak ült, a szék kőkarfájára támasztott könyökkel, összefont kézzel maga előtt és hosszú, habozó pillantást vetett Tesveerre.
— Te… fölépültél? — kérdezte végül.
— Igen, uram — válaszolta Tesveer. — De, uram, én nem lehetek püspök, én még csak nem is…
— Biztosíthatlak, hogy az állás nem kíván túl sok intelligenciát — állította Vorbis. — Ha kívánna, a püspökök nem lennének képesek ellátni.
Újabb hosszú csönd következett.
Amikor Vorbis legközelebb megszólalt, olyan volt, mintha minden szót óriási mélységből csörlőzne föl.
— Egyszer beszéltünk, nem igaz, a valóság természetéről?
— Igen.
— És arról, hogy milyen gyakran az, amit fölfogunk, nem azonos az alapvető igazsággal?
— Igen.
Újabb szünet. Magasan a fejük fölött egy sas körözött, teknősbékákat keresve.
— Biztos vagyok benne, hogy zavaros emlékeid vannak vándorlásunkról a pusztaságban.
— Nem.
— Ez természetesen várható is. A nap, a szomjazás, az éhség…
— Nem, uram. A memóriám nem zavarodik össze könnyen.
— Ó, igen. Már emlékszem.
— Ahogy én is, uram.
Vorbis kissé elfordította a fejét, oldalvást tekintve Tesveerre, mintha a saját arca mögé próbálna elbújni.
— A sivatagban a Nagy Isten Om szólt hozzám.
— Igen, uram. Szólt bizony. Minden nap.
— Erős, jóllehet egyszerű a hited, Tesveer. Amikor emberekről van szó, kitűnő az ítélőképességem.
— Igen, uram. Uram?
— Igen, Tesveerem?
— Nhemrot azt mondta, hogy te vezettél át engem a sivatagon, uram.
— Emlékszel, mit mondtam az alapvető igazságról, Tesveer? Persze, hogy emlékszel. Valóban, volt egy materiális sivatag, ám ott volt a lélek sivatagja is. Az én Istenem vezetett engem és vezettelek téged.
— Á. Igen. Értem.
A fejük fölött, a csigavonalban emelkedő pont, ami a sas volt, egy pillanatra mozdulatlannak látszott a levegőben. Aztán összehajtotta a szárnyát és zuhant…
— Sok minden adatott nekem a sivatagban, Tesveer. Sok mindent tanultam. Most pedig el kell mondjam a világnak. Ez a próféta kötelessége. Elmenni oda, ahol mások még nem jártak és elhozni annak igazságát.
…sebesebben, mint a szél, egész agya és teste csupán ködként létezett célja csupasz intenzitása körül…
— Nem számítottam arra, hogy ilyen hamar bekövetkezik. Ám Om irányította a lépteim. És most, hogy miénk a Cenobiarchia, mi majd… hasznát vesszük.
Valahol kint a domboldalakon a sas lecsapott, fölragadott valamit és a magasba tört…
— Én csak novícius vagyok, Vorbis nagyúr. Nem vagyok püspök, még ha mindenki annak is nevez.
— Meg fogod szokni.
Néha hosszú időbe telt, míg egy gondolat formát öltött Tesveer agyában, de most kezdett alakulni egy. Valami azzal kapcsolatban, ahogy Vorbis ült, valami a hangja élére vonatkozóan.
Vorbis fél tőle.
Miért tőlem? A sivatag miatt? Kit érdekel? Amennyire én tudom, mindig így esett — valószínűleg Tsonthaz szamara volt, ami cipelte őt a pusztaságban, ami vizet talált, ami halálra rúgott egy oroszlánt.
Ephebe miatt? Ki hallgatna meg? Kit érdekelne? Ő a Próféta és a Cenobiarcha. Simán meg is ölethetett volna. Bármit csinál, az helyes. Bármit mond, az igaz.
Alapvetően igaz.
— Van valami, amit meg szeretnék mutatni neked, ami esetleg mulattat — jelentette ki Vorbis fölállva. — Tudsz járni?
— Ó, igen. Nhemrot csak kedves akart lenni. Főleg leégés az egész.
Ahogy távolodtak, Tesveer megpillantott valamit, amit korábban nem vett észre. A Szent Gárda íjjal fölszerelt tagjai húzódtak meg a kertben. A fák árnyékaiban vagy a bokrok között — nem túl nyilvánvalóan, de nem is igazán rejtőzködve.
Lépcső vezetett a kertből a földalatti alagutak és termek labirintusába, amely a Templom, mi több, a teljes Citadella alatt húzódott végig. Nesztelenül, két gárdista sorakozott mögéjük tisztelettudó távolságban.
Tesveer követte Vorbist keresztül az alagutakon a kézművesek negyedéig, ahol hámorok és műhelyek csoportosultak egy széles, mély világítóakna köré. Füst és pára gomolygott föl a durva sziklafalak körül.
Vorbis egyenesen egy nagy alkóvhoz lépett, amely vörösen izzott a kovácsműhely tüzének fényében. Több munkás sereglett valami széles és görbe köré.
— Itt van — mondta Vorbis. — Mi a véleményed?
Egy teknőc volt az.
A vasöntők igen jó munkát végeztek, egész le a héj mintázatáig és a lábak pikkelyeiig. Az alkotás úgy nagyjából nyolc láb hosszú volt.
Tesveer kapkodó neszt hallott a fülében, amikor Vorbis megszólalt.
— Egyesek megmételyező zagyvaságokat beszélnek a teknőcökről, nem igaz? Azt hiszik, hogy egy Nagy Teknőc hátán élnek. Nos, akkor hadd haljanak meg rajta!