Tesveer most ki tudta venni a minden egyes vaslábhoz erősített bilincseket. Egy férfi, vagy egy nő, fekhet, roppant kényelmetlenül, a teknőc hátán, miközben kezét-lábát láncok feszítik ki szilárdan a csuklójánál és a bokájánál.
A fiú lehajolt. Igen, van alatta tűztér. A Kvizíció gondolkozásának némely vonása sosem változik.
Egy örökkévalóságba telik, amíg ilyen rengeteg vas a fájdalmat okozó pontig melegszik. Rengeteg idő van tehát eltűnődni a dolgokon…
— Mi a véleményed? — tudakolta Vorbis.
A jövő látomása villant át Tesveer agyán.
— Ötletes — felelte.
— És hasznos lecke lesz az összes többinek, akik kísértést éreztek, hogy letérjenek az igaz tudás ösvényéről — tette hozzá Vorbis.
— Mikor szándékozod, huh, szemléltetni?
— Biztos vagyok benne, hogy majd adódik alkalom — válaszolta Vorbis.
Amikor Tesveer fölegyenesedett, Vorbis olyan fürkészően meredt rá, hogy úgy nézett ki, mintha Tesveer gondolatait olvasná le a tarkójáról.
— És most, légy szíves, távozz — kérte Vorbis. — Pihenj, amennyit csak tudsz… fiam.
Tesveer lassan átvágott a Helyen, mélyen a számára szokatlan gondolkozásba merülve.
— 'Napot, Főtisztelendőséged!
— Máris hallottad?
Levágom-A-Saját-Kezem Himballah rávigyorgott langyos „jéghideg sörbet” standjának teteje fölött.
— A fáma beszéli — közölte. — Tessék, vegyen egy szelet klaccsi gyümölcskenyeret. Ingyen. Pálcikástul.
A Hely a szokásosnál zsúfoltabb volt. Még Himballah cukorkáit is vitték, mint a cukrot.
— Nagy ma a forgalom — jegyezte meg Tesveer szinte gondolkodás nélkül.
— A Próféta ideje, tudod — felelte Himballah —, amikor a Nagy Isten érzékelhetően jelen van a világban. És ha azt hiszed, most nagy a forgalom, néhány nap múlva már egy kecskét se lehet majd elejteni itt.
— Mi történik akkor?
— Jól vagy? Kissé nyúzottnak látszol.
— Mi történik akkor?
— A Törvények. Neked tudnod kell. Vorbis Könyve? Gondolom… — Himballah Tesveerhez hajolt — nem tudnál egy tippet adni, ugye? Gondolom, a Nagy Isten történetesen nem mondott semmi hasznosat a készétel-forgalmazó élelmiszeriparnak?
— Nem tudom. Azt hiszem, szeretné, ha az emberek több salátát termesztenének.
— Tényleg?
— Csak találgatok.
Himballah gonoszul vigyorgott. — Á, igen, de a te találgatásod. Egy biccentés ér annyit, mint egy döfés egy szúrós bottal a süket tevébe, ahogy mondani szokás. Furcsa módon, tudom is, hol tehetem a kezem néhány hektár jól öntözött földre. Talán meg kellene vennem most, még a tömeg előtt?
— Nem látok benne semmi károsat, Mr. Himballah.
Himballah közelebb oldalgott. Ez nem volt nehéz. Himballah mindenhová oldalgott. Még a rákok is úgy vélték, hogy Himballah oldalazva jár.
— Fura dolog — mondta. — Úgy értem… Vorbis?
— Fura? — kérdezett vissza Tesveer.
— Elgondolkoztatja az embert. Még Tsonthaz is minden bizonnyal ember volt, aki mászkált erre-arra, pont mint te meg én. Volt fülzsír a fülében, mint a közönséges népeknek. Fura dolog.
— Mi?
— Az egész.
Himballah újabb összeesküvői vigyort vetett Tesveerre, aztán eladott egy tál hummuszt egy feltört lábú zarándoknak, aminek megvásárlását az illető majd meg fogja bánni.
Tesveer elbandukolt a hálótermébe, ami üres volt a nap ezen szakában, lévén, hogy a hálótermekben lebzselést helytelenítették, abból kiindulva, hogy a kőkemény matracok jelenléte esetleg bűnös gondolatokat idéz elő. Kevéske tulajdona eltűnt a priccse melletti polcról. Alighanem van egy saját szobája valahol, bár ezt nem mondta neki senki.
Tesveer teljesen elveszettnek érezte magát.
Lefeküdt a priccsre, és, biztos, ami biztos, fohászt küldött Omhoz. Nem érkezett válasz. Korábban szinte egész életében nem jött válasz és az nem volt túl rossz, mert nem is számított rá. És előzőleg mindig megvolt az a vigasza, hogy Om talán hallotta, és egyszerűen nem méltóztatik bármit is mondani.
Most viszont nem volt mit meghallani.
Akár magához is beszélhet és hallgathatja magát.
Mint Vorbis.
Nem tudott szabadulni ettől a gondolattól. Olyan tudat, mint a vasgolyó, azt mondta Om. Semmi se ki, se be. Szóval Vorbis mást sem tud hallani, csak saját lelke távoli visszhangját. És a távoli visszhangokból fogja kikovácsolni Vorbis Könyvét, és Tesveer azt gyanította, tudja, hogy mik lesznek a parancsolatok. Lesz benne szó szent háborúkról meg vérről meg keresztes hadjáratokról meg vérről meg jámborságról meg vérről.
Tesveer, ostobának érezve magát, fölkelt. De ezek a gondolatok csak nem távoztak.
Ő most püspök, de nem tudja, mit csinálnak a püspökök. Csak messziről látta őket, ellibegve, mintha földhözragadt fellegek lennének. Csupán egyetlen dolog volt, amiről úgy érezte, tudja, hogyan kell csinálni.
Valami pattanásos fiú kapálta a veteményeskertet. Elképedve nézett Tesveerre, amikor az elvette a kapát és elég balga volt ahhoz, hogy megpróbálja egy pillanatig nem elereszteni.
— Én püspök vagyok, tudod — intette Tesveer. — Különben is, nem jól csinálod. Eredj és csinálj valami mást!
Tesveer ádázul döfködte a gyomokat a palánták körül. Mindössze néhány hétig volt távol, és máris zöld fátyol lepte el a talajt.
Te püspök vagy. Mert jól viselkedsz. És itt a vasteknőc. Ha netalán rossz lennél. Mert…
…ketten voltak a sivatagban, és Om csak egyikükkel beszélt.
Ez így még nem merült föl eddig Tesveerben.
Om szólt hozzá. Bár kétségkívül nem azokat a dolgokat mondta, amiket a Nagy Próféták szerint mondott. Talán soha nem is mondott olyasmiket…
Folytatta a munkát egész a sor végéig. Aztán elrendezte a babindákat.
Lu-Tze gondosan figyelte Tesveert a trágyadombok melletti kicsiny fészeréből.
Egy újabb pajta következett. Urna mostanában rengeteg pajtában fordult meg.
Egy szekérrel kezdtek, és egy csomó időt fektettek abba, hogy amennyire lehet, csökkentsék a súlyát. A fogaskerék-áttétel gondot jelentett. Nagyon sokat gondolkozott a fogaskerekekről. A gömb sokkal gyorsabban akart forogni, mint amilyen gyorsan a kerekek pörögtek. Ez valószínűleg jó metaforája lehetne valaminek.
— És nem tudom rávenni, hogy visszafelé forogjon — kesergett.
— Ne aggódj! — biztatta Szimónia. — Nem is kell visszafelé forognia. Mit szólnál páncélburkolathoz?
Urna szórakozottan körbelegyintett műhelyében.
— Ez egy falusi kovácsműhely! — szögezte le. — Ez az izé húsz láb hosszú! Zakharosz nem tud néhány láb szélességűnél nagyobb lemezeket készíteni. Megpróbáltam fölszögelni őket egy keretre, de az egyszerűen összeroskadt a súly alatt.
Szimónia ránézett a gőzkocsi vázára és a mellette fölhalmozott lemezek rakására.
— Voltál már csatában, Urna? — kérdezte.
— Nem. Lúdtalpam van. És nem vagyok nagyon erős.
— Tudod, hogy mi a teknősbéka?
Urna megvakarta a fejét. — Oké. A válasz nem egy kis csúszómászó teknőben, igaz? Mert te tudod, hogy azt ismerem.
— A pajzsteknősbékára gondoltam. Amikor megtámadsz egy erődöt vagy falat és az ellenség mindent, amije van, rád dobál, minden ember a feje fölött tartja a pajzsát hogy az… valahogy… beleilleszkedjen a körülötte lévő összes pajzsba. Rengeteg súlyt elbír.