A Nagy Isten Om lecsúszott egy öntözőcsatorna oldalán és a hátán landolt az árok alján lévő gyomok közt. Szájával megragadva egy gyökeret, egy erőteljes rántással talpra állította magát.
Tesveer gondolatainak formája előre-hátravillózott az elméjében. Nem tudta kivenni a tényleges szavakat, de nem is volt rá szüksége annál jobban, mint amennyire látnod kell a hullámokat ahhoz, hogy tudd, merre folyik a folyó.
Néha, amikor az alkonyatban csillogó pontként megpillantotta a Citadellát, megpróbálkozott visszakiabálni saját gondolait olyan hangosan, amennyire csak telt tőle:
— Várj! Várj! Nem akarhatod azt tenni! Elmehetnénk Ankh-Morporkba! A lehetőségek hazájába! Az én eszemmel és a te… veled, a világ a lábainknál hever! Miért elvesztegetni mindent…
És aztán egy újabb barázdába siklott le. Egyszer-kétszer a sast is látta, mindörökkön körözve.
— Miért tennéd a kezed darálóba? Ez a hely megérdemli Vorbist! A birkák megérdemlik, hogy vezessék őket!
Ilyen volt akkoriban is, amikor a legis-legelső hívét halálra kövezték. Na persze, akkorra már tucatjával akadtak további hívői. De azért szívet tépő volt. Kiborító. Sose felejted el az első hívőd. Ő ad neked alakot.
A teknősbékák nincsenek jól felszerelkezve terepnavigáláshoz. Ahhoz hosszabb lábak vagy sekélyebb árkok kellenek.
Om úgy becsülte, hogy egyenes vonalban kevesebb mint egyötöd mérföldet tesz meg egy óra alatt, és a Citadella legalább húsz mérföldnyire van tőle. Hébe-hóba jó időt ért el egy olajfaliget fái közt, de ezt aztán több mint kiegyenlítették a sziklás talaj meg a földeket elválasztó sövények.
Egész idő alatt, miközben szélsebesen jártak a lábai, Tesveer gondolatai úgy zümmögtek a fejében, mint egy távoli méhecske.
Újra megpróbálta elkiabálni a véleményét.
— Mid van neked? Neki van egy egész hadserege! Van neked hadsereged? Hány hadosztály áll rendelkezésedre?
De az ehhez hasonló gondolatok energiát igényeltek és bizony, véges a hozzáférhető energiamennyiség egy teknősbékában. Talált egy fürt lehullott szőlőt, és addig falta mohón, míg a szőlőlé ellepte a fejét, de ez nem hozott különösebb változást.
És aztán beesteledett. Az éjszakák itt nem voltak annyira hidegek, mint a sivatagban, de olyan melegek se, mint a nappal. Éjjel, ahogy lehűl a vére, le fog lassulni. Nem lesz képes olyan gyorsan gondolkozni. Vagy olyan gyorsan közlekedni.
Máris hőt veszít. A hő sebességet jelent.
Fölvonszolta magát egy hangyabolyra…
— Meg fogsz halni! Meg fogsz halni!
…és lesiklott a túloldalán.
A Cenobiarcha-Próféta beiktatásának előkészületei már sok-sok órával virradat előtt megkezdődtek. Először is, és az ősi hagyományoknak nem megfelelően, Szuros Esperes és néhány kollégája nagyon gondosan átkutatta a templomot. Drótakadályokat keresnek és bedöfködtek minden sarokba elrejtőzött íjászok után. Habár fordítva volt becsavarodva, Szuros Esperesnek srófra járt az esze. Elküldött néhány osztagot a városba is, hogy a szokásos gyanús személyeket összeszedjék. A Kvizíció mindig célszerűnek tartotta, hogy néhány gyanúsítottat szabadlábon hagyjon. Akkor tudod, hol találod őket, amikor szükséged van rájuk.
Ezután egy tucat alacsonyabb rangú pap érkezett, hogy meggyóntassa a helyszínt és kiűzzön minden afritot, dzsinnt és ördögöt. Szuros Esperes kommentár nélkül figyelte őket. Sosem volt személyes kapcsolata természetfölötti lényekkel, de tudta, mit tesz egy jól irányzott nyílvessző egy gyanútlan hassal.
Valaki megütögette a bordáit. Elakadt a lélegzete a valós élet hirtelen bekapcsolódásától gondolatmenetébe, és ösztönösen a tőre után kapott.
— Ó — mondta.
Lu-Tze biccentett és mosolygott és söprűjével mutatta, hogy Szuros Esperes egy olyan padlódarabon áll, amit ő, Lu-Tze szeretne fölsöpörni.
— Helló, te kis, rémes, sárga bolond — üdvözölte Szuros Esperes.
Biccentés, mosoly.
— Sose szólsz egy nyavalyás szót se, mi? — firtatta Szoros Esperes.
Mosoly, mosoly.
— Idióta.
Mosoly. Mosoly. Szemmel tartás.
Urna hátralépett.
— Már most — kérdezte —, biztos vagy benne, hogy mindent megjegyeztél?
— Nyugi — válaszolta Szimónia, aki a Teknőc nyergében ült.
— Mondd el nekem még egyszer! — kérte Urna.
— Fölfűtjük-a-tűzszekrényt — felelte Szimónia. — Aztán-amikor-a-vörös-tű-XXVI-re-mutat, fordítsd-el-a-rézcsapot; amikor-megszólal-a-bronzsíp, húzd-meg-a-nagy-fogantyút. És a kötelek húzkodásával kormányozzuk.
— Rendben — mondta Urna. De még mindig habozni látszott. — Ez egy precíziós eszköz — közölte.
— És én hivatásos katona vagyok — vágta rá Szimónia. — Nem pedig babonás paraszt.
— Hogyne, hogyne. Nos… ha biztos vagy benne…
Maradt idejük arra, hogy néhány befejező vonással kiegészítsék a Mozgó Teknőcöt. Fűrészes széle lett a teknőnek és vastüskék kerültek a kerekekre. És persze a fáradt gőzt kivezető cső… egy kissé bizonytalan volt a fáradt gőzt kivezető csővel kapcsolatban.
— Ez csupán egy eszköz — vélekedett Szimónia. — Nem jelent gondot.
— Hát akkor, adj nekünk egy órát! Akkorra kellene a Templomhoz érj, amikorra sikerül kinyitnunk a kaput.
— Rendben. Értettem. Akkor menjetek! Fergmen őrmester tudja az utat.
Urna rápillantott a gőzcsőre, és ajkába harapott. Fogalmam sincs, miféle hatása lesz az ellenségre, gondolta, de engem halálra rémít.
Tesveer fölébredt, vagy legalábbis abbahagyta a próbálkozást az elalvással. Lu-Tze már elment. Valószínűleg söpör valahol.
Keresztülbaktatott az elhagyatott folyosókon a novíciusok részlegébe. Órákba telik, míg az új Cenobiarchát megkoronázzák. Először tucatnyi szertartást kell lebonyolítani. Mindenki, aki számít, ott lesz a Helyen és azt körbevevő árkádok alatt, ahogy az a sokkal számosabb embertömeg is, akik nem igazán valakik. A sextusok üresek voltak, a végtelen imák elzengetlen maradtak. A Citadella akár halottnak is tűnhetett volna, ha nincs a sok tízezer, csöndben lévő ember végtelen, meghatározhatatlan háttérmoraja. Napfény szűrődött le a világítóaknákon.
Tesveer még sohasem érezte magányosabbnak magát. A pusztaság ehhez képest ünnepi mulatság. Múlt éjjel… múlt éjjel, Lu-Tzéval, minden olyan világosnak tűnt. Múlt éjjel kedve volt szembeszállni Vorbisszal, akkor és ott. Múlt éjjel úgy látszott, van esély. Minden lehetséges volt múlt éjjel. Ez a gond a múlt éjjelekkel. Mindig követi őket a ma reggel.
Kibaktatott a konyhaszintre, és aztán a kinti világba. Akadt ott egy-két szakács, a húsból, kenyérből és sóból álló szertartásos étkezést készítve épp elő, de egyáltalán nem figyeltek rá.
Leült odakint az egyik mészárszék mellett. Tudta, van valahol egy hátsó ajtó errefelé. Valószínűleg senki sem állítaná meg, ma nem, ha kisétálna. A mai napon a bejövő, nem kívánatos személyeket fogják lesni.
Elmehetne. A pusztaság egész kellemesnek tűnt, eltekintve a szomjúságtól és éhségtől. Úgy rémlett, Szt. Ungulant a maga őrültségével és gombáival pont megfelelően él. Nem számít, ha áltatod magad, föltéve, hogy nem engeded meg magadnak, hogy ezt tudd és jól csinálod. Az élet annyival egyszerűbb a sivatagban.
Ám egy tucat őr állt a kapunál. Szenvtelen kinézettel. Tesveer visszament a székéhez, amit eldugtak egy sarokba, és komoran meredt a földre.