Ha Om élne, egész biztosan küldene egy jelet?
Tesveer szandálja mellett egy rács megemelte magát néhány hüvelykre, és félrecsúszott. A fiú rámeredt a lyukra.
Megjelent egy csuklyás fej, visszabámult, és újra eltűnt. Földalatti suttogás hallatszott. A fej ismét fölbukkant, és egy test követte. Fölhúzta magát a macskakövekre. Hátralökte a csuklyát. A férfi cinkosan Tesveerre vigyorgott, ajkához érintette az ujját, és aztán, figyelmeztetés nélkül, rávetette magát az erőszak szándékával.
Tesveer elgurult a macskaköveken, és vadul fölkapta a kezét, amikor meglátta a fém csillanását. Egy koszos kéz tapadt a szájára. Egy késpenge drámai és nagyon végső sziluettje rajzolódott ki a fényben…
— Ne!
— Miért ne? Azt mondtuk, az lesz az első teendőnk, hogy megölünk minden papot!
— Ezt nem!
Tesveer megkockáztatta tekintete oldalra forgatását. Bár a lyukból kiemelkedő második alak is mocskos köntöst viselt, nem lehetett eltéveszteni a festőecset-frizurát.
Megpróbált megszólalni: — Urna?
— Te csak fogd be a szád! — intette a másik férfi, a kést Tesveer torkához szorítva.
— Tesveer? — csodálkozott Urna. — Te élsz?
Tesveer tekintetét foglyul ejtőjéről Urnára emelte olyan módon, amiről remélte, jelzi, hogy túl korai lenne állást foglalnia e kérdésben.
— Ő oké — jelentette ki Urna.
— Oké? De hiszen pap!
— De a mi oldalunkon áll. Ugye, Tesveer?
Tesveer megpróbált bólintani és azt gondolta: én ott állok mindenki oldalán. De jó lenne, csak egyszer, ha valaki az enyémen állna.
A kéz lekerült a szájáról, ám a kés maradt a torkán. Tesveer rendes körülmények közt elővigyázatos gondolkodási folyamatai kénesőként megiramlottak.
— A Teknőc Mozog? — reszkírozta meg.
A kés visszahúzódott, noha nyilvánvaló kelletlenséggel.
— Nem bízom benne — nyilatkozta a férfi. — Legalább a lyukon le kellene lökjük.
— Tesveer közénk tartozik — állította Urna.
— Úgy van. Úgy van — erősítette meg Tesveer. — Ti melyik oldal vagytok?
Urna közelebb hajolt.
— Hogy van a memóriád?
— Sajnos, remekül.
— Nagyszerű. Nagyszerű. Huh. Jó ötlet lenne, ha nem kerülnél bajba, hallod-e… ha valami történik. Emlékezz a Teknőcre! Na persze, hogyisne tennéd.
— Miféle valami?
Urna megveregette a vállát, amitől egy pillanatra Vorbis jutott Tesveer eszébe. Vorbis, aki a fejében sohasem érintkezett más személlyel, nagyon szerette rátenni a kezét másokra.
— Az a legjobb, ha nem tudod, mi történik — vélekedett Urna.
— De hiszen nem tudom, mi történik — protestált Tesveer.
— Helyes! Ez az!
A tagbaszakadt férfi késével intett a sziklába vezető alagutak irányába.
— Most megyünk vagy mi? — tudakolta.
Urna utána szaladt, aztán megtorpant, és megfordult.
— Légy résen! — intette. — Szükségünk van arra, ami a fejedben van!
Tesveer nézte, ahogy távoznak.
— Nekem is — motyogta.
És aztán megint magára maradt.
De azt gondolta: Várjunk csak! Nem muszáj egyedül legyek. Püspök vagyok. Legalább megnézhetem. Om nincs többé, és a világnak hamarosan vége, szóval ennyi erővel akár meg is nézhetem, hogyan következik be.
Csattogó szandállal, Tesveer futni kezdett a Hely felé.
A futók átlósan mozognak. Ez az oka, amiért gyakorta fölbukkannak ott, ahol nem számítanak rájuk a királyok.
— Te istenverte idióta! Ne menj oda!
A nap már jócskán fönn járt az égen. Ami azt illeti, alighanem lenyugvóban volt, amennyiben Didaktülosz teóriái a fénysebességről helyesek, ám a relativitás esetében a megfigyelő szemszöge nagyon fontos, és Om szempontjából a nap aranylabda volt egy lángolóan narancssárga égen.
Fölvonszolta magát egy újabb meredeken, és fátyolos tekintettel bámult a távoli Citadellára. Lelki szemei előtt ki tudta venni az összes kisisten gúnyolódó hangját.
Azok ugyanis nem szeretik az olyan istent, aki elbukott. Egyáltalán nem szeretik az ilyesmit. Ez mindnyájukra szégyent hoz. A halandóságra emlékezteti őket. Ki fogják taszítani a mélysivatagba, ahová soha senki nem megy. Örökre. Míg világ a világ.
Om megborzongott a teknőjében.
Urna és Fergmen fesztelenül bandukoltak át a Citadella alagútjain, azt a fajta fesztelen járásmódot alkalmazva, amely, ha lett volna ott valaki, hogy érdeklődhessen, másodperceken belül részletes és nyílhegyes figyelmet keltett volna irántuk. Ám arrafelé csupán olyanok akadtak, akik létfontosságú feladatokat láttak el. Ráadásul, nem jó ötlet túl erősen megbámulni az őröket, mert esetleg visszabámulnak.
Szimónia közölte Urnával, hogy ő, mármint Urna, ebbe beleegyezett. Egyáltalán nem tudott a beleegyezésére visszaemlékezni. Az őrmester ismer egy utat a Citadellába, ez ésszerű. És Urna mindent tud a hidraulikáról. Remek. És most itt sétál keresztül ezeken a száraz alagutakon, csörömpölő szerszámos övével. Létezett logikus kapcsolat a kettő közt, de valaki más hozta létre.
Fergmen befordult egy sarkon, és megállította egy hatalmas rács, ami a padlótól a mennyezetig nyúlt. Roppant rozsdás volt. Lehetséges, hogy valaha ajtó volt — mintha lett volna nyoma sarokvasaknak, belerozsdállva a kőbe. Urna átlesett a rácsok közt. Odaát, a homályban, csöveket látott.
— Heuréka — mondta.
— Akkor most fürdeni fogsz? — érdeklődött Fergmen.
— Csak állj őrt!
Urna kiválasztott egy rövid feszítővasat az övéről, és beillesztette a rács meg a kőművesmunka közé. Adjatok egy láb jó acélt meg a falat kitámasztani… a… lábam… vele — a rács előrecsikordult, és aztán kipattant nyomasztó zajjal — és akkor meg tudom változtatni a világot…
Belépett a hosszúkás, sötét, nedves szobába, és elismerően füttyentett.
Senki sem végzett semmiféle karbantartást — nos, olyan régóta, amennyi idő kell ahhoz, hogy a sarokvasak málladozó rozsdatömeggé váljanak —, de ez még mindig működik?
Fölnézett a nála nagyobb ólom- és vasvödrökre, meg az ember nagyságú csövek gubancára.
Ez volt Isten lehelete.
Valószínűleg az utolsó embert, aki tudta, hogyan működik, már évekkel korábban halálra kínozták. Vagy amint fölszerelték a szerkezetet. Az alkotó meggyilkolása a szabadalomvédelem hagyományos módszere.
Akadtak emeltyűk és ott, a sziklapadlóba vájt gödrök fölé lógva, volt két, teljes sorozat nehezék. Alighanem mindössze néhány száz gallon víz kell ahhoz, hogy az egyensúlyt elbillentse bármelyik oldalra. Na persze, a vizet föl kell szivattyúzni…
— Őrmester?
Fergmen bekukucskált az ajtón. Idegesnek tűnt, mint egy ateista égiháború idején.
— Mi van?
Urna rámutatott.
— Van ott egy nagy akna a falon keresztül, látod? A fogaskeréklánc aljánál?
— A minél?
— A nagy, bütykös kerekeknél?
— Ó! Aha.
— Hová vezet az az akna?
— Nem tudom. A másik végén van a Büntetés nagy Taposókereke.
Á.
Isten lehelete végső soron az emberek verejtéke. Didaktülosz értékelné a poént, gondolta Urna.
Tudatára ébredt egy nesznek, amit egyfolytában hallott, de csak most hatolt át összpontosításán. Bádogszerű, alig hallható, tele visszhanggal, de azért hangok voltak. A csövekből.