— Mit javasolsz? — kérdezte.
— A Tanács tárgyalni akar Ephebével — mondta Drunah. — Tudjátok, hogy nekem kell megszerveznem a delegációt, ami holnap indul.
— Hány katonával? — érdeklődött Vorbis.
— Csak díszkísérettel. Elvégre garantálták a biztonságunk — tudatta Fri'it.
— Garantálták a biztonságunk — hörrent Vorbis. Úgy hangzott a szájából, mint egy hosszas káromkodás. — És amikor majd bent leszünk…?
Fri'it ezt akarta mondani: beszéltem az ephebei helyőrség parancsnokával és úgy gondolom, hogy becsületes ember, bár persze valójában alávaló pogány és aljasabb, mint a férgek. De ez nem olyasmi volt, amiről úgy érezte, bölcs dolog lenne elmondani Vorbisnak.
Ezzel helyettesítette: — Majd résen leszünk.
— Meg tudjuk lepni őket?
Fri'it habozott. — Hogy érted azt, hogy mi? — kérdezte.
— Én fogom vezetni a különítményt — közölte Vorbis. A lehető legrövidebb ideig összenézett a titkárral. — Én… szeretnék egy ideig távol lenni a Citadellától. Levegőváltozás. Ráadásul, nem hagyhatjuk, hogy az ephebeiek azt higgyék, megérdemlik az Egyház egyik magas rangú tagjának figyelmét. Csak eltűnődtem a lehetőségeken arra az esetre, ha provokálnának minket…
Fri'it ideges ujjropogtatása ostorpattogásnak tűnt.
— A szavunk adtuk nekik…
— Nincs fegyvernyugvás hitetlenekkel — szögezte le Vorbis.
— Ám vannak gyakorlati megfontolások — jegyezte meg Fri'it olyan élesen, ahogy csak merészelte. — Az ephebei palota egy labirintus. Ismerem. Tele van kelepcével. Senki sem juthat be kalauz nélkül.
— Hogyan jut be a kalauz? — tudakolta Vorbis.
— Fölteszem, magát kalauzolja — felelte a tábornok.
— Tapasztalataim szerint mindig van másik út — jelentette ki Vorbis. — Mindenhová, mindig van másik út. Amit az Isten majd meg fog mutatni a maga idején, ebben biztosak lehetünk.
— Az biztos, hogy a dolog sokkal könnyebb lenne, ha a stabilitás hiánya jellemezné Ephebét — merengett Drunah. — Valóban menedéket ad bizonyos… elemeknek.
— És kapu lesz az egész forgásirányi partvidékhez — tódította Vorbis.
— Hát…
— A Dzsel, és aztán Tsort — folytatta Vorbis.
Drunah megpróbálta elkerülni, hogy lássa, milyen képet vág Fri'it.
— Ez a kötelességünk — magyarázta Vorbis. — Szent kötelességünk Nem szabad elfeledkezzünk szegény Dorgal Testvérről. Ő egyedül volt és fegyvertelen.
Tesveer óriási szandálja engedelmesen csitt-csattogott a kövezett folyosón Nhemrot Testvér sivár cellája felé.
Közben megpróbálta gondolatban megfogalmazni mondanivalóját. Mester, van itt egy teknősbéka, aki azt mondja… Mester, ez a teknősbéka azt akarja… Mester, képzelje, azt hallottam ettől a teknősbékától a dinnyék közt, hogy…
Tesveer sosem merészelt volna magára prófétaként gondolni, de világos elképzelése volt arról, hogyan fog végződni bármiféle beszélgetés, ami így kezdődik.
Sokan úgy vélték, hogy Tesveer idióta. Úgy is nézett ki, kerek, nyílt képétől egész lúdtalpáig és ikszlábáig. Valamint szokása volt ajkát mozgatni, valahányszor mélyen elgondolkozott, mintha minden mondatot elpróbálna. És ez azért volt így, mert ezt is tette. A gondolkozás nem olyasmi, ami könnyen ment Tesveernek. A legtöbb ember automatikusan gondolkozik, a gondolatok úgy táncolnak át agyukon, mint a statikus elektromosság egy felhőn. Legalábbis, neki így tűnt. Míg ellenben neki meg kellett konstruálnia gondolatait, egyszerre csak egy kicsit, ahogy valaki falat épít. Egész, rövid élete — mialatt folyton kinevették hordóhoz hasonlatos alkata, valamint a lába miatt, amely azt a benyomást keltette, hogy készen áll elindulni két, ellenkező irányba — erősen hajlamossá tette arra, hogy nagyon óvatosan végiggondoljon mindent, mielőtt kimondaná.
Nhemrot Testvér arcra borulva, bedugott füllel feküdt a padlón egy „Om Eltiporja az Istenteleneket” szobor előtt. Már megint zaklatták őt a hangok.
Tesveer köhintett. Majd ismét.
Nhemrot Testvér fölemelte a fejét.
— Nhemrot Testvér? — szólította meg Tesveer.
— Mi?
— Ööö… Nhemrot Testvér?
— Mi?
Nhemrot Testvér kihúzta ujját a füléből.
— Na? — firtatta zsémbesen.
— Khm. Van valami, amit látnia kellene. A… a kertben. Nhemrot Testvér?
A novíciusok mestere fölült. Tesveer arca az aggodalom vöröslő képmása volt.
— Mire gondolsz? — kérdezte Nhemrot Testvér.
— A kertben. Nehéz elmagyarázni. Ümm. Rájöttem, hogy… honnan jönnek a hangok, Nhemrot Testvér. És azt tetszett mondani, hogy mindenképp mondjam el tisztelendőségednek.
Az öreg pap metsző pillantást vetett Tesveerre. De ha létezett valaha valaki ármányosság és bármiféle ravaszkodás nélkül, akkor az Tesveer.
A félelem fura talaj. Főleg engedelmesség terem rajta, úgy, mint a gabona, sorokban, amitől könnyű a gyomlálás. Ám néha az ellenszegülés krumplijai csíráznak ki benne, amelyek a föld alatt virulnak igazán.
A Citadellában rengeteg minden volt a föld alatt. Ott voltak a Kvizíció vermei és alagútjai. Ott voltak a pincék és csatornák, elfeledett szobák, zsákutcák, üregek ősöreg falak mögött, még természetes barlangok is magában a fekükőzetben.
Ez is egy ilyen barlang volt. A füst a padló közepén égő tűzből utat lelt kifelé a tető egyik repedésén át és végső soron eljutott a megszámlálhatatlan kémény és világítóudvar labirintusába odafönt.
Egy tucat alak lappangott a táncoló árnyékokban. Durva csuklyát viseltek nehezen leírható ruházatuk fölött — rongyokból készített kezdetleges gúnya, semmi olyan, amit ne lehetne könnyen elégetni a gyűlés után, hogy a Kvizíció keresgélő keze semmi terhelőt ne találjon. Valami abban, ahogy többségük mozgott, olyan embereket sugallt, akik hozzászoktak a fegyverviseléshez. Apró jelek, itt-ott. Egy testtartás. A szóhasználat.
A barlang egyik falán egy rajz volt látható. Alakja nagyjából ovális, a tetején három kis nyúlvánnyal — a középső valamicskével a legnagyobb a háromból — és hárommal az alján is, ezek közül a középső kissé hosszabb és hegyesebb. Ahogy egy gyerek ábrázol egy teknőcöt.
— Persze, hogy elmegy Ephebébe — mondta az egyik álarc. — Nem mer nem menni. El kell torlaszolja az igazság folyóját, már a forrásánál.
— Akkor mentsük, ami menthető — jegyezte meg egy másik maszk.
— Meg kell öljük Vorbist!
— De nem Ephebében. Amikor megtörténik, itt kell megtörténnie. Hogy az emberek tudják. Amikor elég erősek leszünk.
— Leszünk valaha is elég erősek? — kérdezte egy álarc. A tulajdonosa idegesen recsegtette az ujjperceit.
— Még a parasztok is tudják, hogy valami nincs rendben. Nem lehet elhallgattatni az igazságot. Eltorlaszolja az igazság folyóját? Akkor majd lesznek nagy erejű szivárgások. Hát nem derítettük ki a Dorgal-ügyet? Hah! Megölték Ephebében, azt állította Vorbis.
— Az egyikünknek muszáj elmennie Ephebébe megmenteni a Mestert. Már ha tényleg létezik.
— Létezik. Ott a neve a könyvön.
— Didaktülosz. Furcsa név. Tudjátok, azt jelenti, hogy Kétujjú.
— Biztos nagy tiszteletben tartják Ephebében.
— Ha lehet, hozd el magaddal ide. Meg a Könyvet.
Az egyik álarc tétovának tűnt. Megint recsegtek az ujjpercei.