Az őrmester, arckifejezéséből ítélve, szintén hallotta őket.
Urna a fémre fektette fülét. Nem lehetett kivenni a szavakat, de az általános, vallásos ritmus eléggé ismerős volt.
— Csak a Templomban zajló szertartás — állapította meg. — Valószínűleg visszaverődik az ajtókról, és a hang elvezetődik a csöveken.
Fergmen nem tűnt megnyugtatottnak.
— Egyetlen isten sincs semmiféleképpen belekeverve — fordította le Urna. Figyelmét ismét a csövekre fordította.
— Egyszerű alapelv — mondta Urna, inkább magának, mint Fergmennek — Víz ömlik a tárolókba a nehezékeken, fölborítva az egyensúlyt. Az egyik sorozat nehezék leereszkedik, és a másik fölemelkedik a falban lévő aknában. A kapu súlya mellékes. Ahogy az alsó nehezékek ereszkednek, ezek a vödrök itt fölborulnak, és kiöntik a vizet. Alighanem eléggé zökkenőmentes művelet. És tökéletes egyensúly is a mozgás mindkét végpontján. Ügyesen kigondolták.
Észrevette Fergmen arckifejezését.
— A víz bemegy meg ki és a kapuszárnyak kitárulnak — fordította le. — Szóval nem kell tennünk mást, mint várni a… mit mondott, mi lesz a jel?
— Megfújnak egy harsonát, amikor átjutottak a főkapun — válaszolta Fergmen, örülve, hogy hasznos lehet.
— Jó. — Urna a fejmagasság fölött elhelyezett nehezékeket és víztárolókat szemlélte. A bronzcsövek csöpögtek a korróziótól.
— De talán jobb lesz, ha ellenőrizzük, hogy tudjuk-e, mit csinálunk — jegyezte meg. — Valószínűleg beletelik egy-két percbe, mire a kapuszárnyak mozogni kezdenek — Matatott a köntöse alatt, és előhúzott valamit, ami — Fergmen szemében — nagyon is kínzóeszköznek látszott. Ez minden bizonnyal közvetítette magát Urnának, aki nagyon tagoltan és kedvesen szólalt meg: — Ez egy vil-lás-kulcs.
— Igen?
— Az anyák srófolására való.
Fergmen nyomorultan bólintott.
— Igen? — szólt.
— És ez egy palack mélyre hatoló olaj.
— Ó, príma.
— Csak tarts nekem bakot, légy szíves! Időbe telik kiakasztani a kapcsolószerkezetet a szelephez, szóval akár bele is vághatunk. — Urna ezzel az ősöreg gépezetbe vetette magát, miközben odafönt a szertartás halk, unalmas monotóniája nem szűnt.
Levágom-a-Saját-Kezem Himballah teljes mértékben helyeselte az új prófétákat. Sőt, a világ végét is pártolta volna, ha megszerezheti a koncessziót vallásos szobrok, leszállított árú ikonok, avas édességek, erjedő datolyák és pálcikára szúrt, rohadó olajbogyók árusítására bármely bámész tömegnek.
Következésképpen, ez volt a testamentuma. Sosem keletkezett egy Tesveer Próféta Könyve, ám egy vállalkozó szellemű írnok, annak során, amit később Renoválásnak neveztek, igenis összeállított néhány jegyzetet, és Himballahnak ez volt a mondandója:
„I. Éppen Tsonthaz szobránál álltam, igen, amikor észrevettem, pont magam mellett, Tesveert. Mindenki távol tartotta magát tőle, merthogy ő püspök és mindenfélét csinálnak veled, ha püspököket lökdösöl.”
„II. Azt mondtam neki, helló, Tekegyességed, és ajánlottam neki egy joghurtot, gyakorlatilag ingyen.”
„III. Azt felelte, nem.”
„IV. Mondtam, nagyon egészséges, ez ugyanis élő joghurt.”
„V. Azt felelte, igen, ő is látja.”
„VI. A kapunál állt. Ez nagyjából a harmadik gongütés idején történt, szóval mind tudtuk, hogy még órákig kell várnunk. Egy kissé letörtnek látszott és nem azért, mintha megette volna a joghurtot, ami, elismerem, némileg bűzölgött, a hőség miatt. Úgy értem, élőbb volt, mint szokott. Úgy értem, kénytelen voltam kanállal ütni, hogy megakadályozzam kijövetelét a… jól van, na. Csak tisztáztam a joghurtkérdést. Jól van, na. Úgy értem, szeretnéd egy kissé színesebbé tenni a sztorit, nem? Az emberek szeretnek egy kis színt. Ami egyébként zöld volt.”
„VII. Ő csak ott állt és bámult. Szóval azt kérdeztem, valami gondja van, Tisztelendőséged? Amire ő azt méltóztatta, Nem vagyok képes meghallani őt. Azt tudakoltam, mi ez az ő, a micsodára utalsz? Azt mondta, ha ő itt lenne, küldene nekem egy jelet.”
„VIII. Egyáltalán semmi igazság sincs abban a pletykában, hogy ebben a kritikus pillanatban elfutottam. Az csak a tömeg nyomása volt. Én sose voltam a Kvizíció barátja. Lehet, hogy adtam el nekik ennivalót, de nekik mindig felárral.”
„IX. Mindegy, rendben, aztán ő áttolakodott az őrök sorfalán, ami a tömeget tartotta vissza és megállt pont a kapuszárnyak előtt, és az őrök nem tudták biztosan, mit tegyenek püspökökkel, és hallottam, hogy valami ilyesmit mond, Cipeltelek a sivatagban, egész életemben hittem, csak ezt az egyet add meg nekem.”
„X. Mindenesetre valami ilyesmit. Mit szólnál némi joghurthoz? Alkalmi ajánlat. Pálcikán.”
Om átemelte magát egy kúszónövények borította falon, csőrével megragadva az indákat és nyakizmaival fölhúzva magát. Aztán leesett a túloldalon. A Citadella messzebb már nem is lehetett volna.
Tesveer elméje úgy lángolt Om érzékleteiben, akár egy világítótorony. Mindenkiben, aki minőségi időt tölt el istenekkel, keletkezik egy jó adag őrület, és most az űzte a fiút.
— Túl korai! — visította Om. — Követőkre van szükséged! Nem lehetsz csak te! Nem tudod egyedül megcsinálni! Először tanítványokat kell szerezned!
Szimónia megfordult, hogy végigtekintsen a Teknőc teljes hosszán. Harminc, nagyon aggodalmas kinézetű férfi kuporgott a teknő alatt.
Egy káplár szalutált.
— A tű odaért, őrmester.
A rézsíp sípolt.
Szimónia fölkapta a kormányzó köteleket. Ilyen kell legyen a háború, gondolta. Semmi bizonytalanság. Még néhány Teknőc, mint ez, és soha senki nem fog többé harcolni.
— Fölkészülni — mondta.
Keményen megrántotta a nagy emelőrudat.
A törékeny fém reccsenve kettéroppant a kezében.
Adjatok bárkinek egy elég hosszú emelőt, és megváltoztathatja a világot. A gondot a megbízhatatlan emelők jelentik.
A Templom rejtett vízvezeték-hálózatának mélyén Urna szilárdan befogott egy bronzcsövet a villáskulcsával, és óvatosan megfordította a csavaranyát. Az ellenállt. A filozófustanonc helyzetet változtatott, és nyögött, amikor nagyobb nyomást alkalmazott.
Egy kis, szomorú fémes nesszel, a cső elfordult… és eltört…
Víz lövellt ki, Urnát arcon csapva. A férfi elejtette az eszközt, és megpróbálta eldugaszolni az áradatot kezével, de az kispriccelt az ujjai közt, és lecsörgedezett a csatornán az egyik súly felé.
— Állítsd meg! Állítsd meg! — kiabálta Urna.
— Mi? — kérdezte Fergmen több lábbal alatta.
— Állítsd meg a vizet!
— Hogy?
— A cső eltört!
— Azt hittem, ezt akartuk csinálni?
— De nem most!
— Hagyd abba a kiabálást, miszter! Errefelé őrök vannak!
Urna hagyta egy pillanatig kiömleni a vizet, amíg kikecmergett a köntöséből, és aztán begyömöszölte az elázott anyagot a csőbe. Az némi erővel újra előlövellt, és nedvesen csapódott az ólomnyíláshoz, amin lecsúszva eltömte a csövet, mely a súlyokhoz vezetett. A víz fölhalmozódott mögötte, aztán kiömlött a padlóra.
Urna a súlyra pillantott. Az még csak meg sem moccant.
A filozófustanonc kissé megnyugodott. Na most, föltéve, hogy még mindig van elegendő víz a súly lesüllyesztéséhez…