— A Teknőc Mozog? — motyogta.
A férfi sóhajtott.
— De nem ez, cimbora — mondta.
A világ forgott Om alatt, miközben a sas kereste a páncéltörő magasságot, és tudatát ostromolta a teknősbéka egzisztenciális rettegése az elszakadástól a talajról. Valamint Tesveer gondolatai, világosak, tiszták ennyire közel a halálhoz…
A hátamon fekszem és egyre nagyobb a forróság és meg fogok halni…
Óvatosan, óvatosan. Koncentrálni, koncentrálni. Bármelyik pillanatban elengedhet…
Om kinyújtotta hosszú, cingár nyakát, rámeredt a testre pont maga fölött, kiválasztotta, amiről azt remélte, nagyjából a megfelelő hely, átdugta a csőrét a karmok közti barna tollakon, és megragadta.
A sas pislogott. Soha egyetlen teknősbéka sem tette még ezt egy sassal, sehol másutt a történelemben.
Om gondolatai érkeztek a sas tudatának kicsiny, ezüstös világába:
— Na már most, nem akarjuk bántani egymást, ugye?
A sas megint pislogott.
A sasok sosem fejlesztettek ki sok képzelőerőt vagy előrelátást azon túl, ami szükséges a tudáshoz, hogy egy teknőc összezúzódik, amikor leejted a sziklákra. De ez a példány kezdett kialakítani egy mentális képet arról, hogy mi történik akkor, amikor elengedsz egy nehéz teknősbékát, amely még mindig meghitten szorongatja egy lényeges részed.
A szeme könnybe lábadt.
Újabb gondolat osont a tudatába.
— Na most. Ha te úgy bánsz velem, huh, mint a hímes tojással, én is úgy bánok… a, huh, hímes tojásoddal. Megértetted? Ez fontos. Azt akarom, hogy tedd ezt…
A sas lebegett a forró sziklákról fölszálló termiken, és nekiiramodott a Citadella távoli csillogása felé.
Egyetlen teknősbéka sem tett ilyet korábban. Egyetlen teknősbéka sem az egész univerzumban. Ám egyetlen teknősbéka sem volt isten s egy sem ismerte a Kvizíció íratlan mottóját: Cuius testiculos habes, habeas cardia et cerebellum.
Amikor elkapod őket a teljes figyelmüknél fogva, a szívük és az elméjük hamar követni fogja.
Urna áttolakodott a tömegen, nyomában Fergmennel. Ez a legjobb és a legrosszabb a polgárháborúban, legalábbis kezdetben — mindenki ugyanazt az uniformist viseli. Sokkal könnyebb, amikor olyan ellenséget választasz, aki más színű vagy legalább röhejes akcentussal beszél. Akkor nevezheted „ferdeszeműnek” vagy valami ilyesminek. Ettől könnyebbé válik a dolog.
Hé, gondolta Urna. Ez már majdnem filozófia. Kár, hogy alighanem nem érem meg, hogy elmondhassam bárkinek is.
A hatalmas kapu tárva-nyitva állt. A sokaság néma volt és roppant éber. Urna a nyakát nyújtogatta, hogy lásson, aztán fölnézett a mellette lévő katonára.
Az pedig Szimónia volt.
— Azt hittem…
— Nem működött — válaszolta Szimónia keserűen.
— Megtetted…?
— Mindent megcsináltunk! Valami eltörött!
— Az acél kellett legyen, amit itt készítenek — mondta Urna. — A forgócsapok a…
— Most már nem számít! — jelentette ki Szimónia.
Hangjának élettelen tónusa arra késztette Urnát, hogy kövesse a sokadalom tekintetét.
Volt ott egy másik vasteknőc — egy teknőc valóságos makettja, melyet fölhelyeztek fémrudak afféle nyitott rácsozatára, amin egy pár inkvizítor éppen most gyújtott tüzet. És hozzáláncolva a teknőc hátához…
— Ki az?
— Tesveer.
— Mi?
— Nem tudom, mi történt. Megütötte Vorbist, vagy nem ütötte meg. Vagy valami. Mindenesetre fölbőszítette. Vorbis rögvest, ott és akkor, félbeszakította a szertartást.
Urna az esperesre pillantott. Még nem Cenobiarcha, szóval koronázatlan. Az Enmagamok és püspökök közepette, bizonytalanul állva a nyitott kapuban, kopasz feje csillog a reggeli fényben.
— Akkor gyerünk! — javasolta Urna.
— Gyerünk mi?
— Megrohanhatjuk a lépcsőt és megmenthetjük!
— Belőlük több van, mint belőlünk — felelte Szimónia.
— Hát, nem így volt ez mindig? Nem lett varázslatosan több belőlük, mint belőlünk, csak mert elkapták Tesveert, nemde?
Szimónia megmarkolta Urna karját.
— Gondolkozz logikusan, légy szíves! — kérte. — Filozófus vagy, nem igaz? Nézz a tömegre!
Urna a sokaságra pillantott.
— És?
— Az embereknek nem tetszik — Szimónia megfordult — Nézd, Tesveer mindenképp meg fog halni. De így jelenteni fog valamit. A nép nem érti meg, nem igazán érti, az univerzum alakját meg az összes ilyet, de arra emlékezni fog, mit tett Vorbis egy emberrel. Igaz? Tesveer halálát szimbólummá tehetjük a nép számára, hát nem érted?
Urna Tesveer távoli alakjára meredt. Az meztelen volt, eltekintve egy ágyékkötőtől.
— Szimbólum? — krákogta. A torka kiszáradt.
— Az kell legyen.
Urna visszaemlékezett, hogy Didaktülosz azt mondta, a világ muris egy hely. És, gondolta messze révedve, tényleg az. Itt egyesek azon vannak, hogy valakit halálra sütögessenek, de rajta hagyták az ágyékkötőjét, a társadalmi formákhoz való ragaszkodásból. Az embernek muszáj röhögni. Különben megbolondul.
— Tudod — szólalt meg Szimóniához fordulva —, most már tudom, hogy Vorbis gonosz. Fölégettette a városom. Hát, a tsortiak is megteszik néha és mi meg fölgyújtjuk az ő városaik. Az csak a háború velejárója. Az egész része a történelemnek. És Vorbis hazudik és csal és hatalmat ragad a karmaiba magának, de sok más ember is ezt teszi. Ám tudod, hogy mi különleges? Tudod, hogy mi az?
— Persze — közölte Szimónia. — Az, amit most fog tenni…
— Az, amit veled tett.
— Mi?
— Az embereket önmaga hasonmásaivá változtatja.
Szimónia markolása olyan volt, mint a satu. — Azt mondod, olyan vagyok, mint ő?
— Valaha azt állítottad, meg fogod ölni — jegyezte meg Urna. — Most meg úgy gondolkozol, mint ő…
— Szóval akkor megrohanjuk őket? — firtatta Szimónia. — Biztos vagyok úgy… talán négyszázan vannak az oldalunkon. Szóval megadom a jelet, és mi néhány százan megtámadjuk az ő sok ezrüket? És Tesveer mindenképp meghal és mi is vele? Mit változtat ez a dolgokon?
Urna arca erre elszürkült az iszonyodástól.
— Úgy érted, nem tudod? — tudakolta.
A tömegből néhányan kíváncsian pillantottak rá.
— Nem tudod? — kérdezte.
Az ég kék volt. A nap még nem járt elég magasan ahhoz, hogy Omnia megszokott réztálává változtassa.
Tesveer újra elfordította a fejét, a nap felé. Nagyjából egy átmérőnyivel volt a láthatár fölött, habár ha Didaktülosz elméletei a fénysebességről helytállók, akkor valójában lenyugvóban van, sok ezer évnyire a jövőben.
Vorbis feje napfogyatkozást okozott.
— Forró már, Tesveer? — érdeklődött az esperes.
— Meleg.
— Lesz melegebb is.
Zavargás támadt a tömegben. Valaki kiabált. Vorbis oda se fütyült rá.
— Semmit sem akarsz mondani? — puhatolózott. — Nem vagy képes szerét ejteni még egy átoknak se? Még egy vacak átok se lesz?
— Sose hallottad Omot — mondta Tesveer. — Sosem hittél. Soha, de soha nem hallottad a hangját. Mindaz, amit hallottál, csupán visszhang a saját elméden belül.
— Tényleg? De én vagyok a Cenobiarcha és te meg el fogsz égni árulásért és eretnekségért — felelte Vorbis. — Ennyit Omról, talán?