Argavisti rámeredt. Aztán oldalba bökte Borvoriust.
— Mit mondott?
Borvorius, akinek jobban ment a gondolkodás, mint a többieknek, megkérdezte: — Megadásról beszélsz?
— Igen. Ha az a jó szó.
Argavisti kirobbant.
— Azt nem teheted!
— Valakinek muszáj. Kérem, hallgassanak meg! Vorbis halott. Megfizetett.
— Nem eléggé. Mi lesz a katonáitokkal? Megpróbálták kifosztani a városunk!
— A katonái engedelmeskednek a parancsainak?
— Hogyne!
— És lekaszabolnának engem itt és most, ha megparancsolná nekik?
— Bizton mondhatom!
— És én fegyvertelen vagyok — mutatott rá Tesveer.
A nap letűzött egy kínos csöndre.
— Amikor azt mondom, engedelmeskednének… — kezdte Argavisti.
— Nem azért küldtek minket ide, hogy tárgyaljunk — vágott közbe Borvorius. — Vorbis halála nem változtat semmi alapvetőn. Azért vagyunk itt, hogy gondoskodjunk arról, hogy Omnia többé ne jelentsen fenyegetést.
— Nem is jelent. Eszközöket és embereket fogunk küldeni, hogy segítsünk újraépíteni Ephebét. És aranyat is, ha úgy tetszik. Csökkenteni fogjuk a hadseregünk létszámát. És így tovább. Tekintsetek minket legyőzöttnek! Mi több, meg fogjuk nyitni Omniát bármely más vallás előtt, amely itt óhajt szentélyeket építeni.
Egy hang visszhangzott a fejében, mint a kibic mögötted, aki sugalmazza „Tedd a vörös Királynőt a fekete Királyra”, amikor azt hiszed, hogy egész idő alatt egyedül játszottál.
I. Mi?
— Ez majd serkenti… a helyi erőfeszítést — jelentette ki Tesveer.
II. Más Istenek? Itt?
— Szabad lesz a kereskedelem a part mentén. Szeretném látni, hogy Omnia elfoglalja helyét nemzettársai között.
III. Hallottam, Hogy Más Isteneket Említettél.
— A helye legalul van — vélte Borvorius.
— Nem. Az nem működne.
IV. Kérem Szépen, Visszatérhetnénk A Más Istenek Témaköréhez?
— Legyetek szívesek, bocsássatok meg egy pillanatra! — kérte Tesveer derűsen. — Imádkoznom kell.
Még Argavisti sem emelt kifogást, amikor Tesveer egy kissé arrébb sétált a parton. Ahogy Szt. Ungulant prédikálja bárkinek, aki meghallgatja, vannak előnyei annak, ha őrült vagy. Az emberek nem mernek megállítani téged attól félve, hogy ettől rosszabbodhat a helyzet.
— Igen? — suttogta Tesveer.
V. Nem Rémlik Nekem Semmiféle Vita Más Istenek Imádásáról Omniában?
— Á, de ez a te szekered fogja tolni — magyarázta Tesveer. — Az emberek hamar rájönnek, hogy azok a többiek egyáltalán nem is jók, nem igaz? — Összekulcsolta középső és mutatóujját a háta mögött.
VI. Ez Vallás, Fiú! Nem Nyavalyás Próbabevásárlás! Ne Vesd Alá Istened A Piaci Erőknek!
— Sajnálom. Belátom, hogy aggaszthat téged…
VII. Aggaszt? Engem? Kicicomázott Nők meg Izomlázas, Kibodorított Szakállú Pozőrök Bandája?
— Remek. Akkor ez el van intézve?
VIII. Öt Percig Se Bírnák A Versenyt!… mi?
— És most jobb lesz, ha megyek és beszélek ezekkel az emberekkel még egyszer.
A szeme sarkából mozgást vett észre a dűnék közt.
— Ó, ne! — jajdult föl. — Az idióták…
Megfordult, és kétségbeesetten futott a partra húzott flotta felé.
— Nem! Nem arról van szó! Figyeljetek! Figyeljetek!
De ők is meglátták a hadsereget.
Imponálónak tűnt, talán imponálóbbnak is, mint amilyen ténylegesen volt. Amikor híre jár, hogy egy hatalmas ellenséges hajóhad ért partot azzal a szándékkal, hogy komolyan fosztogassanak, raboljanak, továbbá — mivel civilizált országokból jöttek — füttyentsenek és beszóljanak a nőknek és imponáljanak nekik a nyavalyás csiricsáré egyenruhájukkal és elbódítsák őket a nyavalyás csiricsáré fogyasztási cikkeikkel, nem is értem, mutass nekik egy csiszolt bronztükröt, és azonnal a fejükbe száll, azt hihetnéd, hogy valami nem stimmel a helybéli legényekkel… akkor az emberek vagy elindulnak a hegyekbe vagy fölkapnak valami kézre eső, lendíthető tárgyat, ráveszik a nagyit, hogy rejtse a családi kincseket a bugyogójába, és fölkészülnek, hogy fölvegyék a harcot.
És az élen a vasszekér. Gőz gomolygott elő a kürtjéből. Urna minden bizonnyal újra működőképessé tette.
— Ostobák! Ostobák! — kiabálta Tesveer úgy általában a nagyvilágnak, és folytatta a futást.
A flotta máris csatasorokat alakított ki, és parancsnoka, akármelyikük volt is, megrökönyödve nézte a kétségtelen támadást egyetlen ember által.
Borvorius elkapta Tesveert, amikor az egy lándzsasor irányába rontott.
— Értem — jegyezte meg. — Szóval tartasz minket, míg a katonáid elfoglalják állásaik, eh?
— Nem! Nem ezt akartam!
Borvorius szeme összeszűkült. Nem azért élte túl élete számos háborúját, mert ostoba volt.
— Nem — értett egyet —, te talán nem ezt akartad. De az nem számít. Hallgass ide, ártatlan papocskám! Néha muszáj, hogy háború legyen. A dolgok túl messzire mentek már a szavakhoz. Vannak… más erők. Már most… menj vissza a népedhez! Esetleg mindketten életben leszünk, amikor ennek az egésznek vége és akkor beszélgethetünk. Először harcolunk, utána tárgyalunk. Így megy ez, fiú. Ilyen a történelem. Most pedig menj vissza!
Tesveer elfordult.
I. Sújtsak Le Rájuk?
— Ne!
II. Ízzé-porrá Zúzhatom Őket. Csak Egy Szavadba Kerül.
— Nem. Az rosszabb, mint a háború.
III. De Azt Mondtad, Egy Isten Meg Kell Védelmezze A Népét…
— Mivé lennénk, ha azt mondanám neked, hogy semmisíts meg becsületes embereket?
IV. Nem Lennétek Teletűzdelve Nyilakkal?
— Nem.
Az omniaiak a dűnék közt gyülekeztek. Sokan közülük a vasborítású szekér körül csoportosultak. Tesveer a kétségbeesés könnyfátylán át pillantott rá.
— Nem megmondtam, hogy egyedül jövök le ide? — kérdezte.
Szimónia, aki a Teknőchöz támaszkodott, komor mosolyt vetett rá.
— És sikerrel járt? — tudakolta.
— Azt hiszem… nem.
— Tudtam. Sajnálom, hogy te is kénytelen voltál erre rájönni. A dolgok meglelik a módját, hogy megtörténhessenek, tudod? Néha az emberek már ott állnak egymással szemben a kezdőkörben és… ennyi.
— De ha az emberek legalább…
— Aha. Ezt akár alkalmazhatnád parancsolatnak.
Csörömpölő lárma hallatszott, és kinyílt egy csapóajtó a Teknőc oldalán. Urna bukkant elő egy villáskulcsot markolva.
— Mi ez az izé? — kérdezte Tesveer.
— Gép a harcoláshoz — felelte Szimónia. — A Teknőc Mozog, nem?