Rada sápadtan és remegve felemelte a felborult széket, feltörölte a barna tócsát az asztalról, és eltakarította a piszkos edényeket. Aztán visszajött, és mondott valamit Maximnak, aki szokás szerint igennel válaszolt. Reménytelen dolog volt. Rada megismételte ugyanazokat a szavakat, de ezúttal dühös hangon, habár Maxim úgy érezte, inkább volt ijedt, mint dühös. — Nem — felelte, és abban a pillanatban a nő a pult mögött úgy elkezdett ordítozni, hogy az arca is remegett belé. — Nem értem — ismerte be végül Maxim.
A nő előugrott a pult mögül, Maximhoz rohant, és lecövekelte magát előtte. Megragadta az ingénél fogva, és turkálni kezdett a zsebeiben. Maxim úgy megdöbbent, hogy nem is állt ellent, csak ismételgette: — Nem szabad! —, és panaszosan nézett Radára. Az idős nő úgy tett, mintha hirtelen sorsdöntő elhatározásra jutott volna, visszarohant a pult mögé, és megragadta a telefont.
— Fank! — mondta Maxim felindultan. — Fank fáj neki! Gyerünk! Rossz!
A feszültség hirtelen feloldódott. Rada mondott valamit az idős asszonynak, amivel meggyőzte, hogy tegye le a telefont. Az még füstölgött egy kicsit, aztán megnyugodott. Rada leültette Maximot, hozott neki egy friss korsó sört, aztán legnagyobb örömére és megkönnyebbülésére csatlakozott hozzá. Egy darabig minden simán ment. Rada kérdezett, és Maxim, örömtől sugározva, válaszolt neki. — Nem értem. — Fáradtságos munkával összeállított egy másik mondatot, és kijelentette: — Eső, masszaraks, rossz, köd. — Rada nevetésben tört ki. Aztán egy másik lány érkezett, és üdvözölte őket. Rada és ő elhagyták a helyiséget, aztán egy kis idő múlva Rada visszatért, de a köténye nélkül. Élénkpiros pelerint viselt, és egy nagy kézitáska volt nála.
— Menjünk — mondta, és Maxim felugrott.
Nem tudtak rögtön elindulni. Az idős asszony megint kiabálni kezdett. Dühös volt valami miatt, követelőzött. Egy tollat és egy papírlapot lobogtatott a levegőben. Rada vitatkozott vele egy darabig, de a másik lány is odajött, és az asszony pártjára állt. Rada végül engedett. Aztán mindhárman Maxim ellen fordultak. Először ugyanazt a kérdést ismételgették, egyenként, aztán kórusban, amit Maxim természetesen nem értett. Végül Rada mindenkinek csendet parancsolt; gyengéden Maxim mellkasára bökött.
— Mak Szim?
— Maxim — javította ki a férfi.
— Max? Im?
— Maxim. Max… nem szabad. Im… nem szabad. Maxim.
Rada ujját az orra hegyéhez érintette, és azt mondta: — Rada Gaal. Maxim…
— Gaal? — kérdezte Maxim. — Gaj Gaal?
Halotti csend támadt. Mindannyian meglepődtek.
— Gaj Gaal — ismételte Maxim kitörő örömmel. — Gaj jó ember.
Hirtelen minden felbolydult, ahogy a három nő egyszerre beszélni kezdett. Rada rángatni kezdte Maximot, és kérdezett valamit. Láthatóan szörnyen érdekelte, Maxim honnan ismeri Gajt. — Gaj, Gaj, Gaj — bukkant fel többször egymás után az érthetetlen szavak áradatában.
— Masszaraks! — mondta az idős asszony, és kirobbant belőle a nevetés. A lányok csatlakoztak hozzá. Rada karon fogta Maximot, és kiléptek az esőbe.
Elsétáltak a gyengén kivilágított mellékutca végéig, és befordultak egy még homályosabb utcácskába, ahol rozoga faházak szegélyezték a rosszul összeillesztett kockakövekkel burkolt sáros utat. Aztán még kétszer befordultak. A keskeny, kanyargós utcák kihaltak voltak. Egy árva járókelőt sem láttak.
Rada eleinte élénken csacsogott, gyakran ismételgetve Gaj nevét. Maxim időnként közbeszólt, hogy igen, Gaj helyes srác, de linkoz nyelven hozzátette, hogy valaki nem üthet arcul csak úgy más embereket, hogy ez valami furcsa szokás, és hogy ő, Maxim, ezt nem érti. Ahogy az utcák, amerre jártak, egyre keskenyebbek, sötétebbek, és sárosabbak lettek, Rada csacsogása egyre gyakrabban akadt el. Néha megállt, és a sötétséget fürkészte. Maxim először azt hitte, hogy valami szárazabb utat próbál keresni, de valami mást kereshetett, mert egyenesen átsétált a pocsolyákon. Maximnak kellett szelíden eltérítenie, és szárazabb terepre vezetnie. Ha ilyet nem talált, a hóna alá nyúlva felemelte, és úgy vitte, ami, úgy tűnt, tetszett a lánynak. De örömét minden alkalommal gyorsan legyőzte a félelem.
Minél távolabb kerültek a vendéglőtől, annál inkább fokozódott a lány félelme. Maxim először megpróbált vele idegi kapcsolatot létesíteni, de mint Fanknál, itt sem járt sikerrel. Kiértek a szegénynegyedből, és egy kövezetlen, sáros útra jutottak. Jobbra véget nem érő kerítés húzódott, tetején rozsdás szögesdróttal, balra koromsötét, bűzös parlag. Rada itt már teljesen elbátortalanodott, kis híján elsírta magát. Maxim, hogy bátorságot öntsön belé, teli tüdőből énekelni kezdte a legvidámabb nótát, amit csak ismert. Ez segített egy kis ideig — amíg el nem értek a kerítés végéhez. Itt újra házak voltak, hosszúak, alacsonyak, sötét ablakokkal. A néhány utcai lámpa halványan világított, és a távolban, egy magányos boltozat alatt, egy csoport esőáztatta, didergő, összebújó figura álldogált. Rada hirtelen megállt.
Maxim karját megragadva, elcsukló hangon suttogva beszélni kezdett. Visszafelé húzta, és a férfi engedelmeskedett, azt gondolta, ettől majd jobban érzi magát a lány. Aztán mikor rájött, hogy Rada ösztönszerűen, teljes kétségbeesésében cselekszik, nem engedte magát tovább húzni.
— Gyerünk, — mondta neki gyengéden. — Gyerünk, Rada. Nem rossz. Jó.
A lány engedelmeskedett, mint egy kisgyerek. Habár Maxim nem ismerte az utat, ő vezette tovább, és hirtelen megértette, hogy Rada az ázott figuráktól fél. Meglepődött, mert egyáltalán nem tűntek veszélyesnek; átlagos bennszülöttek voltak, összehúzták magukat az esőben, és dideregtek a nedvességtől. Először ketten voltak; aztán egy harmadik és negyedik bukkant fel, ajkukról azok a parázsló narkotikumos rudacskák fityegtek.
Maxim továbbment a kihalt utcán a sárga házak sorfala között, egyenesen feléjük, és Rada egyre közelebb húzódott hozzá. A férfi karjával átfogta a vállát. Hirtelen úgy tűnt neki, hogy tévedett, és Rada biztosan a hidegtől reszket, nem a félelemtől. Kétségtelenül semmi félelmetes nem volt azokban az esőáztatta alakokban. Elsétált mellettük. Kezük a zsebükbe mélyedt, és topogtak, hogy felmelegítsék magukat. Ezek a szerencsétlen, narkotikummal mérgezett emberek láthatóan tudomást sem vettek Radáról és róla, még a tekintetüket sem emelték fel, pedig olyan közel ment el mellettük, hogy halhatta beteges, szabálytalan lélegzésüket. Most, gondolta, Rada is megnyugodhat. De mikor átmentek a boltozat alatt, egy másik négyes csoport, ugyanolyan átázott és szánalomra méltó, mint az első, ugrott eléjük, és állta el az útjukat. A vezérüknél vastag sétapálca volt. Maxim felismerte mind őt, mind a sétapálcát. Az idegen volt a kávéházból.
A hámló vakolatú boltozat tetejéről egy csupasz villanyégő lógott, himbálózva a huzattól. A falakat penész borította, lábuk alatt a töredezett betonon sáros lábnyomok sora éktelenkedett. Hátulról csoszogó léptek zaja hallatszott. Maxim megfordult. Az első négy alak utolérte őket. Levegő után kapkodtak, eldobálták visszataszító narkotikus rudacskáikat. Rada fojtott hangon felsikoltott, és elengedte a kezét. Maximot körbefogták, és nekinyomták a falnak. Látta, hogy ketten tartják Radát a karjánál fogva. A sétapálcás odament hozzá, és jobbját megfontolt lassúsággal felemelve arcul ütötte a lányt.