Maxim minden realitásérzékét elvesztette. Valami kattant az agyában, és az emberek eltűntek. Csak ő volt, és Rada, senki más. Körülöttük veszedelmes állatok tipródtak esetlenül a sárban. A város, a boltív, a csupasz villanykörte — mind eltűntek. Számára csak Óz Földjének átjárhatatlan hegyvidéke volt — a Pandorán. És egy barlang, a csapda, amit a csupasz majmok állítottak. Sápadt, sárga, apatikus hold kukucskál be a barlangba. Harcolnia kell az életéért. És ő harcolt, ahogy egykor harcolt, ott, a Pandorán.
Az idő engedelmesen lelassult. A másodpercek órákká váltak, és ő egyetlen másodpercnyi idő alatt több mozdulatot tudott végrehajtani, több ütést tudott bevinni, és egyszerre tudta minden ellenfelét szemmel tartani. Az állatok nem voltak igazán fürgék. Ők csak másfajta fenevadakkal szoktak marakodni. Nem volt rá elég idejük, hogy rájöjjenek: rossz áldozatot választottak maguknak, és bölcsebb lett volna, ha elmenekülnek. Megpróbáltak harcolni. Maxim elkapta az egyik állat állkapcsát, felrántotta erőtlen fejét, és tenyere élével sápadt, lüktető torkára csapott. Azonnal a következő felé fordult, megragadta, megrántotta, megütötte a bűzös ragadozó leheletek felhőjében, a barlang visszhangzó csendjében, a sárga, csöpögős félhomályban. Piszkos, görbe karmok téptek a nyakába és csúsztak le róla; sárga agyarak mélyedtek a vállába, és fordultak ki belőle.
Aztán egyedül maradt. A vezér a bunkósbotjával a barlang kijárata felé rohant, mert neki, mint minden vezérnek, voltak a leggyorsabb reflexei, és ő volt az első, aki felfogta, hogy mi történt. Egy pillanatig Maxim szánalmat érzett iránta: látszólag olyan lassan reagált… a másodpercek tovább nyújtóztak, és a fürge vezér a lábát is alig mozdíthatta, mikor Maxim, átsurranva a másodpercek között, utolérte. Futtában ütötte le, és állította meg.
Az idő újra visszatért normális folyásába: a barlang most boltív volt; a hold csupasz villanykörte; és a pandorai Óz Földje rejtélyes város egy rejtélyes bolygón. Még a Pandoránál is rejtélyesebben.
Maxim csak állt ott, pihent. A vezér fájdalmasan odébb mászott a földön. Maxim sebesült vállából vér szivárgott. Rada zokogva megfogta a kezét, és tenyerével végigsimította nedves arcát. Maxim körülnézett; testek hevertek zsákként a piszkos betonon. Gépiesen megszámolta őket. Hat, beszámítva a vezért is; kettőnek, gondolta, sikerült elmenekülni. Rada érintése leírhatatlan örömmel töltötte el, tudta, hogy helyesen cselekedett; megtette, amit tennie kellett. Nem többet, nem kevesebbet. Nem törődött a menekülők üldözésével, habár könnyen utolérhette volna őket. Még most is hallotta cipősarkuk kopogását az utca végéről.
Azok, akiknek nem sikerült elmenekülniük, a földön feküdtek; néhányan halálukon voltak, néhányan már meghaltak. Ezek, jött rá, szintén emberek voltak, nem majmok vagy páncélos farkasok, habár leheletük áporodott volt, kezük piszkos, gondolataik visszataszítóak és vérgőzösek. Valami megbánásfélét érzett, megértette, hogy elvesztett valamit, valami szépet és tisztát, egy részt a lelkéből, és rájött, hogy a régi Maxim mindörökre eltűnt. A veszteség ellenére úgy érezte, valami különös büszkeség kavarog benne.
— Gyere, Maxim — mondta Rada csendesen.
Maxim engedelmesen követte.
— Röviden, hagyta kicsúszni a kezei közül.
— Mit tehettem volna? Tudja, hogy van ez.
— A fenébe, Fank. Egyáltalán semmit sem kellett volna tennie. Csak annyit, hogy visz magával egy sofőrt.
— Rendben, ez az én hibám volt. De ki gondolta volna…
— Jó, elég. Milyen intézkedéseket tett?
— Rögtön amint elengedtek, telefonáltam Megunak. Megu semmit sem tudott róla. Ha visszatér, azt Megu rögtön tudatni fogja velem. Aztán minden elmegyógyintézetet ellenőrzés alá helyeztem. Nem juthat messzire. Olyan feltűnő, mint szálka a gyulladt hüvelykujjban.
— És?
— Riasztottam az embereinket a rendőrségnél. Utasítottam őket, hogy nyomozzanak le minden ügyet, még a közlekedési szabálysértéseket is. Nincsenek papírjai. Informálnak róla, ha bárkit letartóztatnak, akinek nincsenek papírjai. Nem tudna elrejtőzni, akkor sem, ha akarna. Csak két vagy három nap kérdése. Sima ügy.
— Sima, azt mondja? Mi lehetett volna simább, mint fogni egy kocsit, átmenni vele a telecenterbe, és átfuvarozni ide azt az embert? De maga még ezt sem tudta elintézni.
— Jó, ez az én hibám. De a véletlenek ilyen egybeesése…
— Elegem van a véletlenekből. Tényleg azt hiszi, hogy az az ember őrült?
— Nehéz lenne megmondani. Sokkal inkább egy vadember. Mint egy jólöltözött, jólfésült vadember a hegyekből. De könnyen el tudnék képzelni olyan szituációt, amiben úgy viselkedne, mint egy holdkóros. Aztán ott van az az idióta mosolya, a hülye szövege. Tisztára bolond.
— Természetesen. Maga megtette a szükséges lépéseket. De van itt még valami, Fank. Vegye fel a kapcsolatot az alvilággal.
— Nem értem, mi dolga lehetne egy vadembernek az alvilággal.
— Egész csomó van belőlük az alvilágban. Ne tegyen fel hülye kérdéseket… csak tegye azt, amit mondok magának. Ha megint elveszíti, kirúgom.
— Nem fog még egyszer előfordulni.
— Jól van. Van még valamije számomra?
Második rész: A légiós
5.
Csacsu kapitány befejezte az eligazítást, és kiadta a parancsot: — Gaal káplár marad. A többinek oszolj!
Miután a szakaszparancsnokok sorban kivonultak, a kapitány székével hintázva, és a „Nyugi, mama” kezdetű régi katonanótát fütyörészve tanulmányozta Gajt egy darabig. Csacsu kapitány nem hasonlított Toot kapitányra. Zömök volt és barna bőrű, feje búbja nagy darabon kopasz, sokkal öregebb Tootnál, és mostanáig nyolc partvidéki akcióban vett részt. Megkapta a Tüzes Keresztet, és háromszor az „Izzó Gyűlöletért” érdemrendet a tűzvonalban tanúsított bátorságáért. Az emberek még mindig emlegetik fantasztikus párviadalát egy fehér tengeralattjáróvaclass="underline" a tankját telibe találták és az kigyulladt, de ő tovább tüzelt, amíg el nem veszítette az eszméletét súlyos égési sérülései miatt. Azt beszélték, hogy egész testét átültetett bőr borítja. Három ujj hiányzott a bal kezéről. Nyers volt, és egyenes, igazi harcos. A hallgatag Toot kapitánnyal ellentétben ő sosem érezte szükségét annak, hogy érzéseit elrejtse alárendeltjei vagy feljebbvalói elől. Ha jó hangulatban volt, azt az egész brigád tudta, de ha rossz volt a kedve, és a „Nyugi, mama” nótát fütyörészte, nos, akkor vigyázni kellett vele.
Amint egyenesen a szemébe nézett, Gajt elkeserítette a gondolat, hogy így kiábrándította és megharagította ezt a rendkívüli embert. Gondolatban gyorsan számba vette minden kisebb bűnét, a szakaszáét is, de semmit sem tudott felidézni, amit a kapitány nem intézett volna el nyomorék kezének nemtörődöm legyintésével, és zsémbes, torokhangú dörmögéséveclass="underline" — Jól van, hát ilyen a Légió. A pokolba vele!
A kapitány abbahagyta a hintázást és a fütyörészést.
— Én nem szeretem a sok beszédet és irkafirkát, káplár — mondta. — Vagy javaslod Szim jelöltet, vagy nem. Nos?
— Igen uram, javaslom — felelte gyorsan Gaj. — De…
— Nincs „de”, káplár! Igen, vagy nem?
— Igen, uram.