Rövid kavarodás után a szakasz rajokra oszlott. Minden ember a helyén állt. Senki sem ügyetlenkedett a gépfegyverével, csúszott el, vagy veszítette el a barettjét, ahogy az a gyakorlatokon lenni szokott. Maxim, arcán újra széles vigyorral, a tartalék raj jobbszárnya fölé magasodott. Gajnak hirtelen az az abszurd gondolata támadt, hogy Maxim úgy tekint az egész műveletre, mint valami szórakoztató játékra. A fenébe, ez nem lehet igaz! Csak megint az az átkozott idióta mosolya.
— Nem rossz, — dörmögte Gaj, egyetértő pillantást vetve Pandira. Az öreg príma munkát végzett… tényleg kiképezte az embereket. — Vigyázz! Szakasz, sorakozó!
Újra egy kis nyüzsgés, jól szervezett és pontos — gyönyörű —, és a szakasz egyenes sorban állt előtte. Jó! Egyszerűen remek! Borzongás futott végig rajta. Hátrakulcsolt kezekkel fel-alá lépdelt a szakasz előtt.
— Légiósok! — mondta. — Mi vagyunk a Mindenható Teremtők ereje és reménysége. Nagyszerű küldetésük teljesítésében csak ránk számíthatnak. — Ez volt az igazság, a tiszta igazság; és volt benne valami lelkesítő. A felsőbbrendűség érzését adta meg az embernek a társadalom többi része felett. — A Harcos Légió a történelem vasökle. Arra hivatott, hogy félresöpörjön minden akadályt büszke lépteink útjából. A Harcos Légió kardját tűzben edzették; lángol a kezünkben, és csak az ellenség vérének folyama tudja lehűteni. Az ellenség alattomos. Gyáva, de megátalkodott. A Mindenható Teremtők megparancsolták nekünk, hogy zúzzuk szét ezt a hitszegő ellenállást, tépjük ki gyökerestül azokat az erőket, amik lehúznak minket a káoszba, az anarchia fertőjébe. Ez a kötelességünk, és mi ezt boldogan teljesítjük. Nagy áldozatot fogunk hozni. Megzavarjuk anyáink, testvéreink, gyermekeink nyugalmát. Megfosztjuk a becsületes munkásokat, becsületes köztisztviselőket, becsületes kereskedőket és nagyiparosokat a jól megérdemelt pihenés lehetőségétől. Ők tudják, miért kényszerülünk behatolni otthonaikba, és legjobb barátaikként, védelmezőikként üdvözölnek minket. Emlékezzetek erre, és ne hagyjátok, hogy bármi eltérítsen benneteket küldetésetektől. A barát az barát, de az ellenség az ellenség. Van valakinek kérdése?
— Nincs! — bömbölte a szakasz.
— Vigyázz! Harminc perc pihenő, és felszerelés-ellenőrzés. Oszolj!
A szakasz szétszóródott, és kettes-hármas csoportokban a kaszárnya felé indult. Gaj lassan követte őket, kissé távolabb Maxim várt rá mosolyogva. — Játsszunk szókitalálóst — javasolta.
Gaj halkan felnyögött. El kéne némítania ezt a kölyköt. Betömni a száját. Istenem, hogy lehet az, hogy egy jelölt ilyen képtelen hülyeségekkel cseszegesse a káplárját fél órával a bevetés előtt?
— Nincs időnk játszadozásra — mondta olyan hűvösen, ahogyan csak tudta.
— Nyugtalanít valami? — kérdezte Maxim együttérzően.
Gaj elkeseredetten rázta meg a fejét. Mi az ördögöt kezdjen vele? Teljes képtelenség elhallgattatni ezt a jólelkű óriást, aki mindennek tetejében a nővére megmentője is, és mindenben sokkal különb nála, leszámítva a katonai fegyelmet. Gaj körbepillantott, és mentegetőzni próbált: — Nézd, Mak, átkozottul kellemetlen helyzetbe hozol. Mikor a kaszárnyában vagyunk, akkor én vagyok a főnök, én adom a parancsokat, és te engedelmeskedsz. Ezt már belevertem abba a buta fejedbe.
— De én kész vagyok engedelmeskedni neked. Gyerünk, adj valami parancsot! Tudom én, mi az a fegyelem.
— Már adtam. Ellenőrizd a felszerelésedet.
— Ne haragudj, Gaj, de nem ezt a parancsot adtad nekünk. Azt parancsoltad, hogy ellenőrizzük a felszerelést, és pihenjünk. Elfelejtetted? Nos én ellenőriztem a felszerelésemet, és most pihenek. Tehát mi lesz a szójátékkal? Kigondoltam egy jót.
— Mak, értsd már meg! Egy alárendelt csak a szabályzatnak megfelelően szólíthatja meg a feljebbvalóját. És csak katonai dolgokkal kapcsolatban!
— Igen, emlékszem. Kilences paragrafus. De csak akkor, ha szolgálatban vagyunk. Pillanatnyilag pihenünk.
— Miből gondolod, hogy én pihenek? — kérdezte Gaj. Egy szögesdrótos léckerítés makettje mögött álltak, ahol, hál' Istennek, senki nem láthatta őket. Senki sem láthatta, ahogy ez a nagy melák a kerítésnek dől, és a káplárja gombját húzogatja. — Nézd, Mak, én csak otthon pihenek, de még ott sem engedhetném meg egy alárendeltemnek, hogy… szállj le a gombomról, és gombold be a sajátodat!
Maxim begombolkozott.
— Gaj, én nem értelek. Szolgálatban így viselkedsz, otthon meg másképpen. Miért?
— Ne menjünk megint bele ebbe. Belebetegszem, hogy mindig újra és újra elmagyarázzam neked ugyanazokat a dolgokat. És ez a vigyorod… mikor fogsz leszokni arról, hogy mosolyogj az alakzatban?
— A szabályzatban semmi olyasmi nincs, hogy nem mosolyoghat az ember — felelte Maxim megfontoltan. — Ameddig te újra és újra elismétled nekem ugyanazokat a dolgokat, nekem is van valami mondanivalóm a számodra, Gaj. Nos, ne sértődj meg azon, amit mondani fogok. Tudom, hogy nem vagy egy… beszélő… egy szavaló…
— Egy micsoda?
— Nem vagy olyan ember, aki szépen tud beszélni.
— Szónok?
— Szónok. Igen, ez az a szó. Nem vagy egy szónok. De nem ez a lényeg. Ma tartottál nekünk egy beszédet. A megfelelő szavakat használtad, jó szavakat. De otthon, mikor a Légióról beszéltél, a feladatról, amit el kell végeznie, és az országotok helyzetéről, az nagyon érdekes volt. A szívedből jött, azok tényleg a te szavaid voltak. De itt mindig ugyanazt ismételgeted újra meg újra, és ezek nem igazán a te szavaid. Minden, amit itt mondasz, az igaz, de mindig ugyanaz. És nagyon unalmas. Nem sértődtél meg, ugye?
Nem, Gaj természetesen nem sértődött meg, de egy apró, jeges tű csak beleszúrt az egójába: mostanáig azt hitte, ő mindig ugyanolyan gördülékenyen és meggyőzően vezeti elő a dolgokat az embereinek, mint azt Szerembes káplár tette. És a kapitány, ő is ugyanazt a beszédet ismételgeti három éve. Nincs ebben semmi meglepő, vagy szégyellnivaló. Végül is igazából semmi nem változott az ország bel- és külpolitikájában az elmúlt három év alatt.
— És azt ki mondta, Mak, hogy az alárendelt megdorgálhatja a felettesét?
— A szabályzat pont az ellenkezőjét mondja — ismerte be Maxim. — Azt hiszem, ez hiba. Nézd, te kikérted a tanácsomat, mikor ballisztikai problémákat próbáltál megoldani, és elfogadtad a javaslataimat, mikor hibát vétettél a számításokban.
— De az otthon volt! Otthon mindent lehet.
— Jó, tegyük fel, hogy rossz irányadatokat adsz meg a tüzérségi lőgyakorlaton. Mondjuk elszámolod a szélfaktort. Akkor mi van?
— Semmilyen körülmények között nem kérdőjelezheted meg a feljebbvalód parancsát.
— Még egy ilyen esetben sem?
— Tüzelsz, a parancs szerint — mondta Gaj szigorúan. — Mak, az utóbbi tíz percben eleget mondtál ahhoz, hogy két hónapra sittre vágjalak miatta. Megértetted?
— Nem, nem! De tegyük fel, hogy harc közben…
— Mi van a harc közben?
— Rossz adatokat adsz meg. Akkor mi van?
Gaj sosem vezetett még szakaszt harci körülmények között. Hirtelen eszébe jutott, mikor Bahtu káplár harcfelderítés közben rosszul olvasta le a térképet. Az egész szakaszt egy szomszédos egység tűzvonalába vezette. Ő maga hátramaradt, és a szakasz felét a halálba küldte. Ők átkozottul jól tudták, hogy tévedett, de senki nem is gondolt rá, hogy kijavítsa.