— Jó Isten! — gondolta Gaj hirtelen — soha meg sem fordult volna a fejünkben, hogy kijavítsuk. Maxim nem értett meg semmit. Minden világos, de ő ezt nem ismeri el. Hányszor végigvettük már! Fogja a legnyilvánvalóbb tényeket, fejtetőre állítja őket, aztán képtelenség meggyőzni róla, hogy nincs igaza. Helyette pont az ellenkezője történik: az ember saját magában kezd kételkedni. Beleszédül, és mielőtt észrevenné, máris teljesen összezavarodott. Pedig ő biztosan nem buta ember. Egy hónap alatt megtanulta a nyelvünket, és két nap alatt tanult meg olvasni és írni. Aztán további két nap alatt elolvasott mindent, amim csak volt. A matematikához és mechanikához jobban ért, mint a szakértők. Vagy vegyük például az eszmecseréit Kaan bácsival.
— Mostanában az öreg minden vacsora melletti eszmecseréjét Maximmal folytatta le. És nekünk is folyton azt bizonygatja, hogy manapság Maxim az egyetlen élő ember, aki ilyen szokatlanul sokat tud a megkövült ősállatokról, és ennyire érdeklődik irántuk. Ő felskiccelt valami különös kinézetű állatokat Maximnak, aztán Maxim rajzolt néhány még azoknál is különösebbet. És arról vitatkoztak, hogy melyik volt a régebbi, melyik származott melyiktől, és miért. A bácsi tudományos könyveket is hozott a könyvtárából, de Maximot gyakran még ez sem győzte meg. A bácsi egyik pillanatban rekedtre ordította magát… a következőben meg darabokra tépte a rajzokat, és megtaposta őket. Tudatlannak nevezte Maximot, még Sapszunál is nagyobb bolondnak. Aztán simogatni kezdte ritkás, szürke haját a tarkóján, és ideges mosollyal azt mondta: „Merész elképzelés… Masszaraks, magának aztán van fantáziája, fiacskám!”
— Ért a matematikához és a mechanikához; a katonai kémiát igen jól ismeri; és az őslénytan? Ki ért mostanában, egy ilyen korban, a paleontológiához? Úgy rajzol, mint egy művész, úgy énekel, mint egy hivatásos énekes. És olyan nagylelkű, hogy az már szinte természetellenes. Elintézett egy csapat banditát, többségüket megölte, segítség nélkül, a puszta kezével. Ha bárki más ilyen csapdába kerül, úgy felhúzta volna magát, hogy ihaj! De ő egy rossz szót sem szólt, sőt, még ő bánkódott miattuk, nem tudott aludni, mérges lett, mikor megdicsértük és megköszöntük neki, egyszer még le is gorombított minket. Elfehéredett, és azt kiabálta, nem jó az, ha valakit gyilkosságért megdicsérnek. És az micsoda munka volt, míg meggyőztem, hogy lépjen be a Légióba! Mindent megértett, mindennel egyetértett, akart is belépni, de azt mondta, akkor lőnie kellene. Emberekre. Ezért hát azt mondtam neki: nem emberekre, hanem degenekre, mindenféle gyülevész népségre, akik rosszabbak a banditáknál is. Abban megegyeztünk, hál’ Istennek, hogy kezdetben, míg hozzá nem szokik a gondolathoz, egyszerűen csak lefegyverzi majd az ellenfeleit. Mulatságos, mégis valahogy ijesztő. Nem csoda, mindig arról hablatyol, hogy egy másik világról jött. Én ismerem azt a világot. A bácsinak van róla egy könyve: „Zartak ködös földje”. Abban azt mondják, Zartak az Alabástrom-hegységben fekszik, és boldog nép lakja. A könyv szerint mind olyanok, mint Maxim. De ha valamelyikük elhagyja a völgyet, rögtön elfelejti hogy honnan jött, és minden mást a korábbi életéről. Csak arra emlékszik, hogy egy másik világból jött. A bácsi azt mondja, hogy ilyen völgy nem létezik, hogy ez csak szófia beszéd, hogy van egy Zartak hegység, de azt olyan alaposan megszórták szuperbombákkal a háború alatt, hogy a hegyi emberek maradandó emlékezetkiesést szenvedtek.
— Miért hallgatsz, Gaj? Rajtam gondolkozol?
Gaj felnézett.
— Nézd csak, Mak. Meg kell hogy kérjelek, tégy meg valamit a kedvemért. A fegyelem miatt sosem mutasd ki, ha valamit jobban tudsz nálam. Figyeld, hogy a többiek hogy viselkednek, és tedd te is pontosan ugyanazt, amit ők tesznek.
— Próbálom — mondta Maxim szomorúan. Kis szünet után hozzátette: — Nehéz hozzászoknom a gondolathoz. Mi nem így intézzük a dolgokat.
— Egyébként hogy van a sebesülésed? — Gaj megpróbált témát váltani.
— Gyorsan gyógyul — felelte Maxim szórakozottan. — Figyelj, Gaj, ez után az akció után menjünk egyenesen haza, jó? Nagyon hiányzik Rada. Neked nem? A többieket letesszük a kaszárnyánál, aztán irány haza a teherkocsival.
Gaj mélyet lélegzett. Abban a pillanatban a hangosbeszélő majdnem a fejük felett függő ezüstszínű dobozából felharsant az ügyeletes tiszt parancsa: — Hatodik század, sorakozó az alakulótéren! Figyelem, hatodik század!
— Elég a szóból, Szim jelölt! — adta ki a parancsot Gaj. — Sorakozó! — Maxim éppen futásnak eredt volna, de Gaj visszatartotta a fegyvere csövével. — Mak, emlékezz, kérlek. Csak úgy, mint a többiek. Ne egyénieskedj. Maga a kapitány fog ma odafigyelni rád.
Három percen belül a század felsorakozott. Sötétedett, keresőfények pásztázták az alakulóteret.
Teherautók motorja duruzsolt lágyan az alakzat mögött. A brigadéros Csacsu kapitány társaságában csendben megszemlélte a századot, szemügyre vett minden egyes légióst, ez volt a szokásos eljárás minden bevetés kezdete előtt. Nyugodt volt; szemei összeszűkültek, szája sarka meglehetős jóindulattal görbült felfelé. Aztán egyetlen szó nélkül bólintott a kapitány felé, és távozott. Kacsázva, nyomorék kezét lóbálva a kapitány az alakzat elé lépett, napbarnította arcát a légiósok felé fordította.
— Légiósok! — bődült el olyan hangon, amitől borzongás kezdett el fel-le futkározni Gaj gerince mentén. — Van itt egy munka számotokra. Végezzétek el rendesen. Század, vigyázz! Gépkocsira! Gaal káplár, középre, előre kilép!
Mikor Gaj odaért hozzá és vigyázzba vágta magát, a kapitány halkan azt mondta: — A te szakaszodnak különleges feladata lesz. Mikor megérkeztek a rendeltetési helyetekre, a járművön maradtok. Én magam fogom átvenni a szakasz parancsnokságát.
6.
A lökhárítók rettenetes állapotban voltak, és az utazás a nyomorúságos macskaköves utakon rendkívül rázósnak bizonyult. Gépfegyvereiket a combjuk közé szorították. Szim jelölt féltő gonddal az övénél fogva tartotta Gajt, mert arra a következtetésre jutott, hogy egy káplárhoz méltatlan lenne, és a tekintélyének sem használna, ha teljes hosszában elterülne a kocsi platóján. Gajnak vagy nem volt kifogása ellene, vagy nem figyelt fel alárendeltje óvatosságára. A kapitánnyal történt beszélgetésük után Gaj nagyon zavartnak tűnt valami miatt, ezért hát Maxim örült, hogy a parancs szerint Gaj mellett kellett maradnia, és segítséget nyújtani neki, ha a szükség úgy kívánja.
A teherautók elhaladtak a Központi Színház előtt, a bűzlő Birodalmi Csatorna mellett gördültek tovább, aztán befordultak a Csizma utcába, egy hosszú főútvonalra, ami ebben az órában teljesen kihalt volt, és kanyargós utcákon kezdtek jobbra-balra forgolódni valami külvárosban, amit Maxim még sosem látott ezelőtt. Mostanra egész jól megismerte a várost, több kerületében tett már látogatásokat. Igen sokat tanult az alatt a negyven-egynéhány nap alatt, és végül megértette, milyen nehéz helyzetben van. A helyzete jóval nyugtalanítóbbnak és jóval hihetetlenebbnek bizonyult, mint amire számított.
Még csak az ábécéskönyvön rágta át magát, mikor Gaj már folyton azt kérdezgette tőle, hogy honnan jött. Hasztalan mutogatott neki rajzokat: Gaj arcán különös mosollyal fogadta őket, és ugyanazt a kérdést ismételgette: „Honnan jöttél?” Maxim végül ingerülten a plafonra mutatott a ceruzájával, és azt mondta: „Az égből.” Legnagyobb meglepetésére Gaj ezt teljesen természetes magyarázatnak gondolta, és elkezdte darálni a szavakat, amikről Maxim először azt hitte, a naprendszerük bolygóinak nevei. De Gaj kinyitott egy térképet, és Maxim látta, hogy azok nem bolygók nevei voltak, hanem a bolygó túlsó oldalán lévő országokéi. Maxim megvonta a vállát, már kimerítette tagadó kifejezéseinek egész szókészletét, és tanulmányozni kezdte a térképet. A beszélgetés itt egyelőre véget ért.