Pandi és Maxim már éppen ugrott volna, de most újra leültek.
— Hármas oszlopban sorakozó! — ordították mellettük a káplárok. — Második szakasz előre, harmadik szakasz utánuk! Lépés, indulj!
Dübörögtek a patkolt csizmák, és valaki elragadtatottan felrikoltott: — Sokáig éljen a Harcos Légió!
— Hurrááá! — kiáltották a sápadt figurák, akik a falnak szorultak, hogy utat adjanak a katonáknak. A járókelők már megszokták a légiósokat.
Maxim jobbján Zojza jelölt még csak kölyök volt. A langaléta ifjonc, arcán sárgás pihékkel, csontos könyökével Maxim bordái közé bökött, és boldogan mosolygott. Maxim visszamosolygott rá. A többi szakasz már elvonult a bejáratokon át; csak a káplárok maradtak hátra, rendületlenül, kifejezéstelen arccal őrizve a kapukat. Az egyik teherautó fülkéjének ajtaja kivágódott, és Csacsu kapitány kiadta a parancsot: — Első szakasz, le a gépkocsiról, és sorakozó!
Maxim leugrott, át az oldaldeszkán. Mikor a szakasz felsorakozott, a kapitány keze egy intésével megállította Gajt, aki éppen hozzá futott jelenteni. Aztán az alakzat elé állt.
— Sisakot fel!
A tényleges közlegények számítottak a parancsra, de a jelöltek lassan reagáltak. A kapitány türelmetlenül várta, hogy Zojza megigazítsa az állszíját. Aztán elkiáltotta magát: — Jobbra át! Futólépés, indulj! — Ő előttük futott, nyomorék kezét lengetve vezette a szakaszt egy sötét kapuboltozaton át a szűk belső udvarba. Aztán befordult egy ugyanolyan homályos és piszkos másik kapuboltozat alá, és megállt egy lepattogzott festésű ajtó előtt.
— Figyelem! — krákogta. — Az első raj és Szim jelölt velem jön. A többiek itt maradnak. Gaal káplár, ha füttyentek, felküld nekem még egy rajt a negyedik szintre. Senkit nem hagynak kimenni. Élve kellenek, csak akkor lőnek, ha feltétlenül szükséges. Első raj és Szim jelölt, utánam!
Belökte az ajtót, és eltűnt mögötte. Maxim ellépet Pandi mellett, és követte a kapitányt. Az ajtó mögött gyengén megvilágított, meredek, kőlépcsős, vaskorlátos lépcsőház volt. Hármasával véve a lépcsőfokokat, a kapitány felfelé iramodott. Maxim utolérte, és meglátta a kezében a pisztolyt. Futás közben leakasztotta a nyakából a saját fegyverét. Egy pillanatra émelygést érzett a gondolattól, hogy emberekre kell lőnie. Aztán eszébe jutott, hogy ezek nem emberek, csak állatok, és megkönnyebbült. A visszataszító mocsok a lába alatt, a beteges fény, a teleköpködött fal, mindez csak megerősítette az elhatározását.
Második szint. Konyhaszag. Egy idős asszony megrettent arca tűnt fel a résnyire nyitott ajtó mögött. Egy halálra rémült macska ugrott el hangos nyávogással Maxim lába alól. Harmadik szint. Valami fafej egy vödör moslékot hagyott a lépcsőforduló közepén. A kapitány felrúgta, és a moslék a lépcsőházaknába folyt. — Masszaraks! — ordított fel Pandi lentről. — El az útból! Lefelé! — förmedt rá a kapitány a sötét sarokban egymást átölelő párocskára. Negyedik szint. Csúf, barna ajtó. Össze-vissza karcolt fémtábla: „Gobbi, fogorvos. Megbeszélt időpont nem szükséges.” Elnyújtott kiáltás az ajtó mögül. A kapitány megállt. — Zárva! — mordult fel. Verejték gördült le sötét arcán. Maxim nem értette. Pandi felrohant, félrelökte, fegyverével az ajtóra célzott, közvetlenül a kilincsgomb alatt, és beleeresztett egy gépfegyver-sorozatot. Szikrák és faszilánkok röpködtek a levegőben. Rögtön ezután lövések dördültek az ajtó mögött, túlharsogva egy hosszan tartó sikolyt. Még több szilánk kezdett röpködni. Valami forró és tömör dolog süvített el Maxim füle mellett. A kapitány szélesre tárta az ajtót.
A szobában sötét volt; sárga villanások füstpamacsokat világítottak meg. — Utánam! — ordította a kapitány, és fejét lehajtva a villanások irányába indult. Maxim és Pandi utána rohant. Előszoba — fülledt meleg, lőporfüst. Veszély balról! Maxim karja kivágódott, egy forró fegyvercsőhöz ért, félrerántotta a fegyvert. Kificamodó izületek roppantak halkan, de jól hallhatóan, és a nagy, puha test megmerevedett, mikor elzuhant. Előtte, a füstben, a kapitány felhorkant: — Ne lőjetek. Élve kellenek! — Maxim eldobta a fegyverét, és berontott a kivilágított szobába. Az könyvekkel és képekkel volt tele, és nem volt bent senki, akire lőni kellett volna. Két férfi vonaglott a padlón. Az egyik sikoltozott. Egy nő feküdt eszméletlenül a karosszékben, a feje hátrahanyatlott. Sápadt volt, szinte áttetsző. A kapitány megállt a sikoltozó férfi fölött, körülnézett, pisztolyát visszatuszkolta a tokjába. Pandi erőből félrelökte Maximot, és besietett a szobába. Mögötte légiósok, egy férfi vaskos testét vonszolták, azét, aki lőtt.
Az izzadt és izgatott Zojza visszaadta Maximnak elhagyott fegyverét. A kapitány feléjük fordította félelmetes, sötét arcát. — Hol a másik? — vicsorogta, és abban a pillanatban lehullt a kék függöny, egy hórihorgas, pecsétes fehér köpenyt viselő férfi ugrott elő az ablakmélyedésből, és egyenesen a kapitány felé fordult. Két hatalmas pisztolyt emelt lassan a szeme magasságába. Szemei üvegesek voltak a fájdalomtól. Zojza felsikoltott.
Maxim oldalt állt, és nem volt ideje megfordulni. Teljes erőből elrugaszkodott, de a férfinak egyszer sikerült meghúznia a ravaszt. Megperzselődött arccal, lőporfüsttől fuldokolva, Maxim megragadta a csuklóját, és a pisztolyok a padlón koppantak. A férfi térdre esett, nyaka elernyedt. Mikor Maxim elengedte, eszméletlenül zuhant a padlóra.
— Nos, jól van — mondta a kapitány. — Ezt tegyétek át oda — utasította Pandit. — És te, — mondta a sápadt, verejtékező Zojzának — futás lefelé, mondd meg a szakaszparancsnokoknak, hogy hol vagyok. Jelentsék, hogy mit végeztek. — Zojza összeütötte a bokáját, és az ajtó felé iramodott. — És mondd meg Gaalnak, hogy jöjjön fel ide… Hagyd abba az ordítozást, te mocsok! — kiáltott rá a padlón nyöszörgő emberre, és könnyedén oldalba rúgta csizmája orrával. — Nincs semmi értelme. Szemét alak. Motozd meg őket! — utasította Pandit. — Fektesd őket sorba. Ide, a padlóra. Azt a nőt is.
Maxim odament a nőhöz, gyengéden felemelte, és az ágyhoz vitte. Zavart volt, és felháborodott. Ez nem az a fajta dolog volt, amire számított.
— Szim jelölt! — vakkantott rá a kapitány. — Azt mondtam, a padlóra! Maximra nézett természetellenesen áttetsző szemével; ajkai szinte görcsösen rángatóztak. Maxim úgy döntött, nem az ő dolga, hogy megítélje, mi a jó, és mi a rossz. Ő csak egy idegen ebben az országban; még meg kell tanulnia, nekik mi a kedves, és mi a gyűlöletes. Felemelte a nőt, és letette a padlóra a zömök férfi mellé, aki az előszobában lövöldözött. Pandi és egy másik légiós kiforgatta a foglyok zsebeit. Mind az öt eszméletlen volt.
A kapitány leült a karosszékbe, sapkáját az asztalra dobta, rágyújtott egy cigarettára, és intet Maximnak. Maxim hetykén összecsapta a bokáját, és odament hozzá.
— Miért dobtad el a fegyveredet? — kérdezte halkan a kapitány.
— Azt parancsolta, hogy ne lőjünk.
— Kapitány úr.
— Igenis, kapitány úr. A kapitány úr azt parancsolta, hogy ne lőjünk.
A kapitány szeme összeszűkült, miközben egy füstfelhőt fújt a mennyezet irányába.
— Ha azt parancsoltam volna, hogy hagyd abba a beszédet, gondolom, nem haraptad volna le a nyelvedet, igaz?
Maxim csendben maradt. A beszélgetés idegesítette, de emlékezett Gaj instrukcióira.
— Mivel foglalkozott az apád?
— Tudós, kapitány úr.
— Él még?
— Igen, kapitány úr.