— Ó istenem, ez nem lehet igaz! Miért? — Megpróbálta rekonstruálni a történteket. — Valami nagy majom járt erre, bejutott a hajóba, felliftezett a fedélzetre, megtalálta az akkumulátorokat, felvett egy ilyen furcsa kinézetű követ, aztán bummm! Micsoda kő — három tonna! És egyetlen lendülettel. Jó erős állat, az biztos. A sztratoszférában kétszer eltalálta a hajót a kavicsaival, aztán idejött, hogy befejezze a munkát. Hihetetlen! Lefogadom, ilyesmi még sosem történt ezelőtt. És most mi legyen? Természetesen nemsokára keresni fognak, de arra senki sem fog gondolni, hogy a hajó megsemmisült, de a pilóta túlélte. A fenébe!
Elfordult a tűztől, és sebesen elindult a folyó mentén. Az egész környék vörös fényben izzott. Árnyéka, váltakozva hol rövidülve, hol meghosszabbodva, rohant előtte a füvön. Jobb felől ritkás, rothadástól bűzlő erdő kezdődött, a fű lágyabbá és nedvesebbé vált. Megfordult a fejében hogy a tűz esetleg utolérheti, és akkor kénytelen lesz úszva menekülni — ez tényleg kellemetlen lenne — de amint a vörös izzás halványodni kezdett, rájött, hogy a hajó tűzoltó rendszere, nem úgy, mint ő, megértette a problémát, és kitűnően végezte a dolgát. Elképzelte, ahogy kormos tartályai abszurd módon előmerednek a tüzes törmelékből, sűrű oltóanyag-felhőket lövellve magukból. Nagyon meg lehetnek elégedve a teljesítményükkel.
— Nyugi, — gondolta. — Ne pánikolj. Ne siess. Rengeteg időd van. Egy örökkévalóságig kereshetnek. Nincs hajó, így lehetetlen, hogy megtaláljanak. Anyának nem fognak szólni, amíg nem lesznek abszolút biztosak a halálomban. Addig meg csak kitalálok valamit.
Átkelt egy kicsi, hűvös mocsáron, átverekedte magát valami bozóton, aztán kiért egy repedezett betonútra, ami a fák közé vezetett. A betonlapokon lépkedve lesétált a folyópartra. Arrafelé látta a növényzettel benőtt rozsdás gerendákat, egy hatalmas, a vízben félig elmerülve fekvő rácsszerű szerkezet maradványait. A folyó túlpartján az út folytatódott, alig láthatóan a foszforeszkáló ég alatt. Úgy tűnt, valamikor régen egy híd ívelt át a folyó felett, de valószínűleg ez nem illett bele valakinek a terveibe, ezért beledöntötték a vízbe, csak ez a ronda összevisszaság maradt belőle. Maxim leült, és eltöprengett kínos helyzetén.
— Jó, találtál egy utat. Ez a fő. Vacak egy út, jó régi, de mégis csak út. És a lakott bolygókon az utak elvezetnek az építőikhez. Mire van még szükségem? Ételre nem. El tudnék viselni egy könnyű kis uzsonnát, de jobb lesz, ha kordában tartom az étvágyamat. Víz nélkül kibírok még egy napot. Levegő van elég, habár jobban örülnék egy kicsivel kevesebb széndioxidnak és radioaktivitásnak. Ennyi. Meglehetősen jó formában vagyok. Ami igazán kell, az egy apró, primitív, spirálmenetes tekercs-antenna. — Lelki szemeivel tisztán látta a pozitron adó kapcsolási rajzát. Ha meglennének hozzá az alkatrészek, akár vakon is össze tudná szerelni. Összerakta néhányszor gondolatban.
— Robinzon. Rendben, ez vagyok én. — Valahogy megragadta az ötlet. — Maxim Crusoe. Nincs nálam semmi más, csak a rövidnadrágom és a sportcipőm. Másrészt viszont, a szigetem lakott. És ha lakott, megvan rá a remény, hogy tudok szerezni egy primitív tekercs-antennát. — Erősen próbálta maga elé képzelni a tekercs-antennát, de nem volt szerencséje. Helyette anyját látta, az arckifejezését, amikor megmondják neki, hogy a fia nyomtalanul eltűnt. Apja megdörzsöli az arcát, és zavartan néz körül. — Hagyd már abba, — mondja magában. — Ne is gondolj rájuk. Bármire, de rájuk ne. Különben véged. Hagyd abba, és foglalkozz saját magaddal. — Felállt, és elindult előre az úton.
Az erdő, eleinte félénk és ritkás, fokozatosan felbátorodott, és egyre közelebbről szegélyezte az utat. Néhány szemtelen fiatal fa áttört a betonon, és keresztülnőtt az úttesten. Az út nyilvánvalóan legalább húsz vagy harminc éves volt. A széle mentén a fák magasabbak, sűrűbbek, és elvadultabbak voltak; az ágak helyenként összeértek az ember feje felett. Lassan besötétedett, és hangos, torokhangú kiáltások hallatszottak az erdő mélye felől.
Valami mozdult, zizzent, dobbant. Aztán, körülbelül húsz lépésre előtte, egy sötét, lelapuló alak iramodott keresztül az úton. Nyüzsögtek a szúnyogok. Maxim előtt hirtelen világossá vált, hogy a környék túl elhagyatott és elvadult ahhoz, hogy emberek éljenek itt. Éhsége újra a felszínre tört, de érzékelte, hogy élő hús bőven van errefelé. Habár a hús nem különösebben étvágygerjesztő, maga a vadászat érdekes lehet. Őz? Talán igen, talán nem. De a helyi vadhús kétségkívül ehető. Megállt, és a szúnyogok rögtön vadul falni kezdték. Azt mindenki tudja, ha van ennivaló egy idegen bolygón, az ember nem halhat éhen. Nem is lenne olyan szörnyű eltévedni itt, és eltölteni egy évet, akár többet is, az erdőben barangolva. Találhatna magának egy társat — valami farkast vagy medvét. Együtt vadásznának. Végül valószínűleg beleunna. Mindamellett nem tűnt túl vonzónak a kilátás hogy keresztülbotorkáljon az erdőn, a körös-körül heverő vashulladék és a szennyezett levegő miatt. Mindenesetre a legfontosabb feladat összerakni egy tekercs-antennát.
Megállt, és figyelt. Valahonnan az erdő mélye felől monoton, fojtott morajlás hallatszott. Maxim rájött, hogy már egy jó ideje hallotta, mire tudatosult benne. Nem állat volt vagy vízesés, hanem mechanikus eszköz, valamiféle primitív gépezet. Zihált, csikorgott, és rozsdaszagot árasztott. És egyre közeledett.
Előregörnyedve, fejét a vállai közé húzva Maxim zajtalanul futott a gépezet irányába, aztán hirtelen megállt, pont egy útkereszteződés előtt. Az út itt sáros volt, mély keréknyomok és kibillent betonlapok csúfították. Büdös volt, és nagyon radioaktív. Maxim lekuporodott és bal felé nézett, a közeledő moraj és csikorgás irányába.
Egy perc múlva felbukkant a zaj okozója. Egy forró, bűzölgő, szegecselt fém szörnyeteg dübörgött az úton hatalmas, sárral borított lánctalpain. Lassan cammogva, púposan és kopottan csörtetett keresztül az erdőt elborító vashulladékon. Tömve volt nyers plutónium és lantanidák keverékével. Vezető nélkül és magányosan, de még mindig vészjóslóan, átvágott a kereszteződésen, és tovább vonszolta magát, perzselő hőség uszályát húzva maga után. Morogva, rázkódva és forgolódva eltűnt az erdőben, őrjöngése lassan elenyészett.
Maxim lélegzetét visszafojtva hessegette el a szúnyogokat. Meg volt döbbenve: egész életében nem látott semmi ehhez foghatóan nevetségest és szánalomra méltót. — Rendben, — gondolta, — errefelé nem fogok találni semmiféle pozitron-adót. — Figyelte a szörnyet, amíg el nem tűnt, aztán hirtelen rájött, hogy a keresztút csupán egy keskeny átjáró a fák között. Talán utána kéne menni. Megállítani, és kikapcsolni a reaktorát. Figyelmesen hallgatózott. Recsegés és csörömpölés töltötte be az erdőt. A szörnyeteg egyre mélyebbre fúrta magát az erdőbe, mint egy víziló a mocsárba. Aztán a motor morajlása megint közeledni kezdett. Csörömpölve és bömbölve újra átküzdötte magát a kereszteződésen, és visszaindult arra, ahonnan az előbb érkezett. — Fiacskám, — gondolta magában Maxim, — jobb lenne, ha távol maradnál ettől. A dühös vadállatok és civilizálatlan robotok nem az én esetem. — Várt egy kicsit, aztán kimászott a bozótból, és egyetlen szökkenéssel átugrott a sugárszennyezett útkereszteződésen.
Miután egy ideig gyors iramban lépkedett, mélyeket lélegezve, hogy kiszellőztesse tüdejéből a vasszörny kigőzölgését, lelassított. Elgondolkodott mindazon, amivel ittlétének két órája alatt találkozott ezen a lakott szigeten, és megpróbált bizarr tapasztalataiból egy logikus képet összeállítani. Ez meglehetősen bonyolult dolog volt, lévén a részletek hihetetlenek, valószerűtlenek. Maga az erdő mintha egyenesen egy tündérmeséből került volna elő: fantasztikus élőlények szinte emberi hangjai visszhangzottak benne. Mint egy tündérmesében, egy öreg, elhagyatott út vezetett az elvarázsolt kastélyhoz, és láthatatlan, gonosz varázslók állítottak akadályokat azok útjába, akik megkockáztatták az odajutást. A távolból meteoritokkal bombázták a hajóját, aztán, mivel nem tudták visszafordítani, felgyújtották a hajót, őt csapdába ejtették, és egy vassárkányt küldtek utána. A sárkány öreg volt és buta, de ők azóta bizonyára rájöttek a tévedésükre, és előkészítettek számára valami sokkal korszerűbbet.