A kapitány szigorúan Maximra nézett.
— Hol van most?
Maxim rájött, hogy túl sokat fecsegett. Most ki kellene menteni magát valahogy.
— Nem tudom, kapitány úr. Pontosabban nem emlékszem, kapitány úr.
— De arra emlékszel, hogy tudós volt. Mi másra emlékszel még?
— Nem tudom, kapitány úr. Sok mindenre emlékszem, de Gaal káplár szerint ezek hamis emlékek.
Sietős léptek visszhangzottak a lépcsőházban. Gaj belépett a szobába, és vigyázzba vágta magát.
— Foglalkozz ezekkel a félholt mocskokkal — adta ki a parancsot a kapitány. — Van elég bilincs?
Gaj átpillantott a válla fölött a foglyokra.
— Engedelmével, kapitány úr, kölcsön kell kérnünk párat a második szakasztól.
— Fogj hozzá!
Gaj kirohant. Még több csizma vert visszhangot a lépcsőházban, feltűntek a szakaszparancsnokok, hogy jelentsék, hogy minden a tervnek megfelelően zajlott le. Két gyanús alakot letartóztattak. A lakók, mint mindig, aktív segítséget nyújtottak. A kapitány megparancsolta, hogy végezzenek gyorsan, és ha elkészültek a feladatukkal, rádión adják le a 'Tamba' kódot a főhadiszállásnak. Mikor a szakaszparancsnokok távoztak, újabb cigarettára gyújtott, és egy darabig csendben maradt. Figyelte, ahogy a légiósok könyveket vesznek le a polcokról, átlapozzák őket, aztán az ágyra dobják.
— Pandi, — szólt oda halkan, — legyen gondod a festményekre. De vigyázz azzal ott. Nehogy tönkre tedd, azt magamnak akarom. — Újra Maxim felé fordult. — Te mit gondolsz róla?
Maxim ránézett. Tengerpart, széles, kiterjedt vízfelület horizont nélkül, félhomály, és egy nő emelkedik ki a tengerből. Szeles, hűvös idő volt. A nő láthatóan fázott.
— Szép festmény, kapitány úr — mondta Maxim.
— Felismered a helyet?
— Egyáltalán nem, kapitány úr. Sosem láttam ezt a tengert.
— Nos, és milyen tengert láttál?
— Egy teljesen másmilyent, kapitány úr. De ez megint valami hamis emlékem, kapitány úr.
— Képtelenség. Ez ugyanaz a tenger. Leszámítva azt, hogy te nem a partról láttad, hanem egy hajó hídjáról. És alattad fehér fedélzet volt. A törzsön volt egy másik híd is, valamivel alacsonyabb. A parton, a hölgy helyén, egy tank volt. És te a tornyára céloztál. Masszaraks!
— Nem értem, — mondta Maxim hűvösen. — Én nem céloztam soha sehol semmire.
— Hogyan lehetsz ebben ennyire biztos? Elvégre, Szim jelölt, te nem emlékszel semmire!
— De arra emlékszem, hogy sosem céloztam sehol semmire.
— Kapitány úr!
— Arra emlékszem, hogy sosem céloztam sehol semmire, kapitány úr. És nem értem, miről beszél, kapitány úr.
Gaj lépett be, két jelölt kíséretében. Elkezdtek nehéz bilincseket rakni a foglyokra.
— Ezek itt szintén emberi lények — mondta váratlanul a kapitány. — Van feleségük, gyerekeik. Szeretnek valakit, és őket is szereti valaki.
A kapitány nyilvánvalóan gúnyolódott, de Maxim pontosan azt mondta, amit gondolt: — Igen, kapitány úr. Ők szintén emberi lénynek tűnnek.
— Nem erre számítottál?
— Nem, kapitány úr. Valami egészen másra számítottam.
Habár a szeme sarkából látta Gaj riadt arckifejezését, mert émelygett, és belefáradt a hazudozásba, hozzátette: — Azt hittem, tényleg degeneráltak lesznek, mint a meztelen, piszkos… állatok.
— Meztelen, piszkos hülyék, — csattant fel a kapitány. — Nem az erdőben vagy, tudod? Itt ezek úgy néznek ki, mint az emberek. Derék, kedves emberek, akik kínzó fejfájást kapnak az erős érzelmektől… úgy, mint te — tette hozzá váratlanul.
— Nekem soha nem fáj semmim, kapitány úr. Önnek igen?
— Micsoda?
— Olyan ingerültnek tűnt, hogy én arra gondoltam…
— Kapitány úr! — Gaj szólalt meg reszkető hangon. — Kérek engedélyt jelenteni. A foglyok magukhoz tértek, uram.
A kapitány ránézett, és ironikusan elmosolyodott. — Ne aggódj, káplár. A cimborád ma bebizonyította, hogy igazi légiós. Ha ő nincs, most Csacsu kapitány lenne itt kiterítve, golyóval a fejében. — Felnézett a plafonra, és kifújt egy jókora füstfelhőt. — Jó orrod van, káplár. Most azonnal elő kéne léptetnem ezt a csibészt tényleges közlegénnyé; masszaraks, még tisztet is csinálnék belőle! Megvannak a képességei, hogy brigadéros lehessen: szeret a tiszteknek kérdéseket feltenni. De most már értem, káplár. Jó okod volt rá, hogy megírd azt a jelentést. Ezért várunk egy kicsit, mielőtt előléptetnénk. — A kapitány felkelt, döngő léptekkel megkerülte az asztalt, és megállt Maxim előtt. — Egyelőre még rendes közlegényt sem csinálunk belőle. Kitűnő harcos, de még zöldfülű. Gatyába kell ráznunk… Vigyázz! — kiáltott fel hirtelen. — Gaal káplár, vigye el a foglyokat! Pandi közlegény és Szim jelölt, fogják a festményemet és minden papírt a lakásban, és hozzák le nekem a teherautóhoz.
Megfordult, és elhagyta a szobát. Gaj szemrehányóan Maximra nézett, de nem szólt semmit. A légiósok rúgásokkal és lökésekkel talpra állították a foglyokat, és az ajtóhoz vezették őket. Azok nem tanúsítottak ellenállást, de úgy imbolyogtak és hajladoztak, mint egy darab kocsonya. A zömök férfi, aki az előszobában lövöldözött, hangosan nyögött, és félhangon átkozódott. A nő ajkai hangtalanul mozogtak; szemei üvegesen csillogtak.
— Hé, Mak! — mondta Pandi. — Vedd le a takarót az ágyról, és csomagold bele a könyveket. Húzd le a lépcsőn… Én viszem a festményt. Ja, és ne felejtsd itt a fegyveredet, fafej! Csodálkozol, hogy a kapitány miért kapott le a tíz körmödről, igaz? Eldobtad a fegyveredet. Képzeld csak el, hogy a csatában eldobod a puskádat. Balfék!
— Állítsd le magad, Pandi — mondta Gaj dühösen. — Fogd a festményt, és gyerünk!
Az ajtóban Pandi visszafordult Maxim felé, ujjával megkopogtatta a homlokát, aztán eltűnt. Hallották, hogy teli torokból a „Nyugi, mama” nótát énekli a lépcsőn lefelé menet. Maxim az asztalra fektette a fegyverét, és odament a könyvkupachoz, amit az ágyra és a padlóra borítottak. Azelőtt sosem látott ezen a bolygón ennyi könyvet egy helyen, csak a városi könyvtárban. A könyvesboltokban persze volt ennyi könyv, de nem ennyi féle.
A lapok megsárgultak a kortól. Néhány könyvet dedikáltak, és néhány, Maxim meglepetésére, érzékelhetően radioaktív volt. Nem volt rá ideje, hogy kellően megvizsgálja őket.
Maxim összecsomagolt két batyura valót, aztán szünetet tartott, hogy körülnézzen a szobában. Üres, elferdült polcok, sötét foltok, ahol valamikor festmények lógtak… a képeket kitépték a keretükből, és összetaposták őket. Nyoma sem volt fogorvosi felszerelésnek. Felvette a batyukat és elindult az ajtó felé, aztán eszébe jutott a fegyvere, és visszament érte. Az asztalon, üveglap alatt, két fénykép feküdt. Az egyiken egy sápadt asszony négy év körüli fiút lovagoltat a térdén. A másikon gyönyörű hegyi táj látszott, régi, leomlott toronnyal. Maxim a hátára vetette a fegyvert, és visszament a batyukhoz.
7.
Minden reggel, reggeli után, a brigád összegyűlt az alakulótéren, hogy meghallgassák a napiparancsot, mielőtt szétszéledtek, és a dolgukhoz láttak volna. Maxim számára ez volt a nap legidegesítőbb része, leszámítva az esti létszámellenőrzést. A parancskihirdetés mindig a hűség és lelkesedés frenetikus kinyilvánításával ért véget. Maxim kényszerítette magát, hogy elnyomja utálkozását az elmebaj ezen kitörését illetően, ami magával ragadta az egész brigádot, a parancsnoktól a legalacsonyabb rangú jelöltig. Szemrehányást tett magának, amiért egy kívülálló, egy idegen szkepticizmusa él benne; próbálta ösztönözni, meggyőzni magát, hogy meg kell értenie a lelkesültségüket, és neki magának is részt kell venni benne. De nem sikerült.