Mivel gyermekkora óta önuralomra nevelték, arra, hogy kérdezzen, és hogy utálja a fellengzős frázisokat, uralnia kellett ingerültségét bajtársai között, az alakzatban. A parancskihirdetést követően, amikor három nap fogdára ítélnek valami jelöltet, mert vitatkozott egy közlegénnyel, az emberek mintha elveszítenék a józan eszüket és a humorérzéküket. Szájuk kinyílik, és vad lelkesedéssel hurrá!-t ordítanak. Aztán könnyes szemmel a Harcos Légió indulóját éneklik, legalább négyszer megismételve. Még a konyhások is kirohannak, és csatlakoznak hozzájuk, őrjöngve rázzák késeiket és fazekaikat. Emlékeztetve magát, hogy ez az ő világuk, és neki kell alkalmazkodnia, erőt vett magán, hogy csatlakozzon az énekléshez, és elnyomja magában a nevetségesség érzését.
A mai érzelemkitörést a 127-es parancs előzte meg, amiben Dimba közlegényt káplárrá léptették elő; a 128-as, amiben megemlítették Szim jelöltet egy akció során tanúsított bátorságáért; és a 129-es, amiben elrendelték a negyedik század barakkjának javítását. A brigadéros szárnysegédje éppen csak vissza tudta tenni a parancsokat bőr irattartójába, mikor a brigadéros lekapta fejéről a sapkáját, és reszelős fejhangon rázendített: „Előre, légiósok, ti vasemberek!” És ez így ment tovább. Maxim ma különösen kényelmetlenül érezte magát, mikor látta, hogy könnyek gördülnek végig Csacsu kapitány barna arcán. A légiósok bömböltek, mint a bikák, puskatusukkal verték a ritmust jókora övcsatjukon. Hogy megszabaduljon a műsor látványától és hangjaitól, Maxim kancsalított, és úgy üvöltött, mint egy felbőszült tahorg, így hangja elnyomta mindenki másét… legalábbis neki úgy tűnt. „Előre, rettenthetetlen férfiak!” ordította, és most csak a saját hangját hallotta. Istenem, micsoda idióta szöveg. Alighanem valami káplár költötte. Az embernek rettenetesen szeretnie kell a munkáját ahhoz, hogy ezekkel a szavakkal menjen a csatába. Kinyitotta a szemét, és egy csapat megriadt fekete madarat látott csendben átrepülni az alakulótér fölött. „Gyémánt páncél sem véd meg téged, ó, ellenség…”
Minden ugyanolyan hirtelen ért véget, ahogyan elkezdődött. A brigadéros üveges szemei az alakzatot pásztázták. Egyszerre csak eszébe jutott, hogy hol van, és kiadta a parancsot: — Tisztek, vezessék az egységeiket szolgálati helyeikre! — Az emberek még kábultan, meglepetten néztek egymásra. Csacsu kapitánynak kétszer kellett elkiáltania a „jobbra igazodj” parancsot, mire a sorok összerendeződtek. A század elmasírozott a kaszárnya irányába, és a kapitány kiadta a parancsot: — Az első szakaszt őrszolgálatra osztom be. A többi szakasz végzi a rendes feladatát. Oszolj!
Szétszéledtek. Gaj harcrendbe állította a szakaszát, és kiosztotta a feladatokat. Maximot és Pandi közlegényt a kihallgató szobához rendelte, és sietősen elmagyarázta Maximnak a feladatát: a fogoly jobbján áll; ha az a legcsekélyebb kísérletet is teszi, hogy felkeljen a helyéről, akkor erővel visszatartja; a brigadérosnak tartozik engedelmességgel, és a rangidősnek; ez Pandi közlegény lesz. Röviden: figyelje Pandit, és tegye pontosan azt, amit ő tesz.
— Ha rajtam múlna, én nem rendelnélek téged erre a posztra, ezt sosem bízzuk jelöltekre, de a kapitány megparancsolta. Szedd össze magad, Mak. Nem tudok eligazodni a kapitányon. Vagy megpróbál gyorsan előrelökni téged — sokat beszélt rólad a tegnapi akció kiértékelőjén a szakaszparancsnokoknak, és egy parancsban is megemlített — vagy le akar káderezni. Hogy miért, azt nem tudom. Talán az én hibám… a jelentés, amit beadtam. Vagy talán a tiéd… mert olyan sokat fecsegsz. — Gondterhelten szemügyre vette Maximot. — Pucold ki a csizmádat, húzd meg az öved, és vegyél fel kesztyűt. Ó, neked nincs is… a jelöltek nem kapnak. Rendben, futás a raktárba. Húzz bele, harminc perc múlva indulunk.
A raktárban Maxim összetalálkozott Pandival, aki egy megrepedt sapkajelvényt cserélt ki.
— Vessen egy pillantást erre a fickóra, káplár! — mondta Pandi a szállásmesternek, megveregetve Maxim vállát. — Ki látott már ilyet? Kilenc napja van a légióban, és már parancsban említették a nevét. Velem rendelték szolgálatra a kihallgató szobához. Alighanem fehér kesztyűért szaladt le ide. Jó kesztyűket adjon neki, káplár. Megérdemli. Ez a legény egy hős!
A káplár morgott valamit, végigtúrta a felszereléssel megrakott polcokat, odadobott néhány pár fehér pamutkesztyűt a pultra Maxim elé, és megvetően azt mondta: — Itt van. Ti nevezitek magatokat hősöknek, azok miatt a holdkórosok miatt, akiket elkaptatok? Persze, mikor a beleiket hasogatja a fájdalom, nektek csak annyit kell tennetek, hogy összeszeditek, és zsákba dugjátok őket. Itt még az öregapám is hős lehetne. Hátrakötött kézzel is.
— Az öregapád ész nélkül iszkolt volna el onnan, ha valaki két pisztollyal ugrott volna neki — felelte Pandi. — Már majdnem azt hittem, hogy a kapitánynak annyi!
— Annyi neki! — dörmögte a szállásmester. — Hat hónap a déli határon, és nektek tényleg annyi lenne. Az kéne neked, fiacskám. Aztán majd meglátnánk, ki iszkol el ész nélkül.
Mikor már kint voltak, Maxim a legtisztelettudóbb hangnemben megkérdezte Panditóclass="underline" — Pandi közlegény úr, miért vannak a degeneknek olyan fájdalmai? És úgy látszik, mindegyiknek ugyanabban az időben. Hogy lehet ez?
— A félelem teszi. Ők degenek. Érted? Többet kéne olvasnod, Mak. Van egy brosúra, „A degenek: szokásaik és eredetük”. Okvetlenül olvasd el, különben soha nem érsz el semmit. Csak bátorsággal nem jutsz messzire. — Szünetet tartott. — Nézd, mi, normális emberek, izgatottak leszünk, dühösek, vagy megijedünk, és nem történik semmi. Esetleg izzadunk, vagy remegünk. De az ő testük rendellenes. Degenerált. Ha ők felbosszantják magukat valamivel, rájuk jön a cidri, vagy valami ilyesmi, hirtelen rettenetes fejfájás kapja el őket, és fájdalom az egész testükben. Őrjítő fájdalom. Érted? Így tudjuk azonosítani őket. És, természetesen, letartóztatjuk őket. Fogjuk rá, ezek a kesztyűk jók lesznek. Épp az én méretem. Mit gondolsz?
— Nekem túl szűk, uram — panaszkodott Maxim. — Cseréljünk.
A cserével mindketten meg voltak elégedve. Hirtelen Maximnak eszébe jutott, hogy vonaglott a fájdalomtól Fank a kocsiban. És a járőröző légiósok letartóztatták. — Mitől ijedhetett meg? Vagy mitől dühödött fel? Nem tűnt izgatottnak, nyugodtan vezette a kocsit, még fütyörészett is. De körülnézett, és meglátott egy járőrkocsit. Vagy az már azután volt? Igaz, borzasztóan sietett, és a furgon elállta az utat. Talán ezen bosszantotta fel magát? Jó Isten, mit beszélek? Bárkinek lehet dührohama. És őt talán csak a baleset miatt tartóztatták le. Vajon ki ő, és kinek beszélt rólam? Meg kell találnom Fankot.
Kifényesítette a csizmáját, kipucoválta magát egy nagy tükör előtt, nyakába akasztotta a fegyverét, és újra megszemlélte magát a tükörben. Abban a pillanatban meghallotta Gaj parancsát a sorakozóra. Miután sasszemmel végigvizsgálta az embereit, és leellenőrizte, hogy ismerik a feladatukat, Gaj a századirodára rohant jelenteni. Hamarosan Csacsu kapitány bukkant fel Gaj kíséretével. Ő szintén gondosan leellenőrzött minden embert. — Vigye a szakaszát, káplár. — A szakasz elmasírozott a főhadiszállás irányába.
A főhadiszálláson a kapitány megparancsolta Pandi közlegénynek és Szim jelöltnek, hogy kövessék, és Gaj elvezette a szakasz maradékát. Pandi és Maxim egy befüggönyözött ablakú kis terembe lépett. Az egész erősen bűzlött a cigarettafüsttől. A túlsó végén egy nagy, üres asztal állt, háromlábú székekkel körülvéve. A falon egy régi csatát ábrázoló öreg festmény lógott. Tíz lépésnyire az asztaltól, az ajtótól jobbra, Maxim egy fém ülőalkalmatosságot látott. Egyetlen lábát szilárdan a padlóhoz csavarozták.