— A helyükre! — adta ki a parancsot a kapitány. Ő előre ment, és leült. Pandi gondosan beállította Maximot jobbra a fogoly széke mögé, ő maga a bal oldalon foglalta el a posztját, és odasúgta neki, hogy álljon vigyázzba. Mindketten megmerevedtek. A kapitány keresztbe vetett lábakkal ült, dohányzott, és közönyösen figyelte a légiósokat. De Maxim biztos volt benne, hogy a kapitány őt tanulmányozza.
Kinyílt az ajtó Pandi mögött. Pandi tett két lépést előre, egy lépést jobbra, és csinált egy „balra át”-ot. Maxim éppen utánozni akarta, de rájött, hogy ő nincs útban. Újra vigyázzba vágta magát. Volt valami ragályos ebben a kamaszoknak való játékban, habár primitívnek tűnt, és nyilvánvalóan alkalmatlannak egy ilyen végveszélyben lévő országban.
— Vigyázz! — vakkantotta Pandi.
A kapitány felkelt, cigarettáját elnyomta egy hamutálcában, könnyedén összecsapta a bokáját, és üdvözölte az asztalhoz újonnan érkezetteket: a brigadérost, egy civil ruhás idegent, és a brigadéros szárnysegédjét egy vastag mappával a hóna alatt. A mogorva brigadéros az asztal közepe táján ült le, és ujjával hímzett gallérja mögé nyúlt, hogy meglazítsa. A civil, csúf, kicsi ember, durván borotvált, petyhüdt arccal, csendben a mellette lévő székhez ment. A szárnysegéd, még állva, kinyitotta a mappát, átválogatta a papírokat, és néhányat átadott a brigadérosnak.
Miután néhány pillanatig látható határozatlansággal álldogált, Pandi visszatért az eredeti helyére, ugyanazzal a katonás járással. Az emberek az asztalnál halkan beszélgettek.
— Eljössz ma a találkozóra, Csacsu? — kérdezte a brigadéros.
— Nem tudok, van néhány elintéznivalóm — válaszolta a kapitány.
— Kár. Fontos megbeszélés lesz ma.
— Túl későn jutott eszembe. Mindenesetre én már kifejtettem a véleményemet.
— Nem túl hatásosan — jegyezte meg a civil halkan a kapitány felé fordulva. — Ráadásul a helyzet változik. A vélemények is megváltoznak.
— De nem itt nálunk, a Légióban — mondta a kapitány hűvösen.
— Nos, uraim, de igazán, — szólalt meg a brigadéros, — mindenki jöjjön el a mai összejövetelre.
— Úgy hallottam, friss tavi gombát hoztak — mondta a szárnysegéd, még mindig a papírok között turkálva. — Saját levében.
— Hallja ezt, kapitány? — kérdezte a civil.
— Nem, uraim — mondta a kapitány. — Megvan a véleményem, és egyszer már kifejtettem. Ami pedig a tavi gombát illeti… — Hozzátett még valamit, amit Pandi és Maxim nem hallhatott, és az egész társaságból kirobbant a nevetés. Csacsu kapitány látható elégedettséggel dőlt hátra a székén. A szárnysegéd abbahagyta a papírok böngészését, és suttogott valamit a brigadérosnak. A brigadéros bólogatott. A szárnysegéd leült, és mintha az üres széknek címezte volna, megszólalt.
— Nole Renadu!
Pandi kinyitotta az ajtót, fejét kidugta a folyosóra, és hangosan megismételte: — Nole Renadu!
Mocorgás hallatszott a folyosóról, és egy választékosan öltözött, de valahogy zilált és viharvert idősebb férfi lépett be a szobába. A lábai kissé bizonytalanok voltak, ezért Pandi megfogta a könyökénél, és leültette a foglyok székére. Az ajtó kattanva bezárult. A férfi hangosan köhögött, kezeit a térdére fektette, és fejét büszkén felemelte.
— Vagy úúúgy… — nyújtotta el a szót a brigadéros a papírokat tanulmányozva. Elhadart valamit, ami úgy hangzott, mint egy nyelvtörő mondóka: — Nole-Renadu-ötvenöt-éves-háztulajdonos-a-városi-tanács-tagja. Úúúgy… Tagja a Veteránok Egyesületének. — A civil a brigadéros mellett ásított, egy újságot húzott elő a zsebéből, a térdére fektette, és belelapozott. — A fogoly… a motozás során elkobozták… akkor és ott… Úúúgy. Mit csinált ön a Trombitás utca nyolcban?
— Én vagyok az épület tulajdonosa — mondta Renadu méltóságteljesen. Megbeszélésem volt a házmesteremmel.
— Ellenőrizte az iratait? — fordult a brigadéros a segédtiszthez.
— Igen, uram. Minden rendben van.
— Úúúgy — mondta a brigadéros. — Renadu úr, ismer ön bárkit is a foglyok közül?
— Nem, senkit — felelte fejét nyomatékosan megrázva Renadu. — Személyesen nem. De az egyikük neve — Ketsef — azt hiszem, valami ilyen nevű lakik az épületben. De nem emlékszem. Lehet, hogy tévedek. Talán nem ebben az épületben. Van két másik is, és az egyikben…
— Bocsásson meg, — szakította félbe a civil, anélkül, hogy felemelte volna a szemét az újságjából. — Miről beszélgetett a többi fogoly a cellában? Nem figyelte?
— Hát… én… hát… — tétovázott Renadu. — Be kell hogy valljam… nos, az önök cellájában… rovarok vannak. Az idő legnagyobb részében azokkal voltunk elfoglalva. Valaki suttogott az egyik sarokban, de én túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy távol tartsam a rovarokat. — Idegesen felnevetett.
— Természetesen, — mondta egyetértően a brigadéros. — Nos, nem hiszem, hogy ezért bocsánatot kellene kérnünk öntől, Renadu úr. Itt vannak az iratai. Ön szabad. Őrparancsnok! — kiáltotta.
Pandi szélesre tárta az ablakot, és kikiabált rajta: — Őrparancsnok, jelentkezzen a brigadérosnál!
— Eszembe sem jutott bocsánatkérést várni — mondta Renadu síri hangon. — Csak magamnak, saját magamnak tehetek szemrehányást. Pontosabban az átkozott génjeimnek. Szabad? — kérdezte Maximtól, az asztalra mutatva, ahol az iratai feküdtek.
— Ott marad, ahol van — mondta Pandi halkan.
Belépett Gaj. A brigadéros átadta neki az iratokat, és elrendelte az elkobzott vagyontárgyak visszaadását. Renadu urat elengedték.
— Rase Muszai, — mondta a segédtiszt a vasszéknek.
— Rase Muszai! — ismételte meg Pandi az ajtón át.
Egy vékony, teljesen kimerült, rongyos köntöst és egyetlen papucsot viselő férfi lépett be. Éppen csak le tudott ülni, mikor a brigadéros ráförmedt: — Bujkáltál, nyavalyás? Rase egy hosszú, zavaros okfejtéssel válaszolt. Ő nem bujkált, beteg felesége és három gyermeke van, a lakbért még nem fizette ki, már kétszer letartóztatták és elengedték, most egy gyárban dolgozik kárpitosként, és nem csinált semmi rosszat. Maxim biztos volt benne, hogy el fogják engedni, de a brigadéros hirtelen felállt, és kihirdette, hogy Rase Muszai, kora negyvenkettő, nős, kétszer letartóztatva, hét évre ítéltetett a védőőrizeti törvény értelmében. Egy pillanatig úgy tűnt, Rase Muszai nem értette meg az ítéletet. Aztán szörnyű jelenet vette kezdetét. A kárpitos zokogott, összefüggéstelenül bocsánatért esedezett, és folyamatosan sírt és kiáltozott, mialatt Pandi kivonszolta a folyosóra. Maxim megint magán érezte Csacsu kapitány tekintetét.
— Kivi Popsu, — jelentette be a segédtiszt.
Egy széles vállú, valami bőrbetegségtől eltorzult arcú fickót löktek be az ajtón. Ennek a visszaeső betörőnek, akit a bűntett helyszínén fogtak el, pimaszul megnyerő modora volt. Először arra kérte a parancsnok urakat, ne ítéljék őt kegyetlen halálra, aztán hisztérikusan nevetgélt, jópofáskodott, és történeteket mesélt magáról, mindegyik ugyanúgy kezdődött: „Bementem egy házba…” A többieknek esélyt sem adott a megszólalásra. Miután tett néhány sikertelen kísérletet hogy kihallgassa, a brigadéros hátradőlt a székén, és méltatlankodva a mellette ülőkre pillantott. Csacsu kapitány szólalt meg monoton hangon: — Szim jelölt, hallgattassa el!