Nem tudván, hogy hogyan hallgattassa el a foglyot, Maxim egyszerűen megragadta Kivi Popsut a vállánál fogva, és keményen megrázta. A fogoly állkapcsa csattanva összezárult; lakatot tett a szájára, és csendben maradt. Akkor a civil, aki odáig tanulmányozta a foglyot, megszólalt:
— Ez kell nekem. Hasznunkra lehet.
— Nagyszerű, — mondta a brigadéros, és parancsot adott, hogy kísérjék vissza Kivi Popsut a cellájába.
Mikor a foglyot kivezették, a segédtiszt azt mondta: — Ezzel végeztünk az apróhallal. Most lássuk a csoportot.
— Kezdjük a vezetőjükkel — javasolta a civil. — Mi is a neve… Ketsef?
A segédtiszt egy pillantást vetett a papírjaira, és újra a rabok székéhez szólt: — Gel Ketsef.
Egy megbilincselt kezű férfit vezettek be a szobába. Szemei vörösek voltak, arca duzzadt. Leült, és tekintetét a brigadéros feje fölött lévő festményre függesztette. — Az ön neve Gel Ketsef? — kérdezte a brigadéros.
— Igen.
— Fogorvos?
— Az voltam.
— Milyen kapcsolatban van a fogorvos Gobbival?
— Megvettem a praxisát.
— Most miért nem praktizál?
— Eladtam a felszerelésemet.
— Miért?
— Pénzügyi problémák miatt.
— Milyen kapcsolatban van Ordi Taderrel?
— Ő a feleségem.
— Gyermek?
— Egy fiú.
— Ő hol van?
— Nem tudom.
— Mit csinált a háború alatt?
— Harcoltam.
— Miért döntött úgy, hogy kormányellenes tevékenységben vesz részt?
— Mert a világtörténelemben még sosem volt ennél visszataszítóbb kormányzat — mondta Ketsef. — Mert szerettem a feleségemet és gyermekemet. Mert maguk megölték a barátaimat, és korrumpálták a népemet. Mert mindig is gyűlöltem magukat. Ez nem elég?
— Elég, — mondta a brigadéros szenvtelenül. — Több, mint elég. Most mondja el nekünk, mennyit fizettek magának a hontiak? Vagy a pandeyaiak?
A férfiből kitört a nevetés — de ez nyomasztó nevetés volt, egy halott ember nevetése.
— Hagyja már ezt! Vessünk véget ennek a bohózatnak. Miért jó ez magának?
— Maga a vezetője ennek a csoportnak?
— Én voltam.
— Kik a tagjai a szervezetüknek?
— Nem tudom.
— Biztos? — kérdezte hirtelen a civil.
— Igen.
— Tudja, Ketsef, — mondta szelíden a civil — a maga helyzete rendkívül súlyos. Mindent tudunk a maga csoportjáról. Még a csoportja kapcsolatairól is tudunk valamennyit. De hogy a maga neve, vagy valaki másé a csoportjából, kikerül-e, mint a forrásunk, teljességgel magán múlik.
Ketsef lehajtotta a fejét, és szótlan maradt.
— Maga! — kiáltott rá Csacsu kapitány. — Maga egy hajdani harctéri tiszt. Nem érti, hogy mit ajánlunk magának? Nem az életét, masszaraks! A becsületét!
Ketsef megint nevetni kezdett, de nem válaszolt. Maxim érezte, hogy ez az ember semmitől sem fél. Sem a haláltól, sem a becsület elvesztésétől. Ő már elviselt mindent, amit el kellett viselnie, és elszánta magát a halálra. A brigadéros megvonta a vállát, és kihirdette, hogy Gel Ketsef, kora ötven, nős, fogorvos, halálra ítéltetett, a közegészségügy védelméről szóló törvény értelmében. Az ítélet negyvennyolc órán belül végrehajtandó. Ha az elítélt hajlandó vallomást tenni, az ítélet megváltozhat.
Miután Ketsefet kivezették, a brigadéros elégedetlenül azt mondta a civilnek: — Nem értelek. Azt hiszem, inkább boldogan beszélt volna. A te nézőpontodból… tipikus fecsegő. Nem, én ezt nem értem.
A civil felnevetett. — Figyelj, barátom, te maradj a magad munkájánál, és én is megmaradok az enyémnél.
A brigadéros megsértődött. — A csoport vezetője… hajlamos a filozofálásra. Nem értelek.
— Láttál már valaha filozofáló hullát?
— Képtelenség.
— Nos, láttál már?
— És te láttál? — kérdezte a brigadéros.
— Igen éppen most — mondta a civil fensőbbségesen. — És, jegyezd meg, nem először. Én élek. Ő halott. Tehát miről is beszélünk?
A kapitány hirtelen felállt, odament Maximhoz, és az arcába sziszegte: — Hogy áll, jelölt? Vigyázz! Szem előre néz! — Tanulmányozta Maximot néhány másodpercig, aztán visszatért a helyére.
— Tehát, — szólalt meg a segédtiszt, — itt van még Ordi Tader, Memo Gramenu, és két másik, aki megtagadta, hogy megnevezze magát.
— Kezdhetnénk velük — javasolta a civil.
A 7313-as szám, egy ösztövér, inas férfi, fájdalmasan duzzadt ajkakkal, belépett, és leült. Ő is meg volt bilincselve, habár egyik karja műkar volt.
— Neve? — kérdezte a brigadéros.
— Melyik? — kérdezte a félkarú rab derűsen.
Maxim megrándult — biztos volt benne, hogy a férfi hallgatni fog.
— Olyan sok van? Mondja meg a valódi nevét.
— A valódi nevem Hét-három-egy-három.
— Úúúgy. Mit csináltak Ketsef lakásában?
— Én eszméletlenül feküdtem. Csak hogy tudja, ebben nagyon jó vagyok. Ha akarja, bemutathatom.
— Ne fáradjon vele — mondta a civil. Nagyon dühös volt. — Tartogassa későbbre a tehetségét. Szüksége lesz rá.
A fogolyból kitört a nevetés. Szívből nevetett, mint a fiatalok, és Maxim elborzadt, mikor rájött, hogy a nevetése őszinte volt. Az asztal körül ülők dermedten figyelték.
— Masszaraks! — A fogoly a vállába törölte a szemét. — Hogy megijedtem! — A civilhez fordult. — De maga, maga még fiatal ember. Meg kell tanulnia, hogy megfontoltan, hivatalosan végezze a munkáját… a pénzéért. Annak óriási hatása lesz a vallatása áldozataira. Micsoda ijesztő helyzet, mikor az ember azon kapja magát, hogy nem egy ellenség, hanem egy bürokrata kezdi vallatni. Vessen egy pillantást a bal karomra. Ő Császári Felsége szakemberei fűrészelték le, három menetben; és minden aktust hosszadalmas hivatali levélváltás kísért. Azok a mészárosok csak egy kellemetlen, unalmas, haszontalan munkát végeztek. Miközben fűrészelték a karomat, nyomorúságosan alacsony fizetésük miatt átkozódtak. És én halálra voltam rémülve. Minden akaraterőmet össze kellett szednem, hogy ne beszéljek. És most… Látom, hogy gyűlöl engem. Maga engem, és én magát. Nagyszerű! De maga még kevesebb mint húsz éve gyűlöl engem, míg én magát több mint harminc éve. Maga, fiatalember, akkor még az asztal alatt totyogott, és macskákat kínozgatott.
— Aha, — mondta a civil, — egy öreg róka. Azt hittem, már mind kihaltak.
— Arra ne számítson — felelte a fogoly. — Magának még sokat kell tanulnia.
— Azt hiszem, ennyi elég — mondta a brigadéros a civil felé fordulva.
A civil sebesen írt valamit az újságra, és átadta a brigadérosnak. A brigadéros meglepődött, és kétkedve nézett a civilre. A civil elmosolyodott. Aztán vállát megvonva a brigadéros a kapitányt szólította meg. — Csacsu kapitány. Ön tanúja volt az esetnek. Hogy viselkedett a vádlott, mikor letartóztatták?
— A padlón feküdt elnyúlva — felelte a kapitány mogorván.
— Más szóval, nem tanúsított ellenállást. Úúúgy. A brigadéros rövid szünetet tartott, aztán felállt, és kimondta a szentenciát: — A hét-három-egy-hármas rab halálra ítéltetett. A kivégzés időpontja nem meghatározott, előtte a foglyot átnevelő táborba küldjük. — Csacsu kapitány arcán gúnyos értetlenség látszott. A félkarú rab lágyan felnevetett, és a fejét rázta, mikor kivezették.