Behozták 7314-et. Ez volt az a férfi, aki sikoltozva és rángatózva feküdt a padlón. Habár nagyon rémült volt, kihívóan viselkedett. Amint feltűnt az ajtóban, azt kiabálta, hogy nem fog válaszolni a kérdésekre, és nem kér kegyelmet. És tényleg csendben maradt, nem válaszolt egyetlen kérdésre sem, még a civilére sem, aki megkérdezte, nem bántak-e vele rosszul a letartóztatása alatt. Mikor a kihallgatás véget ért, a brigadéros a civilre nézett, és kérdően ráhunyorított. A civil bólintott, és azt mondta: — Add nekem. — Nagyon elégedettnek tűnt.
A brigadéros átfutotta a maradék iratokat, és azt mondta:
— Gyerünk, uraim, együnk valamit.
A bíróság visszavonult. Maxim és Pandi engedélyt kaptak, hogy pihenjben álljanak. Mikor a kapitány szintén elhagyta a szobát, Pandi dühösen mondta: — Láttad ezeket az állatokat? Rosszabbak, mint a kígyók. Ha nem lenne fejfájásuk, hogy tudná megmondani az ember, hogy degenek? Félelmetes belegondolni, hogy mi történne.
Maxim nem válaszolt. Nem volt társalgó hangulatban. A képe erről a világról, ami tegnap olyan kristálytisztának és logikusnak tűnt, most szétmállott és összezavarodott. Pandi tovább beszélt, nem várt választ Maximtól. Fehér kesztyűjét levette, hogy össze ne piszkolja, zsebéből kivett egy csomag pörkölt mogyorót, és néhányat Maximnak kínált. Arról kezdett beszélni, mennyire utálja ezt a szolgálatot. Először is, halálosan félt attól, hogy elkap valamit a degenektől. Másodszor, néhányan közülük, mint az a félkarú fickó, olyan tiszteletlenül viselkedtek, hogy alig tudta türtőztetni magát. Egyszer tűrte, ameddig tudta, aztán állon vágta az egyiket. Majdnem lefokozták jelöltté. A kapitánynak köszönhetően mindössze húsz nap fogdát kapott, plusz negyven nap laktanyafogságot.
Maxim csendben rágta a mogyorót, alig figyelt Pandi fecsegésére. — Gyűlölet, — gondolta. — Ezek gyűlölik amazokat, és viszont. De miért? „A legvisszataszítóbb kormányzat.” Mitől visszataszító? Honnan veszik ezt? Korrumpálta a népét. Hogyan? Mit jelent mindez? És az a civil… tényleg kínvallatásra célzott? Az efféle dolgok évszázadokkal ezelőtt léteztek, a középkorban. De mi a helyzet a fasizmussal? Hitler. Auschwitz. Fajelmélet, népirtás. A világ lerombolása. Gaj… fasiszta lenne? És Rada? Valószínűtlen. A kapitány? Bárcsak érteném a kapcsolatot a rettenetes fejfájás, és a hatóságokkal szembeni engedetlenségük között. Miért van az, hogy csak degenek próbálják lerombolni az ABR-hálózatot? És miért nem minden degen?
— Pandi közlegény úr — kérdezte, — mi a helyzet a hontikkal… ők mind degenek?
Pandi mélyen elgondolkodott.
— Hmmm, hogy is magyarázzam el? Nos, nekünk az a dolgunk, hogy elbánjunk a városi degenekkel, és a vadakkal, az erdőben. A hadsereg embereit arra képezik ki, hogy elbánjanak bárkivel, akivel összefutnak, Hontiban, vagy bárhol másutt. Neked csak annyit kell tudnod, hogy a hontiak a mi legnagyobb ellenségeink. A háború előtt nekünk engedelmeskedtek, de most bosszút akarnak állni. Így van ez. Érted?
— Többé-kevésbé — felelte Maxim. Pandi rögtön rendre utasította. — Egy légiós így nem válaszolhat. A légiós azt mondja: „Igen, uram”, vagy „Nem, uram”. A „többé-kevésbé” civileknek való, meg a káplár nővérének. Te nem felelhetsz így szolgálatban.
Egy ilyen lelkesítő és szívének kedves témáról, ilyen figyelmes és tisztelettudó hallgatóság előtt, Pandi a végtelenségig tudott volna fecsegni. De visszatértek a tisztek. Pandi a mondat közepén elhallgatott, „vigyázz!”-t suttogott, aztán vigyázzállásba dermedt — miután végrehajtotta a szükséges manővereket az asztal és a foglyok széke között. Maxim követte a példáját.
A tisztek kitűnő hangulatban voltak. Csacsu kapitány gőgös arckifejezéssel arról mesélt nekik emelt hangon, '96-ban hogyan készítettek valami tésztafélét a vörösen izzó páncélon, és az milyen ízletesnek bizonyult. A brigadéros és a civil azzal vágtak vissza, hogy a harci szellem átkozottul fontos, de a Harcos Légióban a kosztnak messze a legjobbnak kell lennie; minél kevesebb a konzerv étel, annál jobb. A segédtiszt félig lehunyt szemmel fejből hadart el valamiféle receptet. A többiek elcsendesedtek, és szemükben különös gyöngédséggel hallgatták. A segédtiszt hangja elfulladt a felindultságtól, és megköszörülte a torkát. A brigadéros felsóhajtott, és azt mondta: — Igen. Pompás. De most vissza kellene mennünk dolgozni.
A segédtiszt, még mindig köhécselve, kinyitotta az irattartót, kotorászott a papírok között, és bejelentette: — Ordi Tader.
A nő belépett, ugyanolyan sápadtnak és áttetszőnek tűnt, mint amilyen előző nap volt. Mikor Pandi kinyújtotta a kezét, hogy megfogja a könyökénél, és leültesse, hirtelen hátrahőkölt, mintha kígyót látott volna, és Maxim azt hitte, meg fogja ütni Pandit. Nem tette; meg volt bilincselve. Csak nyugodtan és tisztán megmondta neki, hogy vegye le róla a piszkos kezét, aztán kikerülte, és leült.
A brigadéros feltette neki a szokásos kérdéseket. A nő nem válaszolt. A civil emlékeztette a gyermekére és a férjére, de ő még mindig nem válaszolt. Egyenes háttal ült a helyén. Maxim nem látta az arcát, csak feszes, vékony nyakát a kócos haj alatt.
Hirtelen halk hangon megszólalt: — Igazi disznók vagytok. Mindannyian. Gyilkosok! De mind meg fogtok halni. Te, brigadéros… téged most látlak először és utoljára. Kegyetlen halálod lesz. Sajnos nem az én kezemtől, de nagyon, nagyon kegyetlen halálod lesz. És ti, ti vérszomjas állatok, én saját kezemmel intéztem el kettőt a fajtátokból. Ha ez a két idióta nem állna mögöttem, ebben a pillanatban megölnélek titeket. — Elakadt a hangja. — És te, fafejű ágyútöltelék, egyszer még elkapunk téged. De a te halálod könnyű lesz. Gel elhibázott, de ismerek embereket, akik majd nem fognak.
Nem szakították félbe, inkább figyelmesen hallgatták.
Úgy tűnt, órákig készek lettek volna hallgatni, mikor a nő hirtelen felállt, és az asztal felé lépett. Pandi elkapta a vállánál fogva, és visszalökte a székre. Akkor teljes erejéből kiköpött, de nem találta el az asztalt. Hirtelen elernyedt, és sírni kezdett. Egy ideig nézték, ahogy sír. Aztán a brigadéros felállt, és halálra ítélte, az ítélet negyvennyolc órán belül végrehajtandó. Pandi megfogta a karjánál fogva, és kitolta az ajtón. A civil összedörzsölte a kezét, mosolygott, és azt mondta: — Szerencsénk volt. Kiváló őrök.
— A kapitánynak köszönheted — válaszolt a brigadéros.
Csacsu kapitány csak annyit mondott: — Csitt! — Mindenki elhallgatott.
A segédtiszt Memo Gramenut hivatta, és átugrotta a szokásos formalitásokat, mert ez kristálytiszta eset volt. Fegyveres ellenállást tanúsított, mikor letartóztatták. Amíg a brigadéros a halálos ítéletet olvasta fel, ő a plafont nézte egykedvűen, sebesült jobb kezét baljával átkarolva. Kificamodott ujjait rongyba bugyolálta. Maxim nem értette a fogoly természetellenes nyugalmát, és hűvös közönyét az eljárás iránt.
Mikor Gramenut kivezették, a segédtiszt megkönnyebbült sóhajjal mappájába gyűjtötte a papírokat, és a brigadéros beszélgetni kezdett a civillel az előléptetési rendszerről. Csacsu kapitány odament Pandihoz és Maximhoz, és megparancsolta, hogy távozzanak. Habár Maxim tisztán látta a fenyegetést a szemében, úgy elmerült a gondolataiban, hogy nem törődött vele. Arra az emberre gondolt, akinek majd ki kell végeznie a nőt. Képtelenség! De valakinek el kell majd végeznie ezt a munkát a következő negyvennyolc órában.