8.
Gaj felvette a házikabátját, felakasztotta az uniformisát, és Maximhoz fordult. Szim jelölt egy apró kanapén üldögélt, amit Rada helyezett el a számára egy üres sarokban. Egyik csizmáját már levette, és éppen nekikészülődött a másiknak. Szemei a falra szegeződtek. Gaj oldalvást odaosont hozzá, és megpróbált játékosan az orrára csapni. Mint máskor, most sem érte el a célját: Mak éppen időben rántotta hátra a fejét.
— Mi jár a fejedben? — kérdezte Gaj vidáman. — Rada után epekedsz? Nincs szerencséd, bátyó; ma éjszakás műszakban van.
Mak halványan elmosolyodott, és nekilátott a másik csizmájának.
— Miért nincs szerencsém? — kérdezte szórakozottan. — Gaj, tudom, te sosem hazudnál nekem. — Abbahagyta a csizmahúzást. — Mindig azt mondod, hogy pénzt kapnak a munkájukért.
— Kik? A degenek?
— Úgy van. Sokat beszéltél róla, nekem, és a fiúknak. Azt mondtad, a hontiak fizetett ügynökei. És a kapitány is mindennap ugyanezt a történetet adja le nekünk.
— Mi mást mondhatnánk róluk? — Ó, Istenem, Mak most megint előjön majd a szokásos unalmas társalgással. — Te tényleg mókás fickó vagy, Mak. Semmi sem változott velük kapcsolatban, így hát nincs is semmi újdonság, amit elmondhatnánk róluk. A degenek mindig is degenek voltak, és most is azok. Mindig is kaptak pénzt az ellenségeinktől. Most is kapnak. Például éppen a múlt évben értünk tetten egy csoportot, egy egész rakás dohánnyal. Tisztességes ember hogy juthatna ennyi pénzhez? Nem bankárok voltak.
Mak a csizmáit gondosan a fal mellé állította, felállt, és elkezdte kigombolni a kezeslábasát.
— Gaj, — mondta. — Van itt valami, amit én nem értek ezekkel az emberekkel kapcsolatban. Az ember mond valamit valakiről, aztán mikor ránéz, tudja, hogy az nem lehet igaz. Hogy az egész egy tévedés.
— Előfordul — mondta Gaj, homlokát ráncolva. — De ha most a degenekre gondolsz…
— Pontosan. Figyeltem őket tegnap. Ezek hétköznapi emberek… mint bárki más. Egyesek egy kicsit jobbak, mások egy kicsit rosszabbak. Egyesek bátrak, mások gyávák. De bizonyosan nem azok az állatok, akikre számítottam. Vagy akiknek ti gondoljátok őket. Várj, ne szakíts félbe. Azt nem tudom, hogy veszélyesek-e. Látszólag minden arra mutat, hogy azok. De azt nem hiszem, hogy megvették őket.
— Miért nem hiszed? Nézd, mondjuk, hogy nekem nem hiszel; én egy kis senki vagyok. De mi a helyzet a kapitánnyal? Vagy a brigadérossal?
Maxim ledobta a kezeslábasát, odament az ablakhoz, és homlokát az üveghez nyomva kibámult rajta.
— És ha tévedés történt?
— Tévedés? — Gaj meghökkent. — Ki tévedett? A brigadéros? Mak, te tisztára lökött vagy!
— Rendben. — Mak megfordult. — De most nem róla van szó. A degenekről beszéltünk. Például vegyünk csak téged. Te meghalnál az elveidért, igaz?
— Így igaz! És te is.
— Rendben, mi igen. És éppen erről van szó. Mi az elveinkért halnánk meg, nem a légiós fejadagért, vagy a pénzért. Ajánlj fel nekem egy milliárdot a papír bilétáitokból, és én nem akarnék meghalni érte. Mint ahogy te sem.
— Természetesen — felelte Gaj, azon gondolkozva, micsoda figura ez a Mak, hogy mindig ilyen különös ötletei vannak.
— Nos?
— Hogyhogy nos?
— Nos, rendben — mondta Maxim türelmetlenül. — Te nem lennél hajlandó pénzért meghalni. Én sem. De azt hiszed, hogy a degenek igen? Nevetséges!
— De bizony hogy igen! — Gaj felkapta a vizet. — Azért, mert ők degenek! A pénz többet jelent nekik minden másnál. Nekik semmi sem szent. Egy gyereket megfojtani nekik nem nagy ügy. Volt már rá példa! Fogd már fel, Mak: miféle ember az, aki megpróbálja lerombolni az ABR-hálózatot? Megmondom én neked… hidegvérű gyilkos!
— Én ebben nem vagyok ennyire biztos. Ma kihallgattak néhányat közülük. Ha megnevezték volna a cinkosaikat, megmenthették volna a bőrüket, megúszhatták volna kemény munkával a büntetőtáborban. De ők ezt nem tették. Ez tehát nem azt jelenti, hogy a társaik többet számítanak nekik, mint a pénz? Többet, mint az életük?
— Ezt nem tudhatod biztosan — ellenkezett Gaj. — A törvény szerint minden degent halálra kell ítélni, bírósági tárgyalás nélkül. Magad is láttad, hogy elítélték őket.
Makra nézett, és látta, hogy habozik, és össze van zavarodva. Igazán jószívű, de annyira naiv; nem értette meg, hogy a kegyetlenség az ellenséggel szemben elkerülhetetlen. Bele kéne verni a fejébe, megmondani neki, hogy ne beszéljen ostobaságokat, fogja be a száját, és hallgasson a feljebbvalóira. Mak nem fafej, nem egy buta gyerek; megért mindent, ha rendesen elmagyarázzák neki a dolgokat.
— Nem! — mondta Mak csökönyösen. — Az ember nem tud pénzért gyűlölni valakit. És a degenekben van gyűlölet… több, mint amit én lehetségesnek tartottam, hogy lehet egy emberben. Te nem gyűlölöd őket annyira, mint amennyire ők gyűlölnek téged. És én tudni akarom, hogy miért.
— Akkor figyelj. Elmagyarázom újra. Először is, ők degeneráltak. Gyűlölnek minden normális embert. Természetük szerint rosszindulatúak, mint a patkányok. Másodszor, mi beleavatkozunk a dolgaikba. Ők szeretnék csinálni a piszkos dolgaikat, gyűjteni a dohányt, élni, mint hal a vízben. Erre mi mit csinálunk? „Állj! Kezeket fel!”, ezt mondjuk nekik. Mit vársz tőlük, hogy szeressenek érte?
— Ha mind rosszindulatúak, mint a patkányok, akkor mi a helyzet azzal a háztulajdonossal? Ha mindegyiküket megvették, ahogy mondtad, akkor őt miért engedték el?
Gaj felnevetett.
— A háziúr gyáva. Jó csomó van belőlük is. Gyűlölnek minket, de félnek. Tudják, hogy kifizetődő, ha kedvesek velünk. Amellett ő egy háztulajdonos, gazdag ember. Őt nem olyan könnyű lefizetni. Ő nem kedveli azt a fogorvost. Mókás vagy, Mak, olyan vagy, mint egy gyerek! Tudod, hogy az emberek nem egyformák. A degenek sem.
— Természetesen tudom — szakította félbe Mak. — De vegyük csak a fogorvost. Lefogadnám az ingemben, hogy őt nem vették meg. Nem tudnám bebizonyítani, de érzem a csontjaimban. Az a fogorvos egy bátor, tisztességes ember.
— Egy degenről beszélsz!
— Értsd úgy. Egy bátor, tisztességes degen. Láttam a könyvtárát. Művelt. Ezerszer többet tud, mint te, vagy a kapitány. Miért van ellenünk? Ha minden úgy van, ahogy mondod, egy ilyen művelt ember miért nem tudja ezt? Még mikor halállal fenyegették, akkor is egyenesen a szemünkbe mondta, hogy ő a néppel van, és ellenünk. Miért?
— A művelt degen duplán veszélyes — oktatta Gaj. Gyűlöl minket, csak mert degen. De ha művelt, ezt a gyűlöletet el tudja hinteni mindenfelé. A műveltség, barátocskám, nem mindig áldás. Mint a fegyver, attól függ, kinek a kezében van.
— A műveltség mindig áldás.
— Nem értek egyet. Én szívesebben látnám a hontiakat butának. Akkor végre emberhez méltóan élhetnénk, ahelyett, hogy mindig attól félnénk, hogy rajtunk ütnek. Ha műveletlenek lennének, jobban kézben tarthatnánk őket.
— Igen, — mondta Mak különös hangsúllyal, — tudjuk mi ezt nagyon jól. Nagyon jól tudjuk, hogyan kell kegyetlennek lenni.
— Megint úgy beszélsz, mint egy gyerek. Nagyon örülnénk neki, ha racionális érveléssel meggyőzhetnénk őket. Az biztosan kevésbé költséges és kevésbé véres lenne. De mit tehetünk, ha a meggyőzés nem működik?