— Ez azt jelenti, hogy van meggyőződésük, nem igaz? — vágott közbe Mak. — Ha egy művelt ember, mint az a fogorvos, meg van győződve róla, hogy igaza van, akkor hol jön a képbe a hontiak pénze?
Gaj torkig volt Mak érveivel, ezért végső mentsvárként idézni kezdte a Teremtők Törvénykönyvét. De Mak félbeszakította, hirtelen felkiáltott: — Rada! Elég volt az alvásból! A légiósaid halálra epekednek utánad, a társaságodra vágynak!
Gaj meglepődött, hogy Rada hangját hallja a spanyolfal túloldaláról.
— Egy ideje már ébren voltam. Úgy ordítoztatok, mintha a gyakorlótéren lennétek.
— Mit csinálsz te itthon? — kérdezte Gaj.
Pongyoláját szorosabbra húzva a lány kilépett a spanyolfal mögül.
— Elvesztettem az állásomat — jelentette be. — Tei mama bezárta a boltot. Örökölt egy kis pénzt, és elment vidékre. De beajánlott engem egy jó munkára. Mak, miért van mindened szerteszét? Tedd őket a szekrénybe. Már vagy egy tucatszor kértelek benneteket, hogy ne gyertek be csizmában! Gaj, terítsd meg az asztalt, rögtön eszünk. Mak, te fogytál. Mit művelnek ezek ott veled?
— Mozgás, mozgás! — mondta Gaj. — Együnk valamit.
Rada a konyhába ment. Mikor elhagyta a szobát, Mak, ellágyult arckifejezéssel, követte a szemével.
— Csinos lány, ugye? — kérdezte Gaj. Riadtan látta, hogy Mak arca hirtelen megkeményedik. — Mi bajod van?
— Figyelj — mondta Mak. — Ezek bármire képesek. Meg is kínozhatnak valakit. Te többet tudsz erről, mint én. De nőket lelőni… nőket megkínozni.. — Felkapta a csizmáját, és kiment a szobából.
Gaj felmordult, dühösen megvakarta a fejét, aztán kezdte szétrakni a tányérokat. A beszélgetésük kellemetlen utóízt, és ellentmondásos érzéseket hagyott benne. Mak természetesen még zöldfülű, és nem az ő világukból való. De hihetetlen, hogy ezek a vitái Makkal mindig így végződnek. Ő persze rendkívül logikusan érvel. Habár most is képtelenségeket beszélt, minden olyan logikusnak tűnt! Gajnak el kellett ismernie, ha ez a beszélgetés nem lett volna, bajosan jutott volna ilyen alapvetően egyszerű következtetésre, nevezetesen: hogy a fő ellenvetés a degenek ellen az, hogy ők degenek. Ezt leszámítva az összes ellenük felhozott vádról kiderült, hogy képtelenség. — Igen, a lényeg az, hogy ők degeneráltak, és gyűlölnek mindent, ami normális. Ez elég ok nekik, hogy szembeszálljanak velünk, a hontiak aranya nélkül is. Ez talán azt jelenti, hogy a hontiak is degenek? Sosem mondták nekünk, hogy azok lennének. De ha nem, akkor a mi degenjeinknek gyűlölniük kéne őket, ahogy minket is gyűlölnek. Ó, masszaraks! A pokolba ezzel a logikával!
Mikor Mak visszajött, Gaj nekitámadt.
— Honnan tudtad, hogy Rada itthon van?
— Hogy érted azt, hogy honnan? Tejesen nyilvánvaló volt.
— Ha neked annyira nyilvánvaló volt, nekem miért nem szóltál? És masszaraks, miért fecsegsz annyit idegenek jelenlétében? Már tucatszor szóltam emiatt, masszaraks!
— Masszaraks, hát ki idegen volt itt? Rada? Nekem Rada kevésbé idegen, mint a te összes kapitányod!
— Masszaraks! Mit mond a szabályzat a katonai titkokról?
— Masszaraks, és megint masszaraks! Miért piszkálsz? Azt hittem, tudod, hogy itthon van. Azt hittem, vicceltél az éjszakai műszakkal. Egyébként is, miféle istenverte katonai titkokról beszéltünk egyáltalán?
— Minden, ami a szolgálattal kapcsolatos…
— A pokolba veled, meg a szolgálattal! Az ember még a tulajdon nővére előtt sem beszélhet! Menj a fenébe a nyavalyás titkaiddal. Ez képtelenség… Az ember még a száját sem nyithatja ki!
— Kinek képzeled magad, hogy kiabálsz itt velem? Jusson eszedbe, én vagyok az, aki tanítlak téged, te bolond! És még van képed ordítozni velem?
Mielőtt Gaj befejezte volna, Mak már lehiggadt. Odasétált hozzá, és Gaj egyszer csak azt érezte, hogy erős karok ragadják meg, a szoba forogni kezd vele, és a plafon feléje lódul. Fojtott kiáltás hagyta el a száját, aztán Mak, óvatosan a feje fölé emelve, odament vele az ablakhoz.
— Nos, hova is dobjalak téged, és a titkaidat? Ki az ablakon?
— Micsoda hülye vicc, masszaraks! — kiabált Gaj, karjával vadul hadonászva.
— Hát nem akarod, hogy kidobjalak az ablakon? Jó, akkor maradj.
Mak bevitte Gajt a spanyolfal mögé, és ledobta Rada ágyára. Gaj felült, és megigazgatta a köntösét. — Baromi ereje van… — dünnyögte.
Gaj szintén lehiggadt; inkább a degenekre tartogatta a dühét.
Megterítették az asztalt. Rada jött be, egy tál levessel. Mögötte Kaan bácsi, nagy becsben tartott flaskájával. Fűnek-fának bizonygatta, hogy egyedül az védi meg a megfázástól, és az aggkori nyavalyák egész ármádiájától. Leültek, és nekiláttak a levesnek. A bácsi felhajtott egy pohár bort, és régi ellenfeléről kezdett mesélni. Sapszu, mondta, írt egy cikket valami ősi gyík bizonyos csontjainak funkciójáról, és az egész cikk hülyeségen alapult, csak hülyeség volt benne, semmi más, és hülyéknek íródott.
Kaan bácsi meggyőződése szerint mindenki hülye volt, beleértve tantestületi kollégáit és asszisztenseit is. És a diákok? A hülyeség csúcsai. Így hát az őslénytan tudományának sorsa előre eldöntött kérdés volt. Gajt nem sújtotta le különösebben a dolog — mert mi haszna lehetne belőle bárkinek? De Rada nagyon szerette a bácsit, és mindig együtt szomorkodott vele, mikor az a kollégáira panaszkodott, vagy az egyetem kudarcára, hogy támogatást szerezzen egy expedícióra.
Ma a vacsora melletti társalgás más fordulatot vett. Rada, aki mindent hallott a spanyolfal mögül, megkérdezte a bácsitól, miben különböznek a degenek a normális emberektől. Gaj Maximra sandított, és megkérte Radát, ne vegye el az étvágyukat. Javasolta neki, hogy olvassa a degenekről szóló szakirodalmat.
A bácsi kijelentette, hogy ez az irodalom tiszta hülyék számára készült; hogy az a népség a Művelődési Minisztériumban azt hiszi, mindenki olyan tudatlan, mint ők maguk; és hogy a degen kérdés semmi esetre sem olyan egyszerű, mint amilyennek a szakirodalom szántszándékkal lefesti. — Vagy kultúremberekként viselkedünk, vagy úgy, mint bátor, de tudatlan kaszárnya-tisztjeink. — A bácsi felhajtott még egy pohár bort, és belevetette magát egy, a tudományos körökben manapság elterjedt elmélet taglalásába: a degenek nem mások, mint egy új biológiai fajtaváltozat, ami a radioaktív sugárzás hatásának eredményeként fejlődött ki.
— A degenek veszélyesek — ehhez nem fér kétség — mondta a bácsi ujját felemelve. — De sokkal veszélyesebbek, mint gondolod, Gaj. Ők a helyükért harcolnak a világban, a fajuk túléléséért, és a harcuk nem társadalmi helyzet kérdése. Csak akkor fog véget érni, ha vagy az utolsó ember, vagy az utolsó degen-mutáns győztesen hagyja el a biológia történetének küzdőterét. Honti arany? Képtelenség! Diverziók az ABR-hálózat ellen? Kézenfekvő. Nézzétek meg, mi van a Kék Kígyó folyón túl, barátaim. Igen, túl a Kék Kígyó folyón! Onnan jön az igazi veszély. A humanoid szörnyek egyre terjeszkedő telepei onnan jönnek felfelé, hogy eltiporjanak, hogy megsemmisítsenek minket! Gaj, te vak vagy. És a parancsnokaid is. Nektek azért kell harcolnotok, hogy az egész civilizációt megvédjétek, nem csak egy embert, nem egyszerűen csak anyáinkat és gyermekeinket, de az egész emberiséget!
Gaj mérges lett. Őt nemigen érdekli, mondta, az emberiség sorsa. Ő nem hisz ebben az íróasztal mellett kiagyalt őrültségben. Ha azt mondanák neki, hogy lehetséges a vad degeneket a hontiak ellen uszítani, ő egész életét ennek a feladatnak szentelné. A bácsi vaknak és bolondnak nevezte őt. Ő erre azt mondja, a Mindenható Teremtők igazi mártírok, és tényleg egyenlőtlen küzdelembe bocsátkoztak, ha csupa ilyen nyomorult, vak segítő tartozik a parancsnokságuk alá.