Gaj úgy döntött, nem vitatkozik vele, mert a bácsi semmit nem ért a politikához. Mak megpróbált belefolyni a vitába, és beszélni kezdett a félkarú degenről, de Gaj véget vetett erőtlen kísérletének, hogy szolgálati titkot hozzon nyilvánosságra. Szólt Radának, hogy szolgálja fel a második fogást, és megkérte Makot, hogy kapcsolja be a televíziót. — Elég volt mára a szájtépésből — mondta. — Eltávozáson vagyunk; lazítsunk.
De a fantáziája beindult, és mivel semmi értelmes nem volt a tévében, Gaj elkezdett történeteket mesélni a vad degenekről. Tud róluk egy-két dolgot, mivel három évig harcolt ellenük, nem csak ült a fenekén, mint valami filozófus… Rada megsajnálta az öreget, és hencegőnek nevezte az öccsét. Most a bácsi és Mak védték meg őt, és kérték, hogy folytassa. Gaj visszautasította a segítséget: megbántották, mondta, ráadásul egyetlen példa sem jutott eszébe, amivel megcáfolhatta volna a vén szivacs érveit. Hirtelen eszébe jutott, amit Zef, az elítélt foglyok 114-es egységének törzsőrmestere mondott neki egyszer, és boldogan előadta ezt az elméletet a bácsinak. Zef azt mondta, a degenek azért lesznek egyre aktívabbak, mert a radioaktív sivatag egyre összébb szorítja őket. Egyetlen reményük a túlélésre az, hogy utat törnek maguknak a radioaktivitástól mentes területek felé.
— Ki mondta ezt neked? — kérdezte a bácsi lenézően. — Miféle hülye agyalta ki ezt a leegyszerűsítő magyarázatot?
Gaj kárörvendő tekintettel nézett rá, és méltóságteljesen válaszolta: — Ez történetesen Allu Zef, az egyik legkiemelkedőbb pszichiáterünk véleménye.
— Hol találkoztál vele? — érdeklődött a bácsi még gúnyosabban. — A századkonyhán?
Gaj lakatot tett a szájára, és figyelmét a tévé időjárás-jelentésére összpontosította.
Masszaraks, Mak már megint beleártotta magát a vitába.
— Rendben, kész vagyok igazat adni önnek abban, hogy azok a szörnyek ott délen valami új faj. De azt mondja meg nekem, annak a Renadu nevű háziúrnak mi köze van hozzájuk? Renadu szintén degennek bizonyult, pedig nyilvánvalóan nem egy másik fajhoz tartozik.
Mivel ez Gajnak még sosem jutott eszébe, megkönnyebbült, hogy a bácsi rögtön kész volt a válasszal. Miután mindenféle nevekkel illette Makot, elmagyarázta, hogy az eddig fel nem fedezett degenek, a városiak, gyakorlatilag az új faj túlélő maradékai, akiket a központi régióban még a bölcsőjükben szinte teljesen kiirtottak. Ők még emlékeznek azokra a borzalmakra. Sokukat születésükkor megölték, néha az anyjukkal együtt. Csak azok élték túl, akiken az új fajta jegyeit puszta ránézésre nem lehetett észrevenni. Kaan bácsi felhajtotta az ötödik pohár bort, minden gátlásától megszabadult, és megismertette hallgatóságát az egész lakosság orvosi felülvizsgálatának egy hatékony programjával. Ennek, bizonygatta, előbb vagy utóbb meg kell történnie, és jobb előbb, mint később. Nem lehetnek kivételek! A gyomot gyökerestül ki kell tépni, irgalom nélkül.
Ezzel a vacsora véget ért. Rada eltakarította tányérokat az asztalról. A bácsi, anélkül, hogy megvárta volna hallgatósága reakcióit, diadalittasan bedugaszolta a flaskáját, és a szobájába indult. Gaj követte a szemével az öreget, viseltes zakójában, foltozott nadrágban, stoppolt zokniban, elnyűtt cipőben. Átkozott háború! A háború előtt az egész lakás a bácsié volt. Cselédje volt, felesége, fia, különleges porcelánjai, egy csomó pénze, még egy vidéki háza is valamerre. De most a poros, könyvekkel telezsúfolt dolgozószobája szolgált hálószobának, meg minden másnak. Használt ruhák, magány, elfeledettség. Szomorú állapot. Gaj közelebb tolta a karosszéket a tévéhez, elnyújtózott benne, és álmosan figyelni kezdte a képernyőt. Mak egy darabig ott ült mellette, aztán csendben felkelt, és eltűnt a másik sarokban. Átböngészte Gaj kis könyvgyűjteményét, kiválasztott egy tankönyvet, és elkezdte átlapozni.
Miután Rada végzett a tányérokkal, leült Gaj mellé, és horgolásba kezdett, időnként felpillantva a képernyőre. Minden békés és nyugodt volt. Gaj elszundikált.
Képtelen álma volt: elkapott két degent egy vasúti alagútban, elkezdte kivallatni őket, aztán hirtelen felfedezte, hogy az egyikük Mak volt. A másik, gyengéden mosolyogva, azt mondta Gajnak: — Egész idő alatt súlyos tévedésben éltél. Mellettünk a helyed. A kapitány nem hazafi, csak egy felbérelt gyilkos. Egyszerűen csak szeret ölni. — Gaj kétségek közt vergődött, aztán megérezte, hogy minden kezd kristálytisztává válni. Csak még egy pillanat, és minden kétsége elenyészne. Ez a különös helyzet annyira kínos volt számára, hogy szívverése kihagyott néhány ütemet, és hirtelen felébredt.
Mak és Rada jelentéktelen dolgokról beszélgettek csendesen. Fürdésről a tengerben, homokról, és kagylóhéjakról. Hirtelen egy gondolat merült fel benne: vajon tényleg képes lenne kételkedni, tétovázni? Mit jelentettek álmában a kétségek? Felbukkanhatnak vajon az ébrenlét idején is? Egy kis ideig megpróbálta felidézni álma apró részleteit, de azok elsiklottak előle, mint egy darab nedves szappan. Gaj megkönnyebbülten félresöpörte a képtelen gondolatokat.
A tévéműsor unalmas volt, ezért Gaj azt javasolta, igyanak meg néhány sört. Rada kiment a konyhába, és behozott két üveggel a hűtőből. Iszogattak, beszélgettek, és a céltalan diskurzus során kiderült, hogy Mak az eltelt fél óra alatt bevágott egy egész geopolitikai tankönyvet. Rada örömmel vette, de Gaj nem volt hajlandó elhinni. Azt bizonygatta, hogy valaki képes lehet fél óra alatt átfutni egy könyvet, de semmi esetre sem elolvasni, és megtanulni. Ez lehetetlen! Mak próbát követelt, és fogadtak: a vesztes megmondja Kaan bácsinak, egyenesen a képébe, hogy Sapszu kollégája rendkívüli elme, és briliáns tudós.
Gaj véletlenszerűen kinyitotta a könyvet, megkereste a kérdéseket a fejezet végén, és felolvasta: — Ismertesse kormányzatunk morális nagylelkűségét az északi terjeszkedés vonatkozásában. — Mak a saját szavaival válaszolt, de korrektül foglalta össze a szöveget, hozzátéve, hogy saját véleménye szerint a terjeszkedésnek semmi köze a morális nagylelkűséghez; ő úgy látja, az egész probléma Honti és Pandeya kormányzatának agresszivitásából ered. Gaj megvakarta a fejét, lapozott néhányat, és megkérdezte: — Mekkora az átlagos gabonahozam az északkeleti régiókban? — Mak felnevetett, és azt felelte, nincsenek adatok északkeletről. Radát örömmel töltötte el, hogy Gaj képtelen Makot tévedésen kapni. — Mekkora a populációs nyomás a Kék Kígyó folyó torkolatánál? — folytatta Gaj a kérdezést. Mak megadta a számokat, megadta a mérési pontatlanságot, és nem mulasztotta el hozzátenni, hogy a populációs nyomás fogalma számára zavaros. Nem tudja megérteni, egyáltalán miért vezették be. Gaj fejtegetni kezdte, hogy a populációs nyomás az agresszivitás mértéke, de Rada félbeszakította. Gaj, mondta, szándékosan másra terelte a szót, megpróbált kibújni a fogadás alól, mert rájött, hogy rosszul áll a szénája.
Megrettenve a kilátástól, hogy szembe kell szállnia Kaan bácsival, hogy időt nyerjen, Gaj vitatkozni kezdett. Mak egy darabig hallgatta. Aztán, mint derült égből a villámcsapás, kijelentette, hogy Radának nem szabadna elfogadnia a pincérnői állást, hanem vissza kellene térnie az iskolába. Megkönnyebbülve, hogy másra terelődött a szó, Gaj felkiáltott, hogy ő már legalább ezerszer mondta ezt neki, és javasolta, hogy folyamodjon felvételért a légió női alakulatához, ahol hasznos állampolgár válhatna belőle. De a téma elterelése kudarcba fulladt. Mak csak a fejét rázta, és Rada, ahogy régebben is többször megtette, a legtiszteletlenebb kifejezéseket használva beszélt a női alakulatról.